Önelszámoltatás. 1.rész

Számításaim szerint már vagy négy napja vonatozunk. Velem van a családom is, feleségem, épp felnőtt korú fiam, s kamasz lányom, s a legkisebb 2 éves drága kislányom is. Nem vagyunk egyedül. Sokan vagyunk egy vagonban. Mint az álatokat, zsúfoltak össze bennünket.
Enni inni már nincs mit, akinek van ételmaradéka azt osztogatja gyermekeinek, de mi már két napja semmit nem eszünk, hogy a gyerekeknek jusson. Ha szomjasak vagyunk, akkor a vagon tetejéről lelógó jégcsapokból törünk le egy darabot, s felolvasszuk, hogy legalább inni tudjunk. Az alapvető emberi szükségleteinket sem tudjuk elvégezni. Egy vödör a vagon sarkában szolgálja ezt a célt. Ennek következtében, nemcsak étlen szomjan utazunk, teljesen átfagyva, hanem saját testi szükségleteink szaga is velünk tart. Állatokat nem utaztatják így a vágóhídra. Vajon mi vár ránk? Azt hittem a gettónál rosszabb nem lehet. Mégis. Félek. (bár félelmemet nem mutatom kis családomnak, inkább hellyel közzel én próbálom nyugtatni őket, kisebb nagyobb sikerekkel, mert érzik a bennem rejlő félelmet) Azt mondták, munkatáborba megyünk, megfelelő körülmények közé, hozzunk nyugodtan ruhaneműt, egyéb használati dolgokat. Lakást biztosítanak, s dolgozni kell csak. De erősen kételkedem ebben. Nagyon rossz előérzetem van, bár ne legyen igazam. Egymáshoz bújik itt mindenki, hogy a fagyhalált elkerüljük. Ennek ellenére, már vagy nyolcan haltak fagyhalált a vagonban, köztük 5 gyermek. Még jó, hogy mi bőségesen hoztunk meleg ruhát. De ki tudja, meddig használhatjuk…
Szürkület van. A vonat lassít, majd megáll. Súlyos puskatus ütlegek közepette leterelnek minket a vagonokról. Számlálást tartanak A halottakat kivetetik a vagonokból, egymás mellé fektetik őket. A hozzátartozók persze értetlenül állnak, s nem engedik, hogy a családjuk tagjait még így holtukban is elvegyék tőlük. Egy asszonyka szorítja magához a földön térdelve egyéves forma kisfiát. Nem engedi kezéből kitépni. A felvigyázó SS őr, megunja a huzavonát, odamegy s nyugodt mozdulattal, arcán az érthetetlen türelmetlenséggel, nyugodtan főbelövi az asszonyt. Megrezzenünk. A gyerekek arcát takarja mindenki. Nem telik el 5 másodperc, az indulatos férj, még mielőtt a felvigyázóhoz érne, szintén holtan esik össze, két puffanás után.
Majd kiválasztanak öt férfit (köztük vagyok én is) , ásót adnak a kezünkbe, hogy testvéreink sírját magunk ássuk meg. A halálfélelem és a kétségbeesés érzésével szorítom az ásó nyelét, s úgy ások, mint kinek az élete múlik rajta. Egyikünk nem bírja az ásást, amit nem is csodálok a kimerítő utaztatás mellékhatásaként. Gondoskodik róla a III. Birodalom helytartója, hogy testvérünk ne fázzon többé, s enni se kérjen. Harminc másodperces „pihenő” után holtan fekszik a félig kiásott gödörben. Miután elhunyt testvéreinket elhantoljuk, természetesen csak a rend kedvéért, puskatus ütlegek kíséretében visszaterelnek minket vagonjainkba. A felvigyázó SS őr, jó utat kíván kaján vigyorral a csontos arcán, majd búcsúzóul jobb kezének hüvelykujját húzza el a torka előtt. Már tudom, mit jelent ez a mozdulat… Utazunk a halálba.
Még két napig utaztatnak minket, természetesen az utazás következményeképpen még többen halnak meg közülünk.
A vonat lassít. Lassan, majdhogynem álló helyzetben gördülünk be a hatalmas vasrácsos kapun, melyen az „ Arbeit macht frei” a „Munka felszabadít” felirat díszeleg.
