Egy óra bolyongás után sikerült kikecmeregnem a kanyonból. Előttem egy kisebb füves tisztás pillantottam meg, a távolban pedig egy fenyőerdő sötétlett. A nagy közdelemben rengeteg erőmet elvesztettem, és hatalmas megkönnyebbüléssel vettem észre a tisztás szélén folydogáló patakot. A fáradtságtól elnehezedő végtagjaimon erőt véve elindultam az életet adó patak vize felé. Elértem a patak vizét és belekortyoltam a hűs vízbe. A hideg víz megnyugtatott. Megláttam a patak vizében magamat. Eszembe jutott, hogy mikor még kicsi voltam, sokat nézegettem magam a víz tükrében. Eszembe jutottak a régi idők szép emlékei. Hirtelen észrevettem a víz tükrében a felkelő nap első sugarait, amik először lilára, majd vörösre festették a patak vizét. Tudtam, hogy menedék nélkül ilyen sérülésekkel nem húzom sokáig, így rejtekhely után indultam. Bevetettem magam a fenyőerdő sűrűjébe. Az erdőben barangolva ráakadtam egy kidőlt fára, ami szerencsére távol esett minden ösvénytől. A fa tövének biztonságában régi emlékek, ismerős érzések törtek rám. Emlékszem, mikor először elkeveredtem a családi fészektől, egy hasonló erdőben kötöttem ki. Félve bolyongtam az ismeretlen környezetben, mikor egy idegen, mégis oly ismerős hangra lettem figyelmes tőlem nem messze. Egy hozzám hasonló Parasaurolophus volt az, ráadásul egy idősebb hím. A bennem lévő félelem az idegen tájtól csak nagyobbra nőtt, hisz tudtam, hogy bár növényevőek vagyunk, más fajtársunk területére belépve mi is nagy veszélyben vagyunk. A félelmem sajnos nem volt alaptalan, az egyik hatalmas levelű páfrány mögül előugrott az öreg hím. Szemeiből szikrázott a düh és a harag. Egy pillanatig álltunk egymással szemben, aztán két hátsó lábaira ágaskodva nekem támadt. Riadtan tértem ki a megvadult fajtársam támadása elől és szaladni kezdtem, ahogy csak bírtam. Menekültem át árkon-bokron nem is figyelve se hátra, se előre. Aztán elfogyott az erőm, muszáj voltam megállni. Szerencsére sikerült kis előnyhöz jutnom és magam mögött hagynom a támadómat, de még hallottam, ahogyan dühösen a magasba ordít utánam, így nem tétlenkedtem sokáig. Menedéket keresve rábukkantam egy száraz, kidőlt fa törzsére, és jobb híján annak tövében húztam meg magamat. Reszketve vártam, hogy a fenyegetés elmúljon. Szerencsémre nem is kellett sokáig várnom. A hangos ordítás lassan, de biztosan a távolba veszve elhalkult, majd mintha elnyelte volna a messzeség, kihalt. Megmenekültem. És most, megint egy kidőlt fa ad nekem rejteket a vész elől. Ahogy szép lassan kezdtek a felkelő nap első sugarai áthatolni a magasba nyúló fenyők lobjai között, úgy zárultak le fáradt szemeim is pihenésre. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Egy kis Albertosaurus-bébi ébresztett fel álmaimból. Aranyos volt, ahogy nyüszített nekem kis apró testével, de tudtam, hogy ez rám nézve nem kecsegtet túl sok jóval. Vékony, éles hangjával anyját hívhatta. Nem volt igazán sok kedvem megvárni, míg ideér, ezért továbbálltam. Nehéz volt fájó testem végtagjaival lábra állni, de ismét útnak indultam a lombkorona között foltokban átszikrázó napsütésben. Magasan járhatott már a nap és kezdtem egyre éhesebb is lenni. Tudtam, élelmet kell találjak, mert ha kimerülök, itt érhet utol akár a vég is. Azt pedig nem akartam. Szerettem volna visszajutni mihamarabb a csordámhoz és annak szeretett tagjaihoz. Vajon velük mi lehet? Elérték már vajon a biztonságot és bő táplálékot nyújtó úti célt? Vagy talán visszafordultak értem? Jó kérdés, nem tudom. És nem is fogom megtudni talán már soha, hogy ha itt most feladom.