Őszi mese

Egyszer, amikor a fák még tudtak beszélgetni a széllel, az állatokkal, akkor történt….
Egy kis falevél vidáman hintázott a fa ágán, boldogan nézett körül. Testvéreivel egy nagy fán éltek.
A madarak nap mint nap jöttek, meséltek a levélkéknek. Hosszú történeteket mondtak távoli vidékekről, országokról. A kis falevél egyre jobban vágyakozott, hogy ő is eljuthasson messze. A szellő lágyan ringatta s így szólt:
– Ne aggódj, eljön az az idő, amikor te is útra kelhetsz.
A kis falevél durcásan nézett, próbált leszakadni a fa ágáról, de nem sikerült. A nap egyre bágyadtabban sütött, az emberek is fázósan húzták össze a kabátjukat, a kis levél is valami furcsa fáradságot érzett magán. Aztán egyszer a szellőből szél kerekedett, s a kis falevelet leszakította a fáról. A levélke derűsen szállt, a szél vitte, vitte…Egyre messzebb került attól a helytől, ahol nevelkedett. De nem bánta. Csodálta a tájat, ami felett elszállt, élvezte a szél szárnyán való repülést. Amikor a szél elcsendesedett, letette a falevelet. Nézelődött, ismerkedett az ismeretlennel. Egyszer csak beszélgetést hallott. Gyerekek érkeztek, rugdosták az avart, felkaptak egy öllel, s dobálták a kis falevél társait. Ez már nem tetszett neki, mert hallotta társai fájdalmas sóhajtásait. Aztán odaértek ahol ő hevert. Őt is felkapták, dobálták. Az elején, még nem érzett semmit, de aztán éles fájdalom hasított bele. Mindene fájt. Egy roppanást érzett….
A világot látott kis falevél ernyedten, némán hevert a földön, s már nem érezte a gyermekek lépteit, ugrálását a hátán….