Önazonosság

Hányszor érezem kínosnak, hogy még egy szomorú mesén is elerednek a könnyeim, hogy ha valami megérinti a lelkem, az mindjárt kiül az arcomra, hogy hol megsemmisülök a bánattól, hol pedig a felhők felett lebegek a boldogságtól.

Olyan dolgokon sírok, amelyeken mások csodálkoznak, sőt gyakorta meg is kérdezik, hogy mi a baj? – miközben olvasok egy könyvet, nézek egy filmet vagy hallgatok egy dalt.

Esküvőktől már előre féltem, mert annyira meghatottak azok a tiszta, szép szavak, látni a szeretteim boldogságát. Persze, eszembe jutott az enyém is, hogy valamikor mi is ezt mondtuk, így gondoltuk, de hol van az már?

Édesapám harminchat, édesanyám tizenöt éve hagyott el bennünket, ám ha felidézek magamban egy-egy emléket, még most is peregnek a könnyeim.

Nyolcadikosok voltunk, amikor az egyik osztálytársnőnknek meghalt az édesapja – akit nem ismertem személyesen – természetesen az egész osztály ott volt a temetésen. Akkor még a szobában ravatalozták fel az elhunytat és az udvaron szegecselték a koporsót, majd lovaskocsi vitte a temetőbe, a gyászolók pedig követték azt. Az egészet azért idéztem fel, mert annyira sírtam, hogy a távoli rokonok, akik ritkán találkoztak az osztálytársammal, hozzám jöttek részvétet nyilvánítani.

Na, persze tudtam cinikus is lenni, meg annyit nevetni, hogy kiküldtek az osztályból, hogy majd akkor jöjjek vissza, ha kinevettem magam.

Őszintén szólva nem voltam lelkes ettől a „színes” egyéniségemtől, jobban szerettem volna, ha simábban, egyenletesebben élném az életem.

Aztán súlyos beteg lettem. Lelkileg lenulláztam magam. Orvosi szempontból viszont a vegetatív idegrendszerem merült ki. Olyan voltam, mint egy élő halott. Mindent úgy csináltam, mint egy robot, mert a feladataim azért kötelességszerűen elláttam. Tudtam, hogy szeretem a családom, hogy nem szeretem a férjem, akinek köszönhetem, hogy ennyire tönkre mentem, de nem éreztem semmit, azon kívül, hogy rettenetesen félek és szorongok, hogy legszívesebben kimennék a világból, de nem tehetem, mert felelős vagyok a családomért, a szüleimért, magamért. Nem tudtam zenét hallgatni, tv-t nézni, olvasni, semmi sem okozott örömöt. Közben folyamatosan fogytam és a végén ott tartottam, hogy még a víz se maradt meg bennem. Na, akkor mentem be a kórházba, ahol egy hétig mély altatásban próbálták pihentetni az idegeim. Ezt követően is szinte folyamatosan aludtam a nyugtatóktól és altatóktól. Néhány hét után csökkentették a gyógyszereket, részt vettem a terápiákon, érdeklődő és aktív voltam, aztán haza engedtek, illetve küldtek, mert, mint mondták a többit magamnak kell megoldanom, az előírt gyógyszerek további szedése mellett.

Féltem hazamenni, hiszen otthon lettem beteg. Tudatosan örültem, hogy együtt lehetek a szeretteimmel, de nem éreztem az örömöt. Nem voltam hívő, mégis azt kértem Istentől, hogy adja vissza az érzéseim, mert idegen vagyok, nem tudok így élni. Nem baj, ha meghat az, ami szép, ha megríkat az, ami szomorú, ha a felhők fölött lebegek a boldogságtól. Nem! Ezt szeretném visszakapni, mert ez vagyok én. Ezzel a semmit sem érző emberrel nem tudok mit kezdeni. Szeretnék őszintén sírni és őszintén nevetni. Persze sokat tettem érte. Nem vettem igénybe a gyest, visszamentem dolgozni, estin tanultam, elváltam, elköltöztem a gyermekeimmel és lassan, fokozatosan észrevettem, hogy örülök egy jeles osztályzatnak, annak, ha hozzám bújnak a gyermekeim, hogy szeretnek és mellettem állnak a szüleim, hogy a munkahelyemen kiváló dolgozó, az iskolában pedig kiváló tanuló vagyok. „Sikerélményekre van szüksége” – mondta a szakember, de ezeket saját magának kell megkeresnie. Hosszú évek mentek rá, mire megtaláltam magam. Már nem zavar, ha a meghatottságtól, bánattól könnybe lábad a szemem, ha még mindig elsiratom a szüleim, ha úgy tudok örülni, mint egy kisgyermek, ha a felhők felett lebegek, mert ez vagyok én, ez az én önazonosságom.