Helyszín a Budapesti Nagykörút, ahol egy villamosra szálltam fel a feleségemmel, hogy hazautazzunk a budafoki otthonunkba. Két bottal közlekedő rokkant vagyok. Óriási tömeg volt a járaton. Sajnos csak nagyon nehezen tudtam odébb menni, mivel helyet a közelben senki sem adott. Hirtelen ,,mással voltak elfoglalva". Véletlenül ennek során meglöktem egy hölgyet, aki az alábbi szavakkal válaszolt erre:
– Ez a …. (azaz én), ez a …. úgy mozdul, mint egy tohonya állat. A kipontozáshoz nem nehéz elképzelni a nekem szánt ,,nemes" szavait. Én az illető hölgytől illendően bocsánatot kértem, a hölgy nem tudom, elfogadta-e azt, vagy sem, mert láthatóan utálkozva fordult a társasága felé. Pár méterrel odébb viszont sokkal többen jöttek a segítségemre és karon fogva vezettek oda a részemre felszabadított ülőhelyhez és próbáltak engem megvigasztalni, mivel eléggé szíven talált az egyesek részére tanúsított furcsa viselkedés. Mindez egymástól számítva kb. 4-5 méteren belül játszódott le. Ugye mennyire más ez a két emberi hozzáállás? Az egyik embere agresszív volt, a másik közömbös és a harmadik a segítőkész. Sajnos igen sokszor Ők, a ,,harmadikok" vannak kevesebben, de az a fő, hogy vannak. Legyenek is minden segítségre szoruló örömére és hasznára. Velük lesz még szebb a világ.
Párhuzamosok
By Pecás
6 hozzászólás
Kedves Pecás !
Írásodból nekem az tünt fel, hogy az emberek mégsem teljesen közönyösek. Ez nagyon jó. Főleg Budapesten, ahol elfelejtik az emberi magatartásnak ezt a féle előzékenységét. Ma már leszokott az emberek nagy része az udvariasságról. Csatlakozom a téged segítők táborához ! Szerintem vagyunk még egy páran kikből nem halt ki az emberi érzés.
Szeretettel grat. Zsófi.
Válaszodat tisztelettel megköszönöm!
A válaszodat köszönöm szépen!
Szeretettel:
Pecás
Kedves Pecás!
Én úgy gondolom, hogy az írