Örök Páros

Sűrű köd borítja a hófehér tájat. A ködből aláhulló aprócska vízcseppek szinte hangtalanul érik el a földet. Így a csend háborítatlan békéje üdvöt hint mindenre, mi a ködben fogan.
Neszt hallani! Valami mozdul. Valami ott lebeg a lét és nem lét között, ami még vár, várja a pillanatot, a születést. A nesz elcsitul, majd felerősödik, s hatalmas robajjal formát ölt. A ködből egy férfi, és szemből egy nő tűnik elő. Könnyű lepel fedi testüket, mely gyöngyházszínben illeszkedik a hófehér tájba. Egymásra néznek. Az érintetlen hótakaró visszatükrözi szemük csillogását, miközben elindulnak egymás felé. Szél suhan át felettük, azután körülöttük, s néhány mozdulattal tisztává varázsolja a homályban fürdő tájat. A kristálytiszta levegőt amint átfűzik a napsugarak, a férfi és a nő összetalálkoznak. Kezeik egymásba fonódnak, testük összeér, s a testüket fedő gyöngyházszínű lepel lágy ejtésében olyanok, mint két földre szállt angyal. Áldott a pillanat, miben megfogant lelkük, és áldott az idő, miben egymásra találtak itt a Földön. Gondolataik egymásba érnek, szívük ajtaján áthajolva pedig egy szívvé válnak. Érzéseik felkúsznak a csillagos égig, mialatt összeolvadt testük már a föld éterében lebeg. Fejük felett összekulcsolják egybefonódott kezeiket, s így suhanva hasítják fel a végtelent, szélsebesen átszelve az Univerzumot. Vagy mégsem? Lehet, hogy egy helyben, mozdulatlanul ringnak, mialatt az egész világegyetem körbe táncolja e szent párost? Talán nem is ők hasítják fel a végtelent, hanem a világ forog körülöttük? Ki tudja! Egy biztos, akárhány év telik majd el a földi létben, ők akkor is itt lesznek. A földnek valamely táján, vagy az Univerzum akármelyik pontján, az mindegy. Létük határtalan, egyben élésük immár örök. Így bárhol vannak, mindenütt jelen vannak. Ők az Örök Páros, kiket Isten egykor a Földre lehelt.