Örökség

– Szóval igaz a hír.
– Igen, az orvos szerint két napja van hátra, esetleg három.
– Esetleg három –ismételte meg rezignáltan Lengon szenátor.
– Megbocsáthatatlan bűn, örökös nélkül meghalni. – Törte meg ismét a csendet Milokan elsőminiszter – Ilyen még nem fordult elő a birodalom ezer éves történetében!
– Szóval a másik hír is igaz? Bajban vagyunk?
– Igen, az ellenség már felsorakoztatta az erőit a határainkon. A tábornokaink pedig csak arra
várnak, hogy megüresedjen a trón. Küszöbön a polgárháború.
– Polgárháború. –Ismételte meg elképedt arccal. – Ön az elsőminiszter, csak tudna tenni valamit!
– Nem, átgondoltam mindent, még mindig az a legjobb, ha nem avatkozunk az eseményekbe.
– Hogy mondhatja ezt? Egy évtizede, mióta a császár annyit betegeskedik, öné a legnagyobb befolyás a birodalomban és azon túl.
– Az enyém volt, amíg a császár tekintélyével takarózhattam, ilyen a politika, kedves barátom.
Higgye el, számba vettem mindent, de nem találtam semmiféle megoldást.
– Akkor gondolja át újra, ennyit meg kell tennie a polgárokért!
– Az általunk ismert és szeretett Császárságnak csak napjai vannak hátra, fogadja el.
– Akkor hát nem tehetünk semmit?
– Sajnos nem, de azért még egy utolsó erőfeszítést teszek, be kell jutnom a császárhoz.
Az ő bölcsességében még bízhat, ha mindenképp bízni akar valamiben.

– Jó egészséget, fenség.
– Á, Milokan már vártam. Örülök, hogy még időben ideért.
– Már várt fenség?
– Mit gondol, ha nem vártam volna, akkor bejut ilyen egyszerűen?
– Fenség, azért jöttem, hogy tájékoztassam a helyzetről.
– Tudok mindenről.
– Értem, fenség.
– Mintha meg lenne lepve miniszter. Tehát a helyzet, maga gyakorlatias ember, gondolom már minden eshetőségre gondolt.
– Azt hiszem, fenség.
– Ugyan ne szerénykedjem, tudom, hogy még az árulás is az eszébe jutott.
– De kérem, fenség.
– Mint mondtam maga gyakorlatias ember –vágott közbe a császár -, nem vetek a szemére semmit. Ha itt van, az azt jelenti, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. A rend kedvéért vegyük át az utolsó eshetőséget. Tegyük fel, hogy elárulja a tábornokokat, ezzel elősegíti, hogy az ellenség vérontás nélkül vegye birtokba a területeinket. Az új kormányzatnak maga lesz az egyetlen megbízható embere, a nép viszont nem engedelmeskedne egy árulónak, zavargások történek ki szerte a birodalomban. Hatalmas véráldozatok árán lehet csak leverni őket. Közben persze a többi szomszédunk is szemet fog vetni a peremvidékekre, vagy csak egyszerűen kifosztja a határ menti kolóniáinkat. Az eredmény talán még rosszabb, mintha nem tenne semmit.
– Köszönöm, hogy megerősít, fenség.
– Kevés az időnk, kedves miniszterem, ezért a tárgyra térek, és kimondom a lényeget, ha egyetlen reális megoldás se jöhet szóba, akkor, ha van megoldás, annak irreálisnak kell lennie.
– Igen ez elég nyilvánvaló – gondolta Milokan – de vajon segít ez rajtunk? – fennhangon viszont csak ennyit mondott: Fenség, van a mostani válságnak irreális megoldása?
– Természetesen van, miniszter. Kérem, hajoljon az ágyamhoz, hogy a fülébe tudjam súgni.
Mindössze négy rövid szó volt, de megtette a hatását, a miniszter mozdulni se tudott a megdöbbenéstől. Agya viszont lázasan járt, a részletek csakhamar a helyükre kerültek.
– Ez lehetetlen, fenség. –Majd kisvártatva hozzátette – Hogyan jött rá?
– Én vagyok a császár, vagy nem? – Milokan úgy látta, hogy egy mosoly futott át az arcán.
– Természetesen, fenség, elnézést.
– Nos Milokan én már előkészítettem mindent, áldott legyen a bürokraták serege. – Ez már sokkal határozottabb mosolyt csalt a császár arcára, mint az előbbi kijelentése. – Az asztalon megtalál mindent, amire szüksége lehet a következő órákban és napokban.
Sajnálom barátom, de nincs több időnk, döntenie kell. Megteszi, amit a milliók érdeke kíván, vagy hagyja, hogy a dolgok a saját medrükben menjenek tovább.
– Egy valamiben téved, uram, nincs választásom.

– Lengon miniszter, remélem, megérti a fokozott ellenőrzés szükségességét.
– Természetesen, fenség. Az előző beszélgetésünk alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen szerencsésen sikerül kijutnunk a válságból.
– Higgye el barátom, én se.
– Kérem fenség, árulja el, mennyire múlott mindez a szerencsén.
– Nehezet kérdez, miniszter, tisztában vagyok vele, hogy sokan kételkednek abban, hogy isteni sugallatra cselekedtem. De talán még kevesebben hiszik el, hogy a császárt, és a tábornokait megszállta egy gonosz szellem. A császár jól tudta, hogy nagyon meggyőző, hogy eddig még soha, senki nem ölt meg uralkodót a birodalomban. Elődöm pedig mindent előkészített, így a sikerhez nem férhetett kétség. Egy bürokratikus rendszerben, pedig majdnem mindenkit könnyű pótolni, az utódok hosszú sorokban várakoznak, hogy előrébb lépjenek. Sőt általában maguk is tevékenyen részt vesznek az elődeik megbuktatásában. Az új hadvezéreink pedig kettős igában vannak, először is látták, milyen könnyű lecserélni őket, másodszor tőlem kapták a hivatalukat, így csak kevéssé kétséges a hűségük. Ilyen rendezett körülmények között, pedig a szomszédaink se mernek ránk támadni.
– Tehát minden megy tovább a régi kerékvágásban.
– Nem barátom, ön nagyon téved, már semmi sem lehet a régi. Mint mondtam soha senki nem ölt még uralkodót, ez volt az első eset csaknem ezer év alatt. De abban biztos lehet, hogy nem az utolsó. Ezentúl minden császár fölött ott lebeg Damoklész kardja. Elődöm bizonyára felismerte, hogy a császárság bomlásnak indult, reformokra van szükség, most már minden uralkodónak a saját érdeke is ezt diktálja. Ezt hagyta ránk örökségül a császár.