Nyílnak a vagon ajtajai. Nagy a kavarodás…Vajon mi következik eztán? A csomagjainkat, bőröndjeinket egy kupacba hordják civil ruhás rabok. Égett hús szaga száll a levegőben…Nem jó előjel. Főleg, mikor meglátom azt a négy épületet, melyeknek tetején a kémények vagy egy méter magas lángokat okádnak. Nagyon rossz előérzetem támad. Próbálom elfojtani az érzéseimet, hogy hozzátartozóim ne lássák rajtam a félelmet. A már megszokott puskatus ütlegek itt sem maradhatnak el. Egy magas rangú SS tiszt nyugodt arccal mondja, hogy mi fog most következni. Azt mondja, két oszlopba fognak minket sorolni. Balra mennek a munkaképes férfiak és nők 16 éven felüli gyerekek, jobbra pedig az idősek, a gyermekek, s a munkaképtelenek. Azt mondja a tiszt, hogy nem kell félnie senkinek, mindenki együtt maradhat a családjával, s amíg a munkaképeseket összeírják, addig az öregek, gyerekek, valamint a munkaképtelenek mennek zuhanyozni, s átöltözni.
Megkezdődik a válogatás. Szörnyű minden pillanata. Szinte senki nem hiszi el azt, amit a tiszt mondott, de valahol mélyen reménykedik mindenki, hogy hátha mégis igazat mondott. Rengeteget hallottunk a gettóban a „munkatáborokról”. Nem akartam elhinni amiket hallottam. Azt, hogy itt embereket égetnek el, hogy elgázosítanak gyermekeket, és úgy bánnak velünk, mint ahogy legvadabb rémálmainkban sem gondolnánk. Ahogy szétnézek a távolban, látom a lángoló kéményeket, őrtornyokat, kutyás felvigyázókat, csíkos rabruhás csontvázakat, akik, mint élő halottak járkálnak fel-alá, hirtelen megvilágosodom: Nem kétséges, a pokolba kerültünk. Gondolataimból az SS tiszt hangja ver fel, valamint apró gyermekem sírása.
Fiamat velem, s feleségemmel együtt a jobb oldali oszlophoz terelnek, kamaszlányom, valamint 2 éves pici lányom a bal oldali oszlop soraiba kerül. Feleségem nem tud magán uralkodni, s erőszakkal akar menni a bal oldali oszlophoz, persze a felvigyázók nem engedik. Mindkét lányom sír, zokog, édesanyjukat próbálom visszafogni, de szinte lehetetlenség. Az anyai ösztön és gondoskodás akkora erőt szabadít fel benne, hogy még én sem tudom tartani. Az SS tiszt vált feleségemmel pár szót, aki pár pillanat múlva könnyes szemeivel, karjában kislányunkkal néz ránk a mellettünk lévő, sorból. Nem tudom mi lesz velük…
Elkezdődik az összeírás, közben mindenki tetoválási számot kap az alkarjára. Mindeközben a bal oldali oszlop egyenletesen kezd menetelni a „Badenstalt” feliratú fürdőhelység irányában. Némiképp megnyugszom, sorsukat illetően. Tán mégsem lesz olyan szörnyű, ha együtt maradhatunk…Fiam is és én is megkaptuk tetoválásunkat. Ennek értelmében megszűnt a nevünk. Immáron fiam a 23 141-es, én pedig a 23 142-es számú rabok lettünk.
Eztán a barakkjainkba kísérnek minket. Érdekes, hogy nőket, öregeket, gyermekeket messziről sem látok. Csak élő-holt valaha emberként élt zombikat látok mindenütt.
Besötétedett. Fiammal állunk a barakkunk előtt. Mindketten fázunk a vékony csíkos rabruhában. Magamhoz ölelem, s feleségemre, leányaimra gondolok. Fiam kétségbe van esve. Az ifjúkori hév már a gettóban kihunyt szemeiből. Aztán egy rab lép hozzánk. Bemutatkozik. Valaha építészmérnök volt Budapesten. A kémények fele mutat, melyek a magukból okádott lángjaival kissé megvilágítják a környező tájat.
Aztán szó nélkül mesélni kezd: „A családodra gondolsz ugye? Hidd el, jobban jártak, mint ti ketten. Már Isten országában vannak. Sajnálom. Itt gyermek, öreg, munkaképtelen ember nem marad életben. Ideérkezésük után pár órával a lángok martalékává lesznek.” Hidegen, érzelemmentesen beszél tovább. „Ha nincs bennetek tartás, ti sem bírjátok sokáig. Napi 700 kalória élelemnek nevezett valamit kapunk, és rengeteget kell dolgozni. Pár hónap, s ti is ugyanolyan élőhalottak lesztek, mint itt mindenki más. Feltéve, ha megélitek”
A hatalmas lelki fájdalomtól, s tehetetlenségtől összeesem, mint egy gyermek zokogok a térdig érő hóban. Fiam támogat fel. Létszámellenőrzés van, sorakozó. Mindennapos rituálé, hajnalban, s este a munka végeztével. Még sokáig nem hagynak nyugodni a rab, hozzám intézett szavai. Miután viszont a saját szememmel kellett tapasztalnom, hogy igaza van, már szinte csak egy dolog adott erőt az életben maradáshoz. Hogy kikerülve innen a Világgal tudassam, mik folynak itt, s a bűnösök bűnhődjenek a sok ártatlan kioltott életért.
Már szegény fiam sincs velem. Napokkal ezelőtt, elkeseredettségében, s utolsó erejét kihasználva úgy döntött, hogy véget vet szenvedéseinek. Neki akart futni az árammal teli drótkerítésnek, de nem ért oda. Az őrtornyokból az éber őrök, s a fegyverükből száguldó golyók gyorsabbak voltak…
Érzem, már nekem sincs sok időm hátra. Már erőt sem tud adni a gondolat, hogy tudassam a Világgal, mik történnek itt. Erőm lenne még a lelkemben, de a testem, a végtagjaim nem engedelmeskednek. Itt kórházba már senkit nem visznek, legfeljebb meghalni. Látott orvos, egy szintén magyar boncolóorvos. Kértem, adjon valami gyógyszert, amitől elalhatok örökre, mert a fájdalmat nem bírom elviselni, a tehetetlenségem pedig megőrjít. Kötszert, s orvosságot hozott. Fekélyekkel, gennyes sebekkel teli a lábam, s a fertőzés miatt a sebek elkezdtek terjedni testemen. A hastífusz is gyötör. Nem bírom ki. Véget kell vetnem valahogy a szenvedésemnek. Állandó láz gyötör, hasmenés, hányás… a reggeli s esti sorakozón, már csak a társaim tudnak megtartani, de érzem, nem sokáig. Csak eddig a pillanatig. A főkápónak szemet szúrtam. Gyorsan odasiet a felügyelő SS tiszthez, aki gúnyos, lenéző mosollyal annyit mond: „Csak nyugodtan.”
Kiemelnek a sorból, összeesem a tavaszi sárban. „állj fel büdös zsidó”- ordítja a főkápó, majd oldalról hármat rúg belém, hogy úgy érzem, szó szerint leszakadnak a beleim.
„Állj fel, nem hallod?! Te rühes kutya!” Emelném a fejemet, így mindenki előtt megszégyenítve, megalázva, sikerül is erőtlenül kinyitni a szemem…. Látom a lemenő nap fényében a messziben a virágzó fákat… már nem érzek fájdalmat… valami magával ragadott. Érzem testemen az ütések, s rúgások súlyát, de nem fáj…Csak a lemenő nap fényét nézem, s a virágzó fákat, még az illatukat is érzem…Mintha álmodnék, úgy érzem Csizmák súlyos lépteinek hangja hoz vissza a valóságba. Talán megkönyörültek rajtam. Ezt gondolom, mikor hallom a pisztolytáska nyitásának, s a fegyver kibiztosításának a tipikus hangját. Tarkólövés. Talán így végzem, Szenvedtem már eleget. Eszembe jut családom, mikor a legkisebb gyermekem vittük haza, mindenki boldog volt, s annyira örültünk! Örültünk ennek az egéz életnek alle zusamen…De szép is volt… Aztán egy dörrenés, és elsötétül minden…
Látom, amint fejem örökre a sárba hull. Látom azt is, hogy a sonderkommandó tagjai érzelemmentesen, rutinszerűen viszik testem az égetőbe. Ennyi voltam csak. Egy a sok millió közül…
Eddig jutok maradék gondolataimmal, aztán érzem, s látom ismét a virágzó fákat. Még megvártak, s a lemenő nap is. Csodálhatom őket még egy kicsit. De mi ez az erő, ami egem most visz előre? Hol is vagyok, hiszen láttam, hogy meghaltam?! ÉN élek, ÉN gondolkozom most is… akkor ki halt meg?! S mi is történt?! Vagy ez már a paradicsom?! Ez volna halál után?! Nagyon halkon hangot hallok… Se nem férfi, se nem női hangot. Az is lehet, csak egy belső érzés. „Gyere! Kövess!” Egyre erősödik a hang, s egy fény alak jelenik meg elöttem.
Szó nélkül elkezdem követni…
És meglátom a CSALÁDOMAT! Micsoda jól eső érzés, micsoda BOLDOGSÁG! Elmentek, meghaltak, s most MINDENKI itt van! Anyám, apám, feleségem, gyermekeim.
Vajon mi fog történni ezután?