Padon

Ültem a padon, pont a szállodával szemben, ahol szobát vettem ki, és csendben haldokoltam. Hagytam, hogy az élet lassan, cseppenként szivárogjon ki belőlem. Szerencsémre, hatalmas fák és sövények vettek körül, így aztán senki nem vette észre, hogy alattam a fű már egészen vörös a kiömlő véremtől.
Amikor elhatároztam, hogy végre megteszem gyáván tartottam a fájdalomtól, de meglepő módon észre kellett vennem, hogy kevésbé sem érzem annyira, mint a lelkemet tépő kínt. A csuklóimból pulzálva spriccolt a vér, igyekeztem úgy tartani, hogy megfelelő takarásban legyenek. Így a közelemben elhaladók észre sem vettek semmit, amikor rájuk mosolyogtam. A közeli bárból zene szűrődött ki és mivel ismertem a dallamát, elkezdtem dúdolni. Olyan szép volt, lehetett volna ilyen az élet is. Csak hát az enyém nem…
Az olyan emberek, mint én igazán sosem lesznek boldogok, végre megértettem. Eldöntöttem tehát, hogy, mit kell tennem. Alaposan elterveztem mindent. A családom úgy tudja, napokig leszek távol, nem fognak keresni jó ideig, és ez pont elég lesz hozzá. Nem hittem volna, hogy még érezni fogok ilyet, de ahogy ott ültem, az egyre növekvő vértócsában, valami hihetetlen béke és boldogság töltött el. Csak ez a fáradtság… már alig tudtam nyitva tartani a szemem. Igen, végre elalszom… Végre pihenni fogok, és nem fájhat többé semmi, és nem bánthat többé senki. Széles mosoly ült az arcomra, a karom már lehanyatlott, elszállt belőle az erő, a tenyerem pedig olyan piros volt, minta pipacsot tartanék a kezemben.
-Szabad?- mutatott a padon mellettem lévő helyre egy fehér ruhás alak, aki csak úgy, a semmiből, ott termett.
-Igen, természetesen, de kérem, ne lepődjön meg, nemsokára meghalok.
-Nem tesz semmit, tudom. Ezért jöttem.
-Értem… Magával fog vinni?
-Nem, az nem az én dolgom, én nem angyal vagyok. Az én feladatom csak annyi, hogy emlékeztessem, végig kell gondolnia az életét. Hogy tudja, mit veszít, hogy minden esélyt eldob magától. Nézze! Az emlékei úgy folynak szét, ahogyan a vére…- Minden érvem logikus és megdönthetetlen volt. Ha azt hitte elborult aggyal, és végső elkeseredésemben cselekedtem, nagyot tévedett. Csak néztem ezt a fura alakot itt mellettem és nem értettem, mi a fenének jött egyáltalán, és miért fárasztja magát feleslegesen? Sajnálom, de úgysem tud meggyőzni, és egyébként is, már egyre nagyobb tócsa állt a lábaim alatt…
Néztem, ahogyan mozog a szája, de mivel nem érdekelt, nem is hallottam, amit mondott. Már évek óta érlelődött bennem a gondolat és hónapok óta tervezgettem, hogyan fogom megtenni. Eddig mégis visszatartott valami. Érthetetlen… Talán féltem? Igen, azt hiszem ez természetes, de már hetekkel ezelőtt elmúlt bennem minden félelem. Igazi boldogság töltött el, amikor megtapogathattam a táskámba rejtett tükör darabot. Úgy éreztem szimbolikus jelentősége van, hogy épp egy tükör szilánkkal fogom megtenni. Már akkor gondoltam erre, amikor dühömben összetörtem. Már annyira gyűlöltem magam, hogy amikor belenéztem, eldobtam, messzire.
-Nem érdekelnek az esélyeim, kérem, ne fáradjon, a döntésem végleges. Hálás lennék, ha távozna, szeretnék végre aludni!
-Sajnálom, de még nem hagyhatom. Feladatot kaptam, és teljesítenem kell. Nem azért mert, kedvelem, ez a dolgom. Figyelmeztetnem kell, beláthatatlan következményei lesznek, ha most engedem meghalni!
-Azt hiszem ezzel elkésett – már alig tudtam beszélni, lassan elhagyott minden erőm.
-Tisztában van vele, hogy soha többé nem látja majd a családját? Nem lesz több emberi kapcsolata, nem fog látni, érezni semmit, ami itt a Földön olyan gyönyörű? Ajándékot kapott, az életét, nem illik visszaadni! Maguk öngyilkosok, meggondolatlan, önző emberek- már csukva volt a szemem, a hangja távoli és nagyon halk volt. Már nem tudtam megszólalni, csak mosolyogva a fejemet ráztam. Nem érdekel, miről beszél…boldog vagyok… végre…– gondoltam és ebben a pillanatban elsötétült minden…
-Nézzétek! Magához tért! – a hangok úgy jutottak el hozzám, mintha valaki egy széles, párolgó folyó túlsó partjáról kiáltott volna. Fehér köpenyes alakok rohangáltak körülöttem, ahogy tisztult a látásom rájöttem, egy kórházban lehetek… Iszonyúan gyenge voltam, alig láttam valamit, csak dühöt éreztem. Elvakult, mindet elsöprő dühöt. Hát mégsem sikerült! Miért nem hagytak békén?!
-Szerencséje volt hölgyem!- mondta fölém hajolva az egyik.- Már nem sok hiányzott és nem tehettünk volna semmit magáért. – Sajgott minden részem, de a lelkem fájt leginkább.
-Mikor mehetek… tovább? – kérdeztem halkan, erőtlenül.- A doki összevonta a szemöldökét.
-Egy vagy két hét. Attól függ, milyen erős a szervezete. De miért kérdezni? Újra meg fogja tenni igaz? Láttam már magához hasonló szerencsétleneket! Ostobák, önzőek és gyengék! Remélem, legközelebb nem ide hozzák! –dühöngeni kezdett, de én már rég nem figyeltem rá…behunytam a szemem. Mosolyogni kezdtem…,mert ami a feje fölött lebegett, egy igazi angyal volt…