Örökkévalóságig

Fél tucat éve már, hogy a háború tart a Földön. Az egész bolygóra kiterjedt az esztendők során. Már senki sem emlékszik, miért indult. Mindennemű globális kommunikációt mellőzve száguldoztak a gépek a földön, vízen és a levegőben egyaránt. Szüntelen küzdelmet folytatott egymással két fél, kiknek elvei és okai immár feledésbe merültek. A bombázó gép motorja hangosan zúgott. A férfi már nem is emlékezett, mióta van a levegőben.

Egyedüli személyzetként az volt a dolga, hogy amikor a pilóta jelez, a bombák kioldószerkezetét aktiválja. A háború utóbbi éveiben spóroltak a nyersanyaggal és mindennemű energia befektetéssel, ami azzal is járt, hogy egyetlen személy elláthatja a szükséges feladatot. Néhány éve kapták az aktuális és egyben utolsó parancsot. Azóta senki sem beszélt senkivel. Egyáltalán nyoma sem volt annak, hogy van-e kivel vagy van-e miért harcolni.

A gépek mozgásban maradtak évekig és teljesítették a feladatukat. A raktérben ülő férfi fejében ezerszer megfordult a gondolat, hogy vajon ő szolgál-e egyetlen katonaként az egész világon vagy még maradtak olyanok, akik töretlenül, becsülettel teszik azt, amit egykor kértek tőlük. Minden nap próbálta emlékeztetni magát, hogy egykoron átlagos, családszerető ember volt, akinek immár az egyetlen kapocsa a múltba a címke, mely kabátja bal mellén indult foszlásnak. Eszerint Harvey volt a neve. Legalábbis azelőtt, mielőtt ez az egész hely pokollá változott.

A pilótafülke ajtaja mindig is zárva volt. Rengetegszer bekopogott, dörömbölt rajta. Olykor őrjöngve próbált bejutni reakció híján, de mind hiába. Minden alkalommal egy kijelző panelon kapott mellékes utasításokat a pilótától, hogy tudomást vegyenek egymás létezéséről és hogy vajon tart-e még a lelkesedés valamennyiükben. El volt látva élelemmel és folyadékkal.

A mindennapos szerény szükségleteit kielégítették a repülőn található felszerelések. Hatalmas gépezet volt, tele csörömpölő alkatrészekkel és csövekkel. Idejét sem tudta, mióta volt már a levegőben. Eleinte szorongás fogta el, pánik rohamok tömkelegén esett át, mire megszokta a folyton morajló zajokat.
Néhány alkalommal a pilóta is küldött neki nyugtatókat légipostán keresztül, mely egy vákuumcsöves rendszerben merült ki a két helység között, ám ennek is már jóideje. Harvey sejtette, hogy pilótája kifogyhatott a szerekből. Éppen egy újabb célpont felett jártak, mikor ezúttal is pislákolni kezdett a kijelző. Azt jelezte, hamarosan ki kell oldania egy bombát. Ránézett a raktér leltári jegyzékére és felüdülve látta, hogy már csak kettő maradt. Végre talán itt volt szolgálata vége.

A többszáz halált okádó szerkezet végül elfogyni látszott. Lelkesen nekiindult, hogy ellenőrizze a kioldó szerkezetet, majd elindult egy szelet szója kekszért. Mikor eljött az ideje, csak megnyomta a megfelelő gombot és hangos zakatolással elindult a rendszer. A bomba süvítéssel jelezte, hogy távozott börtönéből és célpontjához közeledik. Percekkel később mindig megnézte, a teleszkópján, milyen pusztítást végzett a környezetében, azonban mindig ugyanazt látta. Tagbaszakadt, porig rombolt épületeket. A panel ismét felsípolt. Újabb üzenet érkezett a pilótától.

Harvey odasietett miközben kezét és száját törölgette, hogy elolvassa az üzenetet, ám meglepődött a látottakon. A pilóta azt üzente, pihenjen, mert egy darabig nem lesz szükség a szolgálataira. Lejjebb olvasva feltűnt neki egy számláló, mely csökkent. Tudta, hogy hamarosan itt a szolgálata vége az utolsó bombával, ám nem gondolta, hogy a szám ilyen magas lesz. A panel egy év és egy hónapról szólt és folyamatosan csökkent percről-percre. Mintha az ő szívében is egy pusztító pokolgép robbant volna, szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet.

Lesújtva érezte magát. Talán több mint egy éve úton van és most, mikor végre fényesedett a remény a befejezéshez, hirtelen sárba tiporták azt. Próbált kommunikálni az elől tartózkodó társával, ám hiába. Sosem jött érdemi válasz. Mintha mindig ugyanazt ismételgetné és csitítgatná, hogy legyen türelemmel. Napok teltek el, mikor úgy döntött, ha törik, ha szakad, bejut a fülkébe és véget vet ennek az egésznek. Már legalább egy éve érző lények fejére dobálta a szörnyű szerkezeteket. Nőkére és gyerekekére egyaránt. Immár nem volt benne olyan biztos, hogy van értelme a háborúnak, mely talán egyszemélyessé vált egy olyan bolygóval szemben, melyen az összes élet megszűnt.

Úgy érezte, mintha egy halott testet ütlegelne a végtelenségen át céltalanul. Különböző szerszámokkal próbálta kifeszíteni az ajtót. Megannyi alkatrészt szerelt le a gép belsejéből, hogy engedelmességre bírja vagy az ajtót, vagy a pilótát, ám egyik próbálkozás sem bizonyult eredményesnek. Néhány hét is a homályba veszett, mire komoly elhatározásra jutott. Egyre ápolatlanabb lett. Nem törődött egészségével, sem jövőjének halovány reményével. Döntött. Az utolsó bombát kiemelte egy kisebb darukar segítségével, melyet kézi vezérléssel kezelt, majd kiemelte a raktérbe. Kiképzése révén értett a robbanószerekhez, leginkább azok megsemmisítéséhez. Néhány óra alatt leszerelte a robbanófejet a gyújtó-chip társaságában, majd az ajtó elé tette.

Felszólította a pilótát, hogy felrobbantja az egész gépet, ha nem engedi be őt a fülkébe. Habozott. Sokszor átgondolta a napokban, hogy megteszi, ám félt. Veríték futott le homlokán és tarkóján. Nem akart értelmetlenül meghalni, legalábbis addig nem, míg nem tudja meg az igazságot. Percekig nem jött reakció a pilótától, mígnem Harvey úgy döntött, élesíti a szerkezetet. Úgy is tett. Egy erősebb ütés a robbanófejre semmissé tehette volna a bombázót.

A férfi erőt vett magán. Átgondolta eddigi életét, emlékeit felidézte. Bánatára nem volt tartalmas emlékeinek tárháza. A háború sok érzést és gondolatot kiölt belőle memóriájával együtt. Végül meglendítette fogóját és a robbanófejre irányította megfeszült karjaival. Ám mielőtt célba ért volna, az ajtó panelje sípolni kezdett, levegő sziszegett az ajtó réseiből, majd lassan tágra nyílt. Harvey félredobta szerszámát, óvatosan benézett a fülkébe. Sötét volt odabent. Csak a kijelzők színes fényei pislákoltak. Nagy levegőt véve elindult, hogy választ találjon kérdéseire. Hangosan felszólította a pilótát, hogy jelentkezzen vagy adjon valami életjelet. Válasz híján megismételte, ám hiába. Közelebb lépett és meglepődve tapasztalta, hogy a szék üres.

A fülkében még csak vizor sem volt, hogy kilásson a szabadba. Egy ablak nélküli sötét és üres szoba volt. Bebizonyosodott a legbaljósabb gondolata, miszerint robotpilótával haladt egész idáig. Mérgében a panelra csapott. Átkozódott, szinte már zokogott kínjában. Hamar összeszedte magát, majd úgy döntött, átvizsgálja a navigációs rendszert. A naplózásban megpillantott dátumokat, amikor bombát dobtak le a célpontokra. Habár napra pontosan nem tudott visszaemlékezni, úgy tűnt valósak az adatok. Az utolsó bombát a legelső pozícióba szánták. Oda, ahol egyszer már jártak. A műhold szerint semmi sem maradt épen a bolygón.

Harvey kutatott és mérlegelt. Világossá vált számára, hogy az egész küldetése egy végtelenített sorozatra épült, mely pontról pontra haladt és ha véget ért, kezdődött újra és újra. A férfi erőtlenül a székbe huppant. Rádöbbent, csak egy eszköz szerepét szolgálta
mindvégig. Eszébe jutott, hányan tartózkodnak még a levegőben. Hányan próbálják teljesíteni véget nem érő küldetésüket. Hány ember esett áldozatul mindannyiuk esztelen kötelességteljesítő viselkedésüknek. A gép évről évre betervezett vonalat követett, amit szépen lassan rótt újra és újra. Egyáltalán nem az volt a cél, hogy a muníció elfogytával minden abbamarad. Senki sem számolt a háború végével.

Csakis az számított, hogy addig tartson, amíg kellett. Hátrament, hogy szemügyre vegye készleteit a továbbiakra. Úgy tűnt, még mindig évekre elegendő élelmiszer állt rendelkezésére. Aki rávette erre az egészre, jócskán felkészült minden eshetőségre. Biztosra akart menni, hogy minden célpontot elpusztítanak, amire szükség van. Dühös volt mindenkire. Az egész kormányra, feletteseire, a világra, de legfőképp saját magára. Bárki mást okolna, már valószínűleg régen halottak, így ő maradt egyedül, akit megbüntethet ostobaságáért.

Dühében előreszaladt a robbanófejhez, hogy befejezze tervét, ám valami visszafogta. Zokogva a padlóra rogyott. Nem tudta megtenni. A bűntudata arra ösztökélte, vezekeljen. Nem választhatta a könnyebbik utat. Felállt, majd ismét helyet foglalt a székben. A napkollektorok feltöltött energiaszintet mutattak. Tudta, a gép soha nem fog megállni. Utolsó küldetését saját magának osztotta ki. Elhatározta, megkeresi a többi hasonló sorsú társát és valahogy a tudtukra adja azt, amire ő oly keservesen döbbent rá.

Harvey nem volt pilóta, de könnyen tanult. Megvolt a magához való logikája, hogy kitalálja, hogyan működik a navigáció. Tudta, temérdek ideje van kideríteni, megéri-e belevágni. Életfogytig próbálkozhat; egy örökkévalóságig…