Panni és a madarak

Panni egy napon arra ébredt, hogy egy kismadár ül az ablakpárkányán. Bár még nagyon álmos volt, azonnal kinyitotta a szemét, és odasietett a fekete tollú, narancssárga csőrű madárkához.
– Ki vagy te?- kérdezte.
A kislány meglepetten tapasztalta, hogy a madár kinyitja a csőrét, és emberi hangon válaszol:
– Csicseri Kázmér vagyok. És téged hogy hívnak? Bár ismerlek jól, a nevedet nem tudom.
Panni megmondta, hogy hívják, és hány éves.
– Mit keresel itt?- folytatta tovább a kérdezősködést a kislány.
A madár elmesélte, hogy ő tulajdonképpen egy rigó, és azért jött, hogy köszönetet mondjon, amiért télen nem kellett neki és a többi társának éheznie. A kislány ugyanis etetőt rakott az udvarba, és mindennap gondoskodott arról, hogy friss eleséggel legyen tele.
– Nézz csak ki az ablakon- fordult Kázmér az ég felé. A kislány kinézett, és egy hatalmas madársereget pillantott meg különféle madarakból. Volt ott rigó, őszapó, cinege, tőkésréce, de még néhány vízityúk is igyekezett vad szárnycsapkodással a levegőben maradni.
– Ők mind azért vannak itt, hogy megköszönjék a sok-sok finom magot, amit adtál nekik- mondta a rigó.
Panni alaposan megfigyelte a madarakat, és úgy látta, hogy csőrükkel megpróbálnak egy mosolyt küldeni felé. Ő is visszamosolygott rájuk.
– Szívesen tettem- felelte a kék szemű, szőke hajú csöppség.
Már kisbaba korától nagyon szerette a madarakat. Amikor babakocsiban tolták, már akkor köréje sereglettek a rigók, és ő sohasem félt tőlük, hanem kinyújtotta feléjük a kezét.
Kázmér azonban még nem fejezte be a mondanivalóját:
– Hálából, ha neked is van kedved hozzá, elviszünk repülni.
Panni sóvárogva tárta ki a karját:
– Nagyon szívesen repülnék, de nincs szárnyam.
– Tudjuk nagyon jól- nyugtatta meg Csicseri Kázmér,- arra gondoltunk, hogy a csőrünkbe veszünk egy takarót, te ráülsz, és úgy emelkedünk a magasba.
A kislány nagyon megörült ennek az ötletnek, mert mindig is repülni szeretett volna. Mégis félt egy kicsit, hátha az apró madarak nem bírják el.
– De nem fogtok leejteni? Ti olyan kicsik vagytok, én pedig nagy.
Ám a rigók, őszapók és cinegék intettek a szárnyukkal, hogy ne féljen, erősek ők. Különösen azután, hogy télen annyi finomságot kaptak.
– Jó, megpróbálhatjuk- egyezett bele Panni.
Levette az ágyról a takaróját, és az ablakhoz vitte. A madarak azonnal megmarkolták a csőrükkel. Panni óvatosan ráereszkedett, és már a levegőben is volt.
– Először csak a ház tetejéig megyünk, nehogy megszédülj- fordult Kázmér a kislány felé.
Bizony, a ház teteje is elég magasan volt, Panni behunyta a szemét. Az egyik cinke így szólt hozzá:
– Ne félj, nem esel le, vagy ha mégis, el tudunk kapni.
Erre mégis lepillantott. Még sosem látta ennyire fentről az utcájukat. Éppen egy ember lépett ki a házuk kapuján, csak a feje búbja látszott, de Panninak valahogyan ismerősnek tűnt. Aztán a ruhájáról felismerte, hogy az apja az. Éppen munkába indult.
– Apu, apu- kiabálta, de az apuka nem hallotta meg.
– Nem hall téged- magyarázta Csicseri Kázmér.- Ahhoz túl magasan vagyunk.
A szomszéd a közeli parkban sétáltatta a kutyáját, de az ember is és a kutya is túlságosan kicsinek tűnt.
– Kapaszkodj jól!- kérte Kázmér.- Feljebb megyünk.
Panni erősen megfogta a takaró szélét. Elhagyták a házakat, és egyre magasabbra emelkedtek. A fák, a bokrok, az autók és az egész világ nagyon furcsa volt odafentről. Annyira felemelkedtek, hogy ott lent minden csak apró pontnak látszott. Még a házuk is kisebb lett Panni babaházánál. A kislány egyáltalán nem félt, teljesen megbízott a madarakban. Az egyik madár ezt csicseregte:
– Megmutatjuk neked az egész országot.
Elrepültek a Balaton fölött, ami ebből a magasságból csak egy kis pocsolya volt. Látták Budapestet a miniatűr házacskákkal. A Hortobágyon a legelésző szürke marhákról azt gondolhatná az ember, hogy csupán hangyák. Panni szerette volna jobban szemügyre venni a teheneket, ezért mélyen lehajolt a takaró szélén. A mozdulattól elveszítette az egyensúlyát, és már röpült is lefelé. Abban a pillanatban négy rigó már utána is szállt, elkapták a pizsamáját, és visszatették a takarójára. Mire Panni észbe kapott volna, már meg is menekült. Kázmér büszkén mutatott szárnyával a négy kis hősre:
– Látod, ők a fiaim. Az éhhaláltól mentetted meg őket a télen.
– Köszönöm, hogy visszahoztatok- suttogta hálásan a kislány.
– Mi köszönjük az életünket- felelték a rigók.
Az idő gyorsan eltelt, Panninak óvodába kellett mennie. A madarak megfordultak, és elindultak Panni városa felé. Az óvoda udvara hamarosan megtelt vidám madárcsicsergéssel, csiviteléssel. Amikor az ablak előtt elhaladtak, Panni látta a társait, amint reggelihez készülődnek. Miután szerencsésen földet ért, elbúcsúzott a barátaitól:
– Sziasztok, madárkák! Jó volt veletek.
Panni aznap nagyon különleges járművel érkezett az oviba. Egyetlen gyermek sem mondhatta el Pannin kívül, hogy madárszárnyakon repült. Mindez pedig azért történt vele, mert jószívű volt, és nem felejtkezett el az elesett állatkákról, amikor szenvedtek.