Összefonódó életek 3/3

Végre leszáradtak a hólyagocskák Misi pocakjáról és mehetett a szabadba. Sokáig játszott a játszótéren, hintázott, csúszdázott, no meg homokozhatott kedvére. Bele is merült nagyon a játékba, amikor érkezett nagyi, s észrevette őket, hogy kinn vannak a játszótéren.
– Kijöttetek levegőzni, kislányom? – huppant le Ágnes mellé Erzsi néni. – Egyem meg a kis bogaram, úgy elmerült a játékban… Isten ajándéka ez a kisgyerek.
– Igen az! – bólogatott Ágnes. – Hogyan is érdemelte meg ez az angyali teremtés, hogy elveszítse mindkét szülőjét? Olyan igazságtalan a sors!
– A sors kiszámíthatatlan gyermekem, nem mindig az kapja az ütést, aki megérdemli. Nem tudhatjuk miért történt az, ami történt, tudom, nehéz túlélni ilyen szörnyű igazságtalanságot, de menni kell tovább gyermekem. Nehéz, de túl kell élni. Látod Misi máris talált új mamát magának. Sőt, nagyija is van…, folydogál a víz a maga medrében, gyermekem.
– Azt tudja, hogy Benedeket apának szólítja?… Még amikor beteg volt, ült az ágyában, s miután Benedek megvizsgálta, s leült mellé, akkor hosszan nézte őt, majd megsimogatta a szakállát, aztán átölelte a nyakát, hozzá bújt s azt mondta, apa!… Az apja is szakállas volt, s bizonyára beugrott neki valahogy, azóta apának szólítja.
– Édes kicsi bogaram! – mondta könnybe lábadt szemmel Erzsi néni.

A rendelés után, Benedek becsöngetett Ágneshez. Misi már az igazak álmát aludta.
– Szólt Bandi, az ügyvéd barátom, hogy szüksége lesz a bankszámla-számodra, valószínű, hogy hamarosan kiegyeznek a biztosítóval és utalják a pénzt.
– Milyen pénzt?
– Kártérítést az autóért, ami totálkáros lett, meg Misinek és neked fájdalomdíj gyanánt. Ezt a biztosító fizeti, de hátra van még a bírósági tárgyalás, ahol a tettesnek is kell majd fizetnie, az viszont elhúzódhat, ezt viszont megkaphatod hamarosan. Azt nem árulta el Bandi, hogy mennyi lesz, mert ő többet kér, mint amit a biztosító ajánlott, de ha kiegyeznek, azonnal utalják a pénzt neked, hiszen te vagy Misi gyámja.
Ágnes csak bámult, eszébe sem jutott, hogy pénzt kaphat… Márpedig az nem hozhatja vissza sem a nővérét, sem a sógorát, Misi szüleit sem. Sírva fakadt, pedig milyen nagy szüksége van a pénzre, hiszen az ő fizetése, azzal a négyórás adminisztratív munkával, amit a helyi tévénél keres, csupán a rezsire elég, pedig nem akart teljes munkaidős állást vállalni, amíg Misi, meg ő maga is túl nem lesz ezen a rettenetes időszakon. Nem lehet, hogy csupa idegen vegye körül Misit ilyen megrázkódtatás után. Szüksége van Misinek rá, valakire, aki eddig is mellette volt. Addig nem akarja napközibe adni, szükségük van egymásra, hogy felejteni tudjanak, túllépni ezen a borzalommal teli időszakon.
Ágnes megadta a bankszámla-számát, Benedek azonnal át is küldte az ügyvédnek telefonon, azután felé fordult.
– Mit szólsz az esti sétához, ma ráérek, eltudunk menni?
– Jó ötlet! Beszéltem Erzsi nénivel, és estére rendeltem ide, éppen akartalak hívni, hogy ráérsz-e?
– Hát ez nagyszerű, egyre gondoltunk. Akkor este jövök!

Még nem ment le a nap, amikor elindultak. Felmentek a dombra, hogy onnan gyönyörködjenek a naplementében. A domb csúcsán voltak, egy hatalmas hársfa alatt, és rákönyököltek az ósdi várfal maradványaira, s csak nézték szótlanul a körülöttük zöldellő mezőt, amit százszorszépek, sárga pitypangvirágok és nefelejcsek sokasága ékesített, a lemenő nap viszont pirosra festette az eget.
Olyan gyönyörű volt, hogy Ágnes megszólalni sem tudott, Benedek meg csak a lányt nézte és ő sem tudott megszólalni a gyönyörűségtől.

Miután minden homályba borult, akkor indultak tovább, s ahogy egyre szürkült az ég, úgy kezdtek kigyulladni a lámpák, és lassan a csillagok is kigyúltak az égbolton. Beszélgettek a gyerekkorukról, a szüleikről, meg egyáltalán az eddigi életükről, amit még nem tudtak egymásról, mert nem tudhattak. Jól belemelegedtek a beszélgetésbe, már igazából azt sem tudták hol vannak, a város melyik részén. Legalábbis Ágnes nem tudta, ő falun élt, ott nőtt fel, csak egyetemistaként került fel a városba.
Egyszer csak arra figyeltek fel, hogy kiértek a városból. Az út megy tovább, sőt a járda is az út mellett, de épületek már nincsenek.
– Jajjj, te tudod egyáltalán hol vagyunk, véget ért a város?
– Aha, tudom. Ott vagyunk, ahonnan már vissza kell fordulnunk. Nincs tovább. Tudod, hogy már legalább öt-hat kilométert gyalogoltunk? Visszaforduljunk, vagy hívjak taxit?
– Ami engem illet, nem kell, bírom még. Te hogy állsz?
– Még két lábon, de, hogy meddig? Jóóó, csak tréfa volt! Forduljunk vissza, de azért szólj ám, ha elfáradtál.

