Örömforrás (III.)

A lány egy parti zsombékon ült. Felhúzott térdeit átkarolva, bámulta a fűzfabokrok mögül előkanyargó folyó testét, amint az a két part között fegyelmezetten síklott tova.
Néha egy bottal valamit karcolt a parti kövek között a homokba, aztán, mintha nem szeretné, hogy valaki felfedezze titkait, gyorsan kitörülte a firkát. Messzire dobta a botocskát, majd gömbölyű köveket válogatott, melyekkel megcélozta a víz tükrét. Figyelte a csobbanások nyomán keletkező köralakú hullámokat, amint nőnek, nőnek s aztán lassan elenyésznek. Később színes kövecskéket keresgélt, fehéret, sárgát, barnát, kéket, kisebbet, nagyobbat és kupacba gyűjtötte őket, csak úgy, szórakozásból, mert szerette a köveket.
A déli Nap hevesen tűzött. Tikkadt fűszálak, falevelek
tűrték alázattal a mozdulatlan forróságot. Jót tett volna egy arra tévedő lenge szellő. A bágyasztó csendben, nektárittas méhek, darazsak, duruzsoltak. Virágszírmokon , fűszálakon lepkék. bogarak bámultak, a lánnyal együtt hallgatva a mezei koncertet.
A túlsó partról, fülsértő gágogással, fürödni vágyó libák közeledtek. Kitárt szárnyakkal, nyújtott nyakkal rohamozták meg a magas partot és leszálltak a folyóra. Amint a víz megérintette felhevült tollazatukat ismét elcsendesedett a táj. A mozdulatlan csendben az álmos folyó vizének egyhangú csobogása altatódalként hatott. A víz meg- megcsobbant, amikor a ludak előreszegett nyakkal víz alá merültek, égnek álló lábakkal és farokkal egyensúlyoztak, majd zsákmánnyal csőrükben, kikapták fejüket a vízből és helyrebillentek. A lány mosolyogva figyelte, amint a libák tovasuhannak az árral. Mintha a dédmama falvédőjén levő kép elevenedett volna meg. Elbűvölték a vízben kecsesen tollászkodó nagy madarak , a titkokat rejtő partmenti fűzfák, a napon virító tarka virágsziget zümmögő muzsikusaival, az életet árasztó napfény. Élvezte a harmóniát, amely körülvette. A gondolatra, hogy ennek a csendes, sokrétű világnak ő is része lehet, lelke jólesően vibrált.
Felpattant helyéről, ruháit egy mozdulattal ledobta magáról a zsombékra, és őzgida kecsességével szaladt a folyóba. Meztelenségén mohón síklottak végig a napsugarak.
A víz lágyan körülcsobogta forró testét. Gyönyör cikázott át rajta tetőtől- talpig, amikor belemerült. Egy darabig csak úgy élvezte a víz ölelését, majd karjaival erőteljesen csapkodva úszott az árral szembe. Aztán kimerülten,
a víz fefszínére feküdt. Hagyta, hogy arcát a napsugarak símogassák, testét a víz sodorja, ringassa.
A libák nyugalomban tűrték, a sima bőrű idegen behatolását a sajátjuknak vélt területre. Kihúzódtak a part felé, hogy teret engedjenek a pancsolónak, aki most háttal úszott feléjük, majd hirtelen, arccal a víz felé fordult és a libák ámulatára lebukott a folyó mélyébe. Lábait művészi tempóval egymás mellett az ég felé feszítve lebegett a vízben, hogy aztán ismét felbukkanjon és egy helyben biciklizve, pihegje ki magát. Azután ismét lemerült, és pár méterrel arrébb bukkant fel, jól mulatva a tréfán. Így játszadozott a vízben, míg teste-lelke önfeledten örvendezett.
A nap már délutáni pihenőt tartott, amikor a lány jóleső fáradtsággal kijött a vízből. Karcsú testén vízgyöngyök peregtek alá. Egy darabig kinyújtott karokkal, arcát a Nap felé fordítva álldogált, majd elnyúlt a füvön. Önfeledten ellazult. Gondolatai szabadon kószáltak.
Elszenderedett. Félálmában érezte, hogy a Nap szénaillatot lehel arcába, miközben bágyadt testét az alkony fényével borítja be.