Ősszel a nap

Az őszi nap olyan, mint egy bágyadt szem. Kicsit fátyolos, kicsit hunyorog, mint a rövidlátó öregasszonyok, vagy azok az életunt férfiak, akiknek nem jelent már semmit egy meglibbenő szoknya, egy csintalan hajfürt vagy egy titokzatos, búgó női hang a telefonban, hisz megéltek már minden szépet, minden jót meg persze rosszat is.
Van valami ősi bölcsesség az őszi napnak ebben a tartózkodó visszafogottságában. Minek csiklandaná tovább a fákat, bokrokat, virágokat, mikor azok már el akarják tenni magukat télire? A tavasz meg a nyár kimerítette őket. Végre megszabadultak levéltől, bogyótól, illattól és minden más ehhez hasonló egyéb függeléktől, így átmehetnek a tetszhalottak felettébb nyugodt és békés állapotába.
A tó vize is elszürkült, és mint a vak tükör, nem adná vissza azt az aranyló szépséget, amit nyáron látott a nap, amikor belenézett. Akkor meg minek is sütne a földnek erre a sápkóros felére?
Elfordul inkább boldogabb vidékek irányába, és nekünk csak annyit mond búcsúzóul, hogy:" Jóccakát!"