Visszafordultak. Egy ideig mentek csendben, hallgattak mindketten. Aztán Benedek megszólalt.
– Olyan csendben vagy. Szólj, ha elfáradtál!
– Te is csendben vagy, elfáradtál volna?
– Nem, csak éppen gondban vagyok…
– Ó, mi az a nagy gond? Tudok segíteni?
– Neeem hinném… No, de hátha mégis! Azt sem tudom, hogy mondjam el…
– Lehetőleg magyarul, azt biztos megértem! – mosolygott Ágnes.
– Az van, hogy…, de most mégsem…, majd inkább máskor…
– Pedig most ráérünk, van még öt kilométerünk.
– Hát jóóó, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki.
– Miért nevetnélek ki? Csak vágj bele nyugodtan!
– Az van ugyanis…, hogy…, szeretném megkérni egy lány kezét…, de nem merem, félek, hogy kosarat kapok…
Ágnes egy pillanatra megtorpant, majd erőt vett magán s felgyorsította lépteit, s csak úgy visszaszólt:
– Márpedig, csak úgy fog kiderülni, hogy kosarat kapsz-e, ha megkéred a kezét. – A végén már meg-megremegett a hangja, majd felgyorsította lépteit és közben nyelte a könnyeit.
– Ágnes! – futott utána Benedek, amikor utolérte, elé állt, majd féltérdre ereszkedett, – Hozzám jössz feleségül?
– Azt mondtad, van barátnőd…, akkor hát az ő kezét kérd meg!
– Nem mondtam, hogy van barátnőm, azt mondtam, szeretném megkérni egy lány kezét…, te vagy az a lány, Ágnes! Az első pillanatban, amikor behoztad hozzám Misit, tudtam, hogy te vagy az, aki kell nekem. Szeretlek! Hozzám jössz feleségül?… Válaszolj, kérlek!
– Most úgy összezavartál, nem halaszthatjuk ezt máskorra?
– De, persze! Bocsáss meg, látod milyen mafla vagyok!
– Nem vagy mafla, össze vagy zavarodva, ahogyan én is… Inkább menjünk!
Elindultak. Ágnes nyújtotta a kezét, Benedek megfogta a kis kezet és helyrebillent a lelki egyensúlya. Tervezgetni kezdték a jövőt.
Időnként meg-megálltak, s nézték a csillagos eget. Még hullócsillagot is láttak.
– Hunyd le a szemed és kívánj valamit! – mondta Ágnes és maga is úgy tett. – Igen!
– Mi igen?
– Mit kívántál?
– Azt, hogy légy a feleségem.
– Én viszont arra mondtam igent! – majd egy forró csókkal megpecsételték elhatározásukat.
Amikor végül levegőhöz jutottak, Benedek szólalt meg először.
– Tudod mi lesz az első lépésünk az esküvőnk után?
– Te már azt is tudod? Na mi lesz az első lépés, mert én el sem tudom képzelni.
– Az, hogy örökbe fogadjuk Misit! Mi leszünk a Bruckner család.
– Akkor nekem is Brucknernek kell lennem?
– Valamilyen formában mindenképpen. Ha meg akarod tartani a leánykori neved, akkor mondjuk, lehetsz Brucknerné Dér Ágnes, ugye jól hangzik?…, de a gyerekeink, ha lesznek, ők Brucknerek lesznek és nem szeretném, ha Misi kilógna a sorból, hiszen máris úgy szeretjük őt, mintha a mi gyerekünk lenne, nem igaz?
– Brucknerné leszek, megtartanám azt a három betűt a szüleimért, akiket olyan korán elveszítettem. Az, hogy Misit örökbe fogadjuk, az remek gondolat. Benedek, te olyan, de olyan jó ember vagy!

Közben hazaértek. Már kis híján éjfél volt. A kapuban elbúcsúztak egymástól. Természetesen a búcsúcsók ezúttal nem maradt el.
Ágnes csendben lépett be a lakásba. Első útja Misihez vezetett. A kicsi mélyen aludt, édes mosoly ült az arcocskáján.
– Jó éjt Misikém! Jó éjt Bruckner Misi, édes kicsi fiam.
Erzsi néni is mélyen aludt a nappaliban a kanapén. Ágnes nem akarta felébreszteni, majd reggel hazamegy. Ő viszont a maga régi kis szobájában tért nyugovóra ezen az estén és végtelen boldogság járta át a lelkét.
Hogyan is mondta Erzsi néni?, „… folydogál a víz a maga medrében, gyermekem.”
Milyen igaza volt!