Párbeszéd a ranchon

/Nebáncsvirág/
– Hát ledobtál? Hu! Ez meglepett! Igazán nem gondoltam volna rólad.
– Ledobtalak! Na és? Ismerlek egyáltalán? Miért is ne dobtalak volna le magamról? Egyáltalán mit akarsz tőlem? Mit keresel rajtam?
– Nem baj ám, hogy ledobtál magadról! Jobb is így, tudod? Sokkal jobb lesz! Nekem. Így sokkal izgalmasabb, izgatóbb is, ha kicsit ellenkezel. A nézők még tán azt hihették volna, megrendezett színjáték, cirkusz ez az egész! De így jobb, sokkal jobb nekem. Sokkal izgalmasabb, sokkal izgatóbb. Ha előttük törlek be.
– Nem tudom, mi az a cirkusz! Nem tudom, mi az a színjáték! Elmagyaráznád?
– Nem érek rá most erre, visszamászom rád. Vissza kell másznom!
– Tudod, úgyis ledoblak.

A ranch teraszán ültek, forró volt, különösen forró volt az a különös nyári délután, ittak csak hűs limonádét, idomított szolgái szervírozták betanítottan, olyan félelem-figyelem-gondosan. Első alkalom volt, hogy kiszemelt asszonya, és anyósjelöltje kilátogattak a birtokra. És mondja: nem veszélyes ez? Kérdezte a „mamajelölt”, ő meg egyszerűen válaszolt: Tudja, kedves asszonyom, nem született még a világra olyan valaki, akit nem tudtam volna betörni. Én ilyen vagyok. És ilyen feltételek mellett kell elfogadniuk. (Így kell majd elfogadnod, Édes.)

Minden lovat ő tört be a ranchon. Szokása volt, és nem engedett, soha nem engedett ebből. És kiszemelte már Nebántsvirágot is jó előre. Kicsit tartott, gondolt csak arra, könnyű lesz a siker, a vendégek tán azt hiszik majd, amolyan megrendezett, olcsó színjáték ez az egész. Mert, tartott attól, túl könnyű dolga lesz. Nebántsvirág járása gyönyörű volt, nézte, csodálta sokszor ablakából, ahogy a lovászfiúk járatták a gyönyörű, fürgeléptű, ívelt nyakú, fiatal kancát. Csak hát, úgy ítélte meg a lovat, nincs egyénisége. Nincs akarata, kitartása. Olyan szánalmas, olyan akaratgyenge. Életébe se fog versenyt nyerni, „örök vesztes” marad. És ez utóbbiban nem is tévedett. És eldöntötte már, eladja majd, vevő biztos akad rá. Tán ezért is akasztották rá a Nebáncsvirág nevet. Mintha csak előre tudták volna… És ez a ló most ledobta. Aztán másodszor is.

– Tudom, simogatásra vágysz. Törődésre, dédelgetésre.
– Alig láttalak! Sose hoztál csemegét az istállóba, nem járattál, nem kefélted fényesre a szőröm. A folyóhoz se vittél le fürdetni.
– Mert én vagyok a gazdád. De, ha törődésre vársz, megkaphatod. Tudom, mire vágysz. Én értek a lovakhoz, értek hozzád is … – halk-hízelkedőn duruzsolt, végig simogatta a ló homlokát, rajt a fehér csillagot is, és hozzádörzsölte az arcát. Aztán a lovaglóostorral hirtelen kétszer végigvágott rajta. Vigyázott, ne üsse meg erősen, ne sértse meg a szemét, csak annyira ütött, hogy fájjon, hogy nagyon fájjon. Értett ehhez a dologhoz igazán, és örömmel látta a kiserkedt vért. És megnyalta a szája szélét.
– Tudod, minden hiába, elszúrtad! Eztán sose ülhetsz már rám.
– Majd meglátjuk – és gyorsan még egyszer végigvágott a lovon. (Tudod, ha ellenszegülsz, megkaphatod a magadét!)

Akkor Nebántsvirág harmadszor is ledobta. És nagy közösség előtt. Hátában érezte az eseményre összetódult szolgák elfojtott mosolyát, hallotta elfojtott kuncogásuk. (Nem baj, ők is megkapják majd a magukét.)

– Hazamennék most, mama. Rosszul érzem magam.

Elmennek, elmennek most! De miért? (Nem baj, ők is megkapják majd a magukét.)

Eszébe jutott: látta – épp nem tudott akkor aludni azon az éjszakán – mikor a lovászgyerek kivezette Nebáncsvirágot, összedörzsölték az orrukat, a fiú valamit duruzsolt a lónak, aztán a szőrén ülte meg. És az engedelmesedett neki. Sose látott még ilyen összhangot ló és lovasa között. És tudta, biztos volt már abban, nem először történt ez. (Nem baj, a lovászgyerek is megkapja majd a magáét.)

A következő napokban módszeresen verte a lovat. Vigyázott, nagyon vigyázott, ne tegyen nagy kárt benne. Csak fájdalmat akart okozni. Jól esett ez neki. És megparancsolta, kezeljék gondosan az ostor tépte sebeket, drága gyógyszereket is hozatott erre a célra. És megparancsolta azt is még: viseljék gondját, járassák, fürdessék minden nap, abrakoltassák bőségesen, semmiben se szenvedjen hiányt.

Mert még sokáig akarta ütni. Nagyon sokáig akarta! Valahogy életcéljává vált ez az egész. És verte, módszeresen ütötte Nebáncsvirágot minden nap, olyan rendszeres-rendszertelenül. Tartotta csak örök bizonytalanságban. Volt úgy, hogy kora-hajnalba kelt fel, akkor „látogatta” meg. Máskor kivezettette, nyerget rakatott rá, mintha meg akarná ülni. Persze esze ágában se volt már. A lovat meg a lovászok tartották száron, hogy kedvére üthesse… Máskor éjjelente tért be hozzá.

Kezdetben örömet, furcsa kielégülést okozott neki a dolog, gondolta – valahogy biztos volt benne – sikerül majd megtörnie. Aztán később, miután megérezte, megsejtette, kudarcot vallhat, valójában már régen kudarcot vallott – és rádöbbent erre – inkább már csak kötelességszerűn verte.

Verte kötelességből, magának sem akarta beismerni: vereséget szenvedett, nem akarta, nem tudta feladni, verte, ütötte hát megszokásból, beidegződésből, mint ahogy fogat is kell mosni, rendszeresen, meg „wc-zés” után, meg étkezés előtt kezet is. Szóval, csak verte, ütötte. Kötelességből. Nem élvezetből, csupán kötelességből akkor már…

Fura álmot látott azon az éjszakán. Álmában Nebáncsvirág nyergében ült, tökéletes volt az összhang kettőjük közt, érezték egymás minden mozdulat-rezdülését: és a ló engedelmeskedett néki, és nem félelemből, áááá, egyáltalán nem azért, inkább csak „úgy”: önszántából, pajtásságból, barátságról, szeretetből. Verítékben úszva ébredt akkor. Lassan szürkült már, közeledett a hajnal. Zsebeit kockacukorral tömte tele, és lement az istállóhoz. Csak hát Nebáncsvirág boksza üres volt már. Mert azon az éjszakán, mialatt ő álmodott, valaki összedörgölte a homlokát a lóval, valaki megcirógatta homlokán azt a fehér csillagot, valaki, halkan duruzsolt valamit a fülébe, aztán az a valaki elkötötte, szárra vette, majd elindultak.

Ő meg akkor fellármázta a cselédséget, pórázra vették a nyomkövető vérebeket, és elindultak a szökevények nyomán. (Nem baj, most aztán mindketten megkapják majd a magukét.)