Egy napon majd Te is felkelsz és kiülsz az ablakomba elgondolkodni az élet apró rezdülésein. Persze mindig jön valaki, aki miatt be kell zárni egy időre. Önmagunkat is. Elmarad a feltámadó szél, a reggeli fonódás. Az eső áttetsző párlata. Az átjátszók déli harangszavát elvágják. A vadludakat más égboltokra terelik. Üresen tátong majd az éjszaka.
Ráébredsz, hogy elment.
Leesik az első, második, harmadik hó. Minden elolvad. Letéped a függönyöket; – magadról is. Érzed, levegő kell, el akarsz majd csöpögni az eresszel. Kávét főzöl. Kotyog a szocialista remek. Tiszta zokni, borotvahab. Parfümöt keversz. Átmosod magad a színeken. Felnyalod a lektűröket.
Megkarcolják az üveget és újra sodródnak a széllel azok a bizonyos zöldszemű sóhajok.
4 hozzászólás
Szinte kézzel foghatóan érezhető a magány, az elmúlás, a veszteség érzése. amely átitatja a művet…Szomorú, mégis harmonikus és megnyugtató…mert valahol mégis ott van benne a remény,hogy jobb lesz minden…hogy talpra lehet állni!
Nagyszerűen kevered a két ellentétes érzést egyszerre! A képek,amelyekkel kifejezed az érzéseidet, gyönyörűek, kifejezőek!!
Ez az egyik alkotásod,amelyet a leggyakrabban olvasok…újra és újra.
Kérlek,ne hagyd abba az írást, hozz még sok hasonlóan szépet nekünk!
Ez az egyik kedvencem prózai műveid közül, melyet mindig szívesen olvasok.
A magány, üresség, amiről írsz… gyönyörű. Bár túllépnél rajta… az emléke mindig ott él utolsó soraidban. Őszinte szerelem, miről írsz! És ha tényleg Ő az igazi, ne hagyd elmenni!
Imádom írásid! Kíváncsian várom, a folytatást!
Kedves Lázár!
Köszönöm, hogy rád találtam.
Imádom, ahogy megmutatod a valódi éned.