Október 12-e

Október 12-e. A gólyák és fecskék régen elhagyták oly szépre cicomázott
fészkeiket, és talán már meg is érkeztek a „melegebb országba” mifelénk ezt
így mondják! Bár ha tudták volna szegény madarak, hogy idehaza az október,
nyári meleggel takarja be a lassan sárguló erdőt, mezőt, biztosan lustálkodtak
volna még takaros fészkeikben.
A rét, akár egy júliusi napsütötte rét, zajos sáska és tücsök családok égtelen
kórusától, melyben a lepkék a karmester szerepét játsszák. Illatos a fű, tiszta
az égbolt, a szél unottan lengedez, meg -meg libbentve egy serényen megsárgult
levelet. Az erdő akár a mennyei szivárvány, fényes a reggeli harmat, csillog a
leveleken mint ezernyi velencei tükör. Csodás mesébe illő táj, és hangulat.
Fekszem a füvön az eget kémlelve, beleolvadok a természet zsongásába, érzem
befogad, eggyé olvadok vele, érzem lüktető erejét, egy parányi rész vagyok belőle
egy mozgó erő. Fogaskereke vagyok a természet hatalmas motorjának, szükség
van reám, énreám ki kullogok mindig a sornak a végen idekint a rét lágy ölén,
érzem fontos vagyok!
Pihenek, ürítem agyam, kint-hagyom a szemetet mely elszáll egy arra koszálló
felhőcske csücskén megkönnyítve lelkemet. Az erdőnek illata átjárja testemet,
mély lélegzetet veszek, tüdőm megtelik a fák leheletével, megnyugtató érzést
nyújtva számomra, hogy a természet átölel, szolgál minket vigyáz reánk.
Szükségünk van egymásra akár egy családi kapcsolat, fontos a harmónia,
a kölcsönös odafigyelés egymásra. Légi mutatványaival egy héja mely felettem
szörfözik keresvén a napi ebédjét fölráz mélázó gondolataimból, juhnyáj
kolompol az erdőben a madarak fölröppennek amerre elhalad a nyáj, fölriad a
termeszét, megmozdul körülöttem minden a meditációmnak véget vet a zaj.
Fölállok még utoljára egy mély lélegzetet veszek, és most már tiszta
gondolatokkal tele optimizmussal elindulok haza.