Omlásveszély!- gyalogosforgalom a túloldalon (omladék)

Itt vagyok. Kapaszkodom a falba, amitől egy vastag repedés választ el. Az évek során lepergett kőtestemről a festék és a vakolat. Olyan meztelenül állok itt, mint az a nő a szemben álló ház domborművén. Több ezer galamb gyufaszál lába taposott már rajtam, és majdnem száz év alatt másfajta madarak is megfordultak itt. (Verebek, cinkék, rigók, egyszer még egy gólya is.) De az utóbbi időben már csak szürke, koszos galambok jönnek.
Minden megváltozott körülöttem. A társaim a szemem előtt porladtak el, amikor beléjük csapódott egy bomba, és én is az ő sorsukra jutottam valamikor régen. De az én omladékaimat újjáépítették, igaz, ennek is több éve már. Azóta az idő minden egyes napon kilökött belőlem egy porszemnyi darabot, és ennek eredménye lett ez a repedés, ami egyre nagyobb lesz.
De nem csak az idő pusztított el.
Egyik éjjel egy emberi láb hasított ki belőlem egy hatalmas darabot. Fiatal koromban ez persze nem történhetett volna meg velem, akkoriban sokáig ülhettek rajtam lábukat belelógatva a semmibe, néha megrúgva engem, de ez akkor meg se kottyant nekem. Most viszont ennek a bizonytalan lábnak egyetlen (minden bizonnyal véletlen) megcsúszása elég volt ahhoz, hogy sok apró darabkát horzsoljon le a testemből.
Láttam, hogy egyszer egy ember is próbálta utánozni a galambokat, akik rólam rugaszkodtak el a repüléshez. De ő nem kapott szárnyra, helyette összetört és szétkenődött a betonon.
Volt idő, amikor vastag hóréteg fedett, aztán a hó lecsúszott rólam, agyonütött valakit.
Azt hiszem, végül magamnak is be kell vallanom: eljárt felettem az idő. Az emberek hangját hallom magam körül, és azt kell feltételeznem, hogy ők erre még nem jöttek rá. Bár nem értem mit keres itt újabban ez a piros-fehér szalag a két lámpaoszlop közé kifeszítve, ami alatt néha átbújnak a gyerekek. Senki nem jön fel hozzám, hogy bekenje a sebeimet, és új külsőt adjon nekem úgy, ahogyan a szemközti háznak.
A repedés lassan és hangtalanul egyre nagyobb lesz. Egy kisfiú sétál az utcában, lóbálja a táskáját, lelép a járdáról, átmegy a velem szemben lévő oldalra. Akkor én, úgy ahogyan egy gyermek egyszer elszakad mindentől, amit valaha fontosnak tartott az életben, elengedem a falat, aminek eddig a része voltam. Négy emelet magasságából nem sokáig zuhanok, de ez az idő éppen elég arra, hogy közelről megszemlélhessek mindent, amit eddig nem láthattam a világból. Végül hófehér testem egy hangos puffanással porrá zúzódik az aszfalton.