Papagájos fiú

Az öregasszony dohogva ment végig az utcán. Semmi nem tetszett neki abból, amit látott. Hivalkodó, jómódról árulkodó házak, az egyik frissen festve, a másikat most újítják fel, márványlapokkal rakják ki a homlokzatot. Azt meg minek? Annak idején sárból tapasztottuk, Húsvétra szépen kimeszeltük, úgy is jó volt. Nádból csináltuk a tetőt, ezek meg a cseréptetőre teszik a nádat, dísznek. Tékozlás, pazarlás mindenütt.

És az emberek meg, Istenem, nem jobbak, mint a házaik, Hétköznap van, de mind parádés ruhában. Talpig cicomában az asszonyok. A szoknyájuk rövid, azt lehet hinni, hogy csak inget hordanak. Az is miből van, talán pókhálóból? Honnan bújt elő ez a sok parázna asszonyszemély? Annak idején rendes, dolgos népek éltek errefelé, nem parádéztak hétköznapon, elsüllyedtek volna a szégyentől, ha a ruhán keresztül látni a micskéjüket.

A társa egy pillanattal sem volt nála fiatalabb, szikár, mindig rosszkedvű, akinek csak a Királyság Termében ered meg a nyelve, ott aztán mindenkit kioktat. Mert ma már a prédikátorokban sincs elég kitartás. Ímmel-ámmal sétálnak az utcán, néha megszólítanak egy öreget, mert a fiataloktól félnek, azok lepattintják őket, nincs hitük, nincs bennük jóindulat. Pedig éppen a fiatalságot kellene megnyerni a szent ügynek, mert ők a jövő, ők nevelik föl az új nemzedéket, már ha fölnevelik, és nemcsak a szórakozáson jár az eszük. Rájuk kellene bízni a prédikálást, a megfáradt öregek számára éppen elég, ha kitanítják őket, nyesegetik a hibáikat.

És nem utolsó sorban, a fiataloknak van pénzük, bár erről nem illik hangosan beszélni, Fúj-fúj, autókat vesznek, lakomáznak, dombéroznak, minden pénzüket világi hívságokra költik, mi meg alig tudjuk összekotorni a rávalót, hogy kiadhassuk az újságjainkat, felhívhassuk az emberek figyelmét, hogy közel van már az Armageddon.

Patrícia nővér szeme bepárásodott a gyönyörűségtől, amikor arra gondolt, hogy az Armageddon elsepri az egész bűnös emberiséget, a többiek mind prédikátorok lesznek, minden házban szünet nélkül folyik a Bibliaoktatás és a prédikálás, már csak azt nem tudni, honnan lesz hallgatóság, ha egyszer mindenki prédikátor. De nem kétséges, hogy Krisztus Urunk akkor is gondoskodik rólunk, mindig küld egy fekete bárányt, hogy legyen kit megtéríteni.

A másik öregasszony, Leona, éppen nagy térítésben volt, egy feltűnően ellenszenves hölgyet próbált rábeszélni arra, hogy legalább az ingyen újságokat fogadja már el. Mert itt van a nyakunkon az Armageddon. Ellenke vagy Szenveske ruhájába két kislány csimpaszkodott, az egyik undokabb, mint a másik. Anyu, megígérted, hogy az utcán nem fogsz beszélgetni senkivel. Anyu, ne figyelj oda, mert most én beszélek! Anyu, menjünk már haza, éhes vagyok, unatkozom, pisilni kell! Az asszony gyorsan begyűrte a szatyrába a szent irodalmat, a fokhagymás kolbászok és a hónapos retek közé, majd otthon kidobja, nem érdemes vitatkozni ezzel a két bolonddal. Végiggurultak az utcán, Ellenke vagy Szenveske és a két kis undok tündér, nem fordultak hátra, nehogy még egyszer meg kelljen állni, mert akkor jaj, mi lesz? Összebrunzolt nadrágban éri a kölyköket az Armageddon.

Az egyik ház kapuja félig nyitva volt, és egy jóarcú ember támasztotta az ajtófélfát. Nagy együttérzéssel figyelte Leona igyekezetét, még oda is szólt neki: Nehéz kenyér! Ilyen ez a mai világ! Szavamra, nem irigylem! – Pár szót váltottak, úgy általában a térítés nehézségeiről – bizony, manapság az emberek nem szívesen állnak meg az utcán, mindenki siet, azt se tudják, hogy hová sietnek, régen minden sokkal jobb volt, ingyen szereztük a kőbaltákat – aztán behívta a kedves nővéreket, hogy tiszteljék már meg a házát, beszélgessenek egy kicsit a világ folyásáról.

Nagy horderejű kérdésekben mindig Patrícia döntött. Először is szemrevételezte a potenciális prédikátort – mert mindenkit ki lehet, és ki is kell képezni, ez a Vének legszentebb feladata. A kockás flanelling tetszett. Nincs csúnyább dolog, mint a luxus, esetleg a nagyravágyás vagy az arrogancia, de ez a kettő itt most nem játszik. Flanelling átment a teszten. Hm, lehetne fiatalabb, van ez már negyven éves, ha nem több. Viszont lehet, hogy pénzes ember, eladhatná a házát, beköltözhetne egy sufniba, mennyi újságot lehetne nyomtatni azon a rengeteg pénzen! Minden postaládába bedobhatnánk egyet, és ez csodálatos perspektíva, nincs annál szebb, mint amikor elterjednek a magas és a mély gondolatok. Patrícia már a markában érezte a milliókat, amikor megadta a titkos jelet Leonának: Igen! Bemehetünk! Egyetértek, de azért ne bízd el magad. Légy résen, mert mostantól kezdve idegen területen vagyunk, és a Sátán nem alszik.
Flanelling megtorpant a verandán. Egy pillanat, mondta bocsánatkérő mosollyal, és bement az előszobába. Tisztán hallották, hogy becsukott egy ajtót. Nem kell mindent látni. Most már ők is beléphettek. Flanelling egy régimódi, ovális ebédlőasztal mellé ültette, és gyümölccsel kínálta őket. Patrícia jó étvággyal ropogtatta a szilvákat, mire Leona is felbátorodott annyira, hogy elvette a tálról a legnagyobb zöld almát. Egy ideig csak a gyümölcs roszogott a fogaik alatt, aztán még a szilvánál is jobb ízű beszélgetésbe bonyolódtak arról, hogy mi történik a lélekkel a halál után, és egészen pontosan milyen spirituális jelentősége van a Hinnom völgyének. Flanelling nem sokat beszélt, inkább csak hallgatta Krisztus igéjét, amelynek mennyei mannája most éppen Patrícia ajkairól csepegett, két szilvaharapás között. Gé-hinnom, vagyis a gyehenna egy völgykatlan Jeruzsálem déli peremén, ahol egykor Akház király bálványozott, és amely az istentelenek jövőbeli büntető helye. „Annak felette tömjénezett a Hinnom fiának völgyében, fiait is megégette tűzben, a pogányok útálatosságai szerint. II. Krón. 28.2-3.”

Leona végzett a zöld almával, amelynek illata a szappanra emlékeztette, és az nagyon jó. Az ember nem azért eszik, hogy élvezze az ételt, és a szappan áhítatos fogyasztása bizonyára távol tart az élvezettől. Az ebédlő falán, éppen vele szemben, egyetlen kép volt: Gyönyörű, kék bőrű gyerek, fiú vagy lány, de talán mégis inkább lány, mert az régen rossz, ha egy fiú szép. A gyerek arcát göndör, fekete fürtök keretezték, ajka piros volt, mintha kifestették volna, fülében idegenszerű fülbevalót, nyakában aranyláncokat viselt. Egy tarka papagáj ült a karján, és le nem vette volna a szemét a kis gazdájáról. Az egész alkotás földöntúli nyugalmat és boldogságot sugárzott, és Leona tágra nyitott szemekkel bámulta a kék bőrű gyereket. Ki ez, és mitől ennyire vonzó?

Patrícia megengedett magának néhány elítélő szót Akház bálványozásáról.

Most mindjárt Jónás következik, gondolta Leona.

És tényleg. Patrícia körülhordozta a királynői tekintetét. „És könyörgött Jónás az Úrnak, az Ő Istenének a halnak gyomrából, és mondta: Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és meghallgatott engem; a seol torkából sikoltottam, és meghallotta az én szómat. 2.2-3.”

Leona még mindig a gyereket bámulta, és az a képtelen ötlete támadt, bárcsak ő lehetne a papagáj a kék bőrű gyerek karján vagy a kezében. Bárcsak eldobhatna minden terhet, amit most cipel, magához ölelhetné ezt a gyereket, vagy akár odaborulhatna a lábai elé, megkérhetné: Fogadj el engem! Még sose éreztem olyat, hogy valakinek oda akarnám adni az életemet!

Idővel elfogyott a szilva, és Patrícia befejezte a prédikációt. Leona megkérdezte a váratlan csendben: Ki ez a gyerek?

Flanelling rejtélyesen mosolygott. Nem fontos, csak egy kép, Tetszik?

Nagyon! Még sohasem láttam ilyen gyönyörűt!

Patrícia kegyeskedett felnézni a gyümölcsöstálról. Ez? – kérdezte ellenségesen, ahogy elnézem, ez csak egy indiai vacak.

Krisna a papagájjal, javította ki szerényen Flanelling.

Krisna! Azt akarja mondani, hogy maga krisnás?

Igen, tisztelt asszonyom, mi krisnások vagyunk. Az egész család.

Tudtam, sikoltott fel Patrícia, mint Jónás a hal gyomrában, tudtam, hogy valami nem stimmel ebben a házban! Leona, azonnal el kell mennünk innen. Ebben a házban a Sátán lakik.

Vallásos emberek vagyunk, próbálkozott Flanelling, de hasztalan. Patrícia egyszerűen félresöpörte, és vadul csörtetett az ajtó felé. Leona rémülten követte. A Sátán! Egy szép gyerek formájában kísértette meg őt a Sátán, és majdnem engedett neki! Kész lett volna arra, hogy felajánlja neki az életét, ami pedig Krisztus Urunk személyes tulajdona.

A Sátán csak egy illúzió, próbálkozott tovább Flanelling, igenis, mi Istent szolgáljuk, meg is mutathatom a templomszobát. Az előbb csak azért csuktam be az ajtót –

A hölgyeket nem érdekelte a magyarázat, csörtettek tovább, és nem is nyugodtak meg, amíg vissza nem jutottak az utcára. Most már csak a Sátán befolyásától kellett megszabadulni, a randalírozó gyerekek élénk derültségére, akiknek az egészből csak annyi jött le, hogy két vén satrafa a nemlétező port rázogatja le a ruhájáról.

Krisna még mindig mosolygott, és megkérdezte a papagájt: Mit szólsz ehhez, Suka?

Suka egy kicsit kinyitotta a csőrét, imádattal tekintett az Urára, de nem válaszolt. Szavak nélkül is értették egymást.