(néhány nappal később a „kukkolás” c. történet után)
…ugyan az a ház, udvar, emberek, mint az előző történetben. Furcsán érzem magam, senkin sem látszottak a történtek, bennem meg ott keringtek a néhány nappal az előtti események képei. Bár gonosz arca van a nőnek, még sem gondolná az ember, hogy ilyesmire képes, hátborzongató érzés, nem tudom elképzelni, de láttam. Játszunk a fiúval, odajön hozzánk az anyja és megkérdezi, hogy az apám nem vágná e le azt a nyulat, amit húsvét óta nevelgetnek, mert hogy nekünk vannak nyulaink, és ő tudja, hogy apám szokott nyulat vágni. Azt mondtam, hogy nem tudom, de ha valaki agyon csapja, én megnyúzom. – képtelen lettem volna megölni az állatot -. (vajon honnan vettem a bátorságot, mi vezérelt, hogy ezt elvállaljam, nem tudom, mint ahogyan azt sem, hogy agyon kell csapni, apám mindig átvágta az állatok torkát azzal a vékonypengéjű csontnyeles zsebkésével) A srác mondta, hogy ha én megnyúzom, ő agyoncsapja.
Úgy is lett, kirángattunk a nyulat a ketrecből, – nem akart kijönni, valamit sejthetett -, a hátsó lábainál fogva lelógattam, a srác pedig egy törött fejszenyéllel tarkón csapta.
Az ütés félre sikerült, a nyúl a hátába kapta az ütést, ki szabadította magát a kezemből, le a földre és elszaladt. Már sajnáltam és megbántam, hogy elvállaltam ezt az egészet, jó lett volna kimaradni ebből, mintha csak egy rossz álom lenne, ami felébreszt az éjszaka közepén, de reggelre kialussza az ember. Ez azonban nem álom, ezt már végig kellett csináljam. Reménykedtem benne, hogy az a szerencsétlen úgy elszalad, bebújik a kukoricagóré vagy az üres disznó ól alá, hogy aztán nem találjuk meg, de az a ostoba állat a szomszéd ház tövében végigfutó eső vájta árokban lapult meg, a hófehér bundájában, talán valami buta ősi ösztöntől vezérelve. Eltéveszteni sem lehetett.
A srác odament és még egy jó nagyot vágott rá, most eltalálta rendesen és az állat kimúlt.
Egyszer egy barátom kérdezte, hogy nem sírt e a nyúl, mert az állítólag úgy tud sírni, akár egy csecsemő. De nem, ez az állat nem sírt, arra biztosan emlékeznék. Egyébként nem – szerintem – nem úgy sír egy nyúl halálfélelmében mint egy csecsemő, vajon ki találhatta ezt ki, hogy így a köztudatba került ez?
Ahogy apámtól láttam, a hátsólábainál fogva felakasztottam, és meg nyúztam az állatot. Fura érzés volt, a még meleg állathoz hozzáérni, megfogni, belenyúlni, kiszedni a zsigereit. Ma sem tudom, hogy hogyan csináltam, honnan vettem a mozdulatokat és, hogy nem szabdaltam össze magam azzal az éles késsel vagy, hogy nem hánytam körbe az udvart. Negyedóra múlva már a vájlingban volt a nyuszi.
A asszony hálából nekem adta a nagyobbik fia kinőtt bakancsát, jó lesz ez neked télre, mondta, de én nem örültem neki, mert nagyon sajnáltam az állatot – otthon is sajnáltam a nyuszikat – és a bakancs sem tetszett, bár nem volt nagyon viseletes, sőt, de úgy nézett ki azzal a fűzőkön átvetett csattos szíjjal, mint egy ortopéd cipő…nem is tudom mi lett vele…
(érdekes adalék, hogy itt ettem egy „valamilyen” süteményt, egy-két centi vastag, állagában és kinézetében is valahol a piskóta és a kenyér között, ők sós lepénynek hívták, a tésztája is sós volt, és még a tetejét is itt-ott behintették sóval, nagyon finom volt, azóta sem ettem olyat…)