Olvasnivaló

Én: (Köszönés)
Te: (Visszaköszönés)
Én: (Mondjuk tegeződve) Ezt neked írtam.
Te: Micsodát?
Én: Ezt itt, amit most írok, te meg majd (vagy most) olvasol.
Te: Nekem?
Én: Most mondtam. (Tisztelettudóan)
Te: (Nem tudom, mit mondasz)
Én: Mit szólsz hozzá? És még szerepelsz is benne.
Te: Hogy érted? Én nem egy kitalált alak vagyok, hanem létező ember.
Én: Igen, tudom, de beleírtalak ebbe a ( ) és így szereplő vagy.
Te: Ja, hallottam már ilyesmiről. Ez nem olyan nagy újítás, mint hiszed.
Én: Nem az a lényeg, hanem… Örülj, hogy te vagy a főszereplő.
Te: Én? Még hogy én? Mindig te vagy a főszereplő.
Én: (Szóhoz se jutok)
Te: Én csak statiszta vagyok, tulajdonképpen puszta olvasásra kárhoztatva.
Én: De én jót akartam.
Te: Jó, nem piszkállak, de engedj nekem nagyobb teret. Mint olvasó, szeretném egyéni módon értelmezni a firkálmányodat.
Én: Azért én vagyok az író. Befolyásos poszt egy írásban.
Te: Ha már itt tartunk, miért van ez ilyen formában? Csak duma, duma, duma. Hol van az érzelmek ábrázolása, a belső gondolatok? A leírások, a környezet. Hogy nézünk ki? És hol marad a cselekmény, a fordulat és a boldog befejezés?
Én: Megoldható!
– Így már tetszik? – Kérdeztem.
– Nem is tudom – válaszoltál. Majd a borongós éj lecsurgott, mint olvadó fagylalt a tölcsér oldalán. A Hold szólongatva világított. Kérdezni akartam valamit, belenéztem … színű szemedbe.
– Nem lehetne mégis csak név meg szöveg?
– Úgyis az lesz, amit te akarsz.
Én: Na igen.
Te: Néha nyálasakat írsz.
Én: Mi van?
Te: Máskor meg nem értem, mire gondolsz.
Én: Figyelj jobban.
Te: Írjál jobban.
Én: Mindjárt kihúzom a szövegeidet!
Te: –
Én: Beszélhetsz, ha megígéred, hogy aláveted magad az írásomnak, és helyesen értelmezed. Nem is olyan nehéz, szögezzük le, én zseni vagyok.
Te: Haha (gúnyosan)
Én: (szomorúan lenéz)
Te: Rájöttem! Most csak sajnáltatod magad. Ez vagy te. Meg se merném mondani, ha nem tetszik a novellád.
Én: Nem tetszik? Ez igazából nem is novella.
Te: Akkor mi?
Én: Érdekes kérdés.
Te: Nem tudod, mi? Csak gépelsz itt vaktában.
Én: Annyi biztos, hogy a te karakteredet elrontottam.
Te: Még meg mered sérteni az olvasót? Örülj, hogy annyi időt áldoz rád az életéből, valljuk be, fölöslegesen.
Én: Legközelebb egy krimit írok, az biztos. Vagy végrendeletet.
Te: Sokáig tart még? Olvasnék valami értelmeset. Még dolgozni is jobb.
Én: Tudsz egyáltalán olvasni?
Te: Te kis (cenzúra)
Én: Béküljünk ki!
Te: Nem haragszom, csak olyan baromság az egész.
Én: Azért még fölteszem a netre.
Te: Ezt?
Én: Aha.
Te: Előbb is szólhattál volna.
Én: (ez jó poén volt, ugye?)
Te: Unom!
Én: Te beszélsz? Én írtam le az egészet.
Te: Legalább a helyesírásra figyeltél?
Én: A helyesírás nem fontos.
Te: Na persze, mert neked nincs is olyanod.
Én: A helyesírás ellenőrző nem jelez. Majd holnap húgom még átnézi.
Te: Tudod, hogy csak vicceltem.
Én: Az attól függ, hogy ki vagy te?
Te: Hiszen te írtál! És nem tudod?
Én: Metaforikusan értem.
Te: Remélem, nem vársz nagy sikert.
Én: Á.
Te: Átlátok rajtad.
Én: Talán inkább újra írom az egészet.
Te: Jaj, csak azt ne.
Én: És nem fogunk tegeződni!
Te: Akartam is szólni emiatt. Így nem beszélsz akárkivel.
Én: Választanom kellett.
Te: Mit is vártam tőled?
Én: Azért tetszett?
Te: Nem is tudom.
Én: Ne. Felejtsük el.
Te: Az tényleg jobb lenne.
Én: Pedig azt hittem, milyen jó fej leszek, hogy külön neked írok.
Te: Nem is biztos, hogy én vagyok én.
Én: Az én vagyok.
Te: Nagyon vicces. (gúnyosan)
Én: Ha ideáig eljutottál, és nem hagytál ki túl sok részt, akkor kérlek, megmondanád, hogy ki vagy?