Csak ült a sötétben és merengett.
„Nem bírok aludni, ez az a nap, amire már hosszú évek óta vártam, amiért éveken át dolgoztam. Rögös volt az út, jó pár hibát is elkövettem, mégis sikerült eljutnom idáig. Sok nehéz döntést kellett meghoznom, ezreket küldtem a halálba, és ezreket kellett lemészároltatnom, hogy elérjek idáig. Olümposzi magasságba emelkedtem, ezt nem lehet tagadni. Az istenek támogattak utamon, tanújelét adták többször is. Már csak az utolsó lépcsőfok hiányzik, hogy az emberek is elismerjék ezt, hogy engem, a legkiválóbbat mindjük közül a pajzsukra vegyék, és az égbe emeljenek.
Talán én is Ammón isten leszármazottja vagyok, akár Alexandrosz. Hozzá hasonló tetteket vittem végbe, népek sorát hódoltattam meg, uralmam akkora területre terjed ki, mint eme nemes férfiúé. Be kell vallanom, örülök, hogy korán halt meg. Elképzelem, ahogy befejezi a művét, mindent elfoglal, és mindent eggyé kovácsol. Nekem már nem maradt volna semmi. 56 éves vagyok, de én nem hagyhatom félbe művemet. Az istenek által rám rótt kötelesség, hogy befejezzem. Mindössze tíz évre van szükségem, a terv már rég készen áll, a sereg pedig ugrásra készen, hogy végrehajtsa. Az istenek szeretnek, tudom, hogy ezt is megadják nekem. Sose sajnáltam mástól a dicsőséget, hiszen nem lehetek ott mindenütt, de a legveszélyesebb helyekre nekem kell vezetnem a katonákat. Mindössze egy évtized, és végrehajtom azt, amit soha senki előttem, és soha senki utánam, én leszek a világ ura.”
Calpurnia halkan lépdelt férje felé.
– Kedvesem, hát itt vagy? Miért ülsz itt a sötétben?
– Várom, hogy értem jöjjenek, hisz tudod.
– Épp erről akartam veled beszélni, nem szeretném, hogy ma elmenj itthonról.
– Mit beszélsz?
– Rossz előérzetem van, kérlek, maradj itthon.
– Kedvesem, ha annyira szeretnél, mint én téged, akkor nem szomorítanál ilyen kérésekkel.
– Férjem legalább kérj jóslatokat, hogy szegény feleséged is megnyugodjon végre.
– Asszony, ne dühíts fel, és most hagyj magamra, már döntöttem.
A nő sírva lépte át a küszöböt.
„Hamarosan meg kell érkezniük, már hajnalodik. A nép is gyűlik lassan, vágyja látásomat. Én választottam a helyet, nagy ellenfelem szobra előtt fogják a fejemre tenni a diadémot. Már négy éve félreállítottam az utamból. Milyen szeszélyes a sors, az tett minket barátokká, és amiatt váltunk ellenségekké is. Ha a lányom nem hal meg, akkor minden másképp alakulhatott volna, de ezen már kár rágódni. Ó kislányom, mennyire szerettelek. De kit akarok becsapni? A hatalmat még nála is jobban szerettem. Fölhasználtam céljaim elérésére, nélküle sosem jön el ez a nap. Mégis úgy hiányzik, olyan nemes teremtés volt.
Hallom a tömeget, végre itt vannak. És az a bolond vénember még azt mondta, hogy féljek ettől a naptól.”
Kilépett az ajtón, egy szőke lány már ott várta, a kezébe nyomott egy írást, majd hozzátette: Olvasd el, nagyon fontos, ez csak rád tartozik. Lehet, hogy máskor egyből továbbadta volna valamelyik emberének, de most magánál tartotta, mégse volt alkalma rá, hogy átfuthassa az irományt, valaki mindig megzavarta.
„Majd a színházban elolvasom, ott lesz néhány perc szabadidőm. Hogy ujjong a népem, de ők még nem tudják, mi készül ma. Először nem fog tetszeni nekik, beléjük nevelték, hogy gyűlöljék a királyokat. Jót fog tenni, hogy évekig távol leszek. Mikor belépek oda, csak egy polgár leszek a többi között, de mikor kijövök már az első. És mire munkámat befejeztem istenként térhetek haza. Ki más hajthatna végre ilyen nagy tetteket, melyre én készülök, ha nem egy isten? Álljon velem szemben bármilyen hatalom akkor is megteszem, amit kell, nem állhat az utamba senki, legyen az földi halandó, vagy ambrózián élő. Már nem állíthatnak meg.”
Belépett a terembe, ahol a szenátorok állva köszöntötték, majd elkezdték kéréseikkel ostromolni. Minden olyan gyorsan történt, mire észbe kapott már egy tőr száguldott az arca felé, majd még egy és még egy, újra és újra. Elesett, az írás kicsúszott a kezéből, de még el tudta olvasni az első sort, mielőtt minden elsötétült volna: „Caesar, ma megpróbálnak megölni”.
2 hozzászólás
Kedves Valezius!
Kicsit szabadon kezeled Julius Caesar meggyilkolását / pld. a levelet, amiben figyelmeztetik a merényletre a tudós Artemidous írta, és adta oda neki a szenátusba menet, nem egy szőke lány 🙂 /, de a téma feldolgozása érdekes.
Julius Caesar királyi ambicíóit odüsszeuszi kérkedésnek minősíteni… 🙂
Hát, ha jól belegondolok, valóban alaposan eltévedt a politika vizein.
Tetszett az írásod.
Judit
A mű Plutarkhosz Caesar életrajza alapján íródott. Azt írja:
"Mások szerint valaki más adta át az iratot Caesarnak, mert Artemidórosz a tömegtől nem tudott hozzáférni. " Sajnos arra már nem emlékszem, hogy miért kapaszkodtam bele ebbe a mondatba.
Szóval volt alapja ennek a szabadságnak 🙂
Kérkedésnek nem feltétlenül az ambíció van minősítve, hanem azok a (mondanom se kell, hogy kitalált) gondolatok, amik ebben a novellában leírásra kerültek.
"a téma feldolgozása érdekes" Köszönöm. Nem a legjobban lett megírva, elismerem, nem is érdemel 5-öst. De reményem szerint ébreszt pár gondolatot.