Ouija

– Értse már meg végre, őrmester úr! – hadonászott széles mozdulatokkal Jorge – Nem én öltem meg azt a szerencsétlen lányt! A Szűz Máriára esküszöm, nem tudok semmit sem mondani, még ha izzó vasat nyom a talpamhoz, akkor sem.

Miguel csak legyintett. Azt már megszokta, hogy minden rendőr őrmester, és hogy Jorge nem mond semmit.
– De Soraya a szeretőd volt – pattant fel a székből idegesen, feszülő izmokkal Jorgéra mutatott – Csak neked volt hasznod a halálából. Ha az asszonyod megtudja, hogy más ágyában hancúrozol, hatalmas patáliát csapott volna körülötted.

– Ugyan már, őrmester úr! – mosolygott cinkosul Jorge – Az én kis asszonykám megbocsátó, isteni teremtés. És hát ő is tudja, mint minden rendes fehérnép, hogy mi, férfiak nem tudunk parancsolni a vérünknek. Tudja hogy van ez.

Miguel tudta. És lelke mélyén hitt is Jorgénak. De valaki mégiscsak elvágta Soraya nyakát.
– Vigyétek! – intett végül a foglároknak.
– Drága őrmester úr, engedjenek haza a gyermekeimhez! Jézus Krisztusra esküszöm, nem én tettem – majd amikor látta, hogy minden siránkozása hiábavaló, elkeseredetten folytatta – Akkor legalább olyan priccsre fektessenek, amelyikbe nem véste bele egy büdös gringó, hogy pig!
– Takarodj! – üvöltött rá Miguel.

A rendőrtársai hol mosolyogva, hol szánakozva nézték őket. Amikor végre Jorgét kivezették, rájuk mordult:
– Ti meg mit bámultok, mint egy tulok?

Az egyikük mosolyogva, apáskodó hangon fordult felé:
– Mit idegesíted magadat annyira, Miguel? Most is csak azt mondom, mint eddig mindig. Fordulj tanácsért Filipéhez, ő segít neked! Mikor hallgatsz végre ránk?

Miguel elgondolkodott. Mexikó furcsa világ. Megtalálható benne a legmodernebb technika, ugyanakkor átszövik a hagyományok, a babona, amitől nem tudnak szabadulni. Itt van például ez a rendőrség. Iskolázott, tanult emberek, jól felszerelve a modern kor vívmányaival, ugyanakkor hívnak segítséget az olyan emberektől is, mint Filipe.

Filipe jós, mágus, szellemidéző, vagy mit tudja ő, micsoda is valójában. És ilyenekhez fordulnak segítségért. A legrosszabb a dologban az, hogy gyakran tudnak is segíteni.

Odament a kávéautomatához, bedobta az aprót. Amíg várta az elkészültét, hátrafordult a többiekhez:
– Én nem hiszek a kuruzslásban, mindenféle hókuszpókuszban.

*

De a tények nem hazudnak. Miguel tudott pár olyan esetről, amikor az ügy elakadt, ezért Filipéhez fordultak. Majd csodák csodájára, a nyomozás új lendületet kapott, sikeresen befejeződött. Utánanézett az ilyen ügyeknek, és megdöbbenve látta, nem csak pár ilyen eset történt, sok hasonlóra volt már példa.

A tények nem hazudnak. A tény, hogy Filipe tud valamit, amit ők nem. És az is tény, hogy valaki elvágta Soraya nyakát.

Elment Filipéhez. Azt hitte, egy csuhás alak nyit majd neki ajtót, a háza tele lesz mindenféle varázsgömbbel, miegymással, sejtelmes fények, mindenféle hókuszpókusz fogadja. Erre egy átlagos férfival találkozott, aki egy átlagos házban lakik.

A szoba, ahova behívta, az sem volt különösebben misztikus. A közepén egy kisasztal, négy oldalán négy székkel. Az egyedüli amit furcsának talált, az a szoba sarkában egy díszes ruhába felöltöztetett kirakati bábu. Úgy fel volt cicomázva, hogy magából a bábuból semmi sem látszott.

Amikor leültek a kis asztal szemközti két székére, Miguel előadta, miért is jött. Filipe érdeklődve hallgatta, majd amikor Miguel befejezte, az asztal fiókjából elővett egy táblát, és egy hegyes, lyukas, szívre emlékeztető kis dolgot.

Miguel megismerte. Egy ouija-tábla és a hozzá tartozó planchette. Soha nem látott még élőben, de képeken már igen, és olvasott, hallott is róla. Akkora, mint egy újság elfektetve, rajta a betűk félkörívben, alatta számok. A két szélén az igen és a nem, alul a good bye felirat. Ez is valami ócska USA gyártmány, gondolta Miguel.

A beszélgetésük rövid volt, egyikük sem várt azonnali döntést. Filipe adott egy névjegykártyát, Miguel rápillantott, majd arra gondolt, vele telefonon, a szellemeivel meg a táblájával beszélget. Elbúcsúztak.

Amikor hazaérkezett, Miguel beült a kisszobába, ott tudott a leginkább a gondolataiba mélyedni. Erre a szobára nem lett volna szüksége, de amikor vette a házat, ragaszkodott hozzá, hogy legyen benne ilyen is. Vendégszobának szánta, de aztán az élet úgy hozta, eddig nem nagyon volt rá szüksége.

Elgondolkodott. A ouija-táblán. Tudomása szerint nincs benne semmiféle varázslat. Az ember ideomotoros viselkedésén alapul. A tudatalattiban a tudat által elnyomott információkat hozza elő, reflexszerű izommozgások segítségével. Nincs ebben semmiféle varázslat.

Ez eldöntötte számára a kérdést. Felhívta Filipét.

*

A dolog kivitelezése, mármint, hogy ők hárman egy nyugodt helyen tudjanak összeülni, nem is volt annyira könnyű. Olyan hely jöhetett csak szóba, ahonnan Jorge nem tud megszökni. Azaz a rendőrőrsön belül. Miguel szerencséjére az egyik főnöke, akinek volt egy eldugott kis irodája, pont akkor ment hosszabb szabadságra. A hely kérdése ezzel megoldódott.
– Nagy marha vagy te, Miguel – röhögtek rajta a rendőrtársai, amikor meghallották a tervét -, ha azt hiszed, hogy egy szeánszhoz a főnököd asztala, a falakon lógó táblákkal, statisztikákkal jó hely. Azt be is kell rendezned!

Megfogadta a tanácsukat. Így történt, hogy az iroda teljesen átalakult, egy igazi parasztember lelkivilágát tükrözte. Egyszerű kis asztal, kemény faszékek kerültek be, az összes irat, tábla eltűnt a falakról, helyüket más jellegű dolgok foglalták el. Jorge feleségének és gyerekeinek képei, pár poszter egy kocsmáról, tequiláról, és pár naptár, amiken mexikói szépségek mutogatják bájaikat.

Miguel nem akart jegyzeteket készíteni, a mennyezetre, az asztal fölé szerelt egy kamerát, ami végig figyeli az asztalt, pontosabban a rajta lévő ouija-táblát. A felvételt bármikor vissza tudja nézni, bármit ellenőrizni tud, ha akarja.

Mivel soha nem csinált még ilyent, Filipe alaposan felkészítette. Először csak beszélgessenek. Bármiről, ami Jorgét érdekli. A feleségéről, gyerekeiről, tequiláról, kukoricáról, nőkről, bármiről. Amikor Jorge már nem feszült, ráteszik ujjaikat a táblán levő planchettére. Mindegy melyik kezét használja, lényeg, hogy a döntése automatikus, reflexszerű legyen, legjobb, ha közben beszélnek hozzá. Majd bemelegítik az izmaikat, tesznek pár kört, csinálnak pár nyolcast a táblán. Ezután jöhetnek a kérdések.

De vigyázzon, a kérdésekkel ne ajtóstól rontson a házba, ne akarjon egyből bonyolult válaszokat! Egyszerű, eldöntendő kérdésekkel kezdjen. Például azzal, akar-e most beszélni. Ha a válasz nemleges, akkor a szeánsz véget ér úgy, hogy még el sem kezdődött, máskor kell újra megpróbálniuk. Ne aggódjon, a siker előbb-utóbb be fog következni!

De Miguel aggódott. Nem találta meggyőzőnek Filipét, és túl hosszan, túl alaposan magyarázott el neki mindent. Mintha tanítani akarná.

*

Az első összejövetelük totális kudarccal végződött, pedig minden remekül indult. Jorgénak egyből megtetszett a kis szoba, könnyedén kezdett mesélni a családjáról, a gyerekeiről. A ouija-tábla sem volt ismeretlen előtte. Gyerekkorában sokat játszottak vele a többi suhanccal, mindenféle bugyuta kérdést tettek fel neki, majd a válaszokon jókat nevettek.

Most is valami hasonlóra számított, de Miguel nem tudta türtőztetni magát, egyből nekiszegezte a kérdést:
– Te vágtad el Soraya nyakát?

Jorge felpattant a székről, csodálkozva fordult felé:
– De őrmester úr! Hányszor mondjam el, nem én öltem meg azt a szerencsétlen lányt! Ezért felesleges volt engem idehoznia, ilyen szépen kicicomáznia mindent. A mi Urunkra esküszöm, nem én tettem, engedjen végre haza szegény családomhoz!

De Miguel nem engedte. Tudta, ha ennyire belemászott a Filipe féle dologba, akkor nem hagyhatja félbe. Sértené a büszkeségét a kudarc, ami egyértelműen az ő lelkén száradna. És ha halványan, de már reménykedett valami eredményfélében is, ami elmozdítaná ezt az ügyet.

Sokat tanácskozott Filipével, kezdett megtanulni uralkodni magán, de a következő pár alkalommal szintén semmilyen eredményre nem jutottak. De aztán megtörtént az áttörés.

Az egyik találkozásuk végeztével Filipe úgy búcsúzott el tőle, hogy már jól el tudja rejteni a valóságot, rövidesen megkapja érte a jutalmát. Miguel azt gondolta, Filipe arra céloz, Jorge nemsokára beszélni fog.

A következő szeánszon, amikor azt a kérdést intézte Jorgéhoz, kíván-e beszélni, a planchette megmozdult az ouija-táblán, és lassan az igen fölé ért. Miguel ezután alig pár kérdést tett fel, olyanokat, amik könnyen eldönthetőek, és semmilyen összefüggésben nem voltak Sorayával, amolyan barátkozó, ismerkedő jellegűek. Aztán megköszönte a segítséget, elbúcsúzott, amire a planchette a good bye feliratra húzódott.

Miguel megnézte a videofelvételt, semmi különöset nem vett észre rajta.

Az ez utáni szeánszokon Miguel egyre többet kérdezett, egyre inkább Soraya megölése után kíváncsiskodott, de soha nem nyersen, mindig közbeiktatott egy-egy baráti kérdést is.

Miguel minden ilyen összejövetelük után megnézte a videofelvételt, de soha, semmilyen különös dolgot nem vett észre.

Azonban egyre több információhoz jutott. Ezekről ugyan bárki tudhatott, rengeteg újság írt Soraya haláláról, sok képet közöltek róla, egy időben mindenki erről beszélt. De volt egy részlet, ami nem látszott a képeken és nem lehetett kiokoskodni, sem a képek, sem a hírek alapján. Az orvosszakértőn és rajta kívül csak a gyilkos tudhatott róla.

Amikor a gyilkos elvágta Soraya nyakát, és a halott testet otthagyta, valószínűleg véletlenül rálépett Soraya kisujjára, és az a köves talajon eltörött. A törés nem látszott, észre sem vették, csak később derült rá fény.

A utolsó összejövetelükön Miguel megkérdezte:
– Sorayának eltört valamije?

Igen vagy nem válaszra várt, esetleg arra, hogy nem történik semmi, hiszen a gyilkos sem biztos, hogy észrevette a dolgot. De a planchette válasza más volt. Lassan megindult a K majd az I, az S, az U, a J, végül az A betű felé. Miguel eztán már nem sok kérdést tett fel, egyik sem kapcsolódott Sorayához, végül barátságosan elbúcsúzott, megköszönte a segítséget.

Aznap este sokszor végignézte a videót. Semmi különöset nem látott. De csak az első pár tucat alkalommal. Aztán feltűnt neki valami. Elővette a korábbi felvételeket, azokat is végignézte. Ugyanazt tapasztalta, mint az utolsónál.

Az ezt követő összejövetelükkor Miguel nem tűnt különösebben kíváncsinak. Olyan kérdéseket tett fel amit már eddig is többször. Inkább beszélgettek csak. Az egyik ilyen kérdése az volt, van-e valami Jorge priccsére vésve?

A planchette mozdulatlan maradt.

*

Ismét elment Filipe házába. Filipe a kisszobában volt, az ajtónak háttal levő széken ült:
– Gyere, ülj le! Már vártalak – mondta nyugodtan amikor Miguel benyitott, hátra sem fordult.

Miguel bement, megkerülte az asztalt. Kicsit furcsálta, hogy az asztalon egy csavaros fedelű üveget lát, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Annak viszont igen, hogy amikor leült és a sarokba pillantott, rájött, nem egy bábu van felöltöztetve. Látszott a fej köré tekert kendő alatt az emberi koponya. Nem bábu, hanem egy emberi csontváz.

Így már nem találta különösnek az ottlétét. Nem egy díszlet, hanem maga Santa Muerte, a Szent Halál. A ruha, a cicoma elrejti a romlandó testet, de időnként elővillan a valóság, a rideg csontváz.
– Nem Jorge mozgatta a planchettét – fordult végül Filipe felé -, hanem te.

Nem volt a hangjában fenyegetés, elégtétel, barátinak tűnt inkább.
– Látom, megtanultad elrejteni a valóságot magadban – válaszolt Filipe.

Miguel rápillantott Santa Muertére. Már nem csak kivillant, teljes egészében látszott a koponya. Visszafordította tekintetét Filipe arcára:
– Mindent tudtál, amit a gyilkos, és mindent megtudtál Jorgéról, amit csak lehetett. De volt olyan dolog is, amit csak mi ketten ismertünk Jorgéval.
– Pontosan annyit tudtam, amennyit kellett – ez volt az a mondat, amikor Miguel megértette, miről is van szó.

Santa Muerte mellkasán nyitva volt a ruha, kilátszottak a bordák.
– Egyesek Santa Muertének áldozatot mutatnak be – folytatta Miguel.
– Nem miatta kellett meghalnia Sorayának. Amivel üzen, a ouija-tábla, koporsófából készült. Minden évben le kell mosni friss embervérrel.

Kis szünetet tartott, majd folytatta:
– Minden évben. Soraya volt az első, akit megtaláltatok. Mexikóban nem kelt nagy feltűnést, ha valaki eltűnik, és soha többé nem kerül elő.

Santa Muerte ruhája teljesen nyitott volt elől, látszott az egész csontváz.
– De Sorayát megtaláltuk – folytatta a gondolatot Miguel.
– Egyszer mindegyikünknek véget ér az útja itt. Amikor eljön az idő, a ouija-táblát továbbadjuk a kiválasztottnak, az elmond neki mindent. Sorayát megtaláltátok – hirtelen, teljesen váratlanul, heves mozdulatok kíséretében felpattant a székről…

Amikor a helyszínelők odaértek, Miguel ott várta őket. Filipe a szobában feküdt, egy csupasz csontváz előtt holtan, pisztolylövések végeztek vele. Miguel elmondta, ő lőtte le, amikor Filipe menekülni próbált.

Estig tartott a helyszínelés, a jegyzőkönyvek felvétele, a hivatalos procedúra. Jorgét még a papírmunka befejezte előtt hazaengedték családjához.

Éjfél elmúlt, amikorra Miguel is hazamehetett. A háza előtt leállította a kocsiját, bement egy szatyorral a kezében, fáradtan ledobta magáról a ruháit, lezuhanyozott. Amikor végzett, bement a kisszobába.

A szatyorból elővette a ouija-táblát és az üveget, ami Filipe vérével volt tele. Elkezdte mosni vele a táblát, miközben arra gondolt, nem véletlenül találták meg Sorayát, és nem véletlenül törött el a kisujja.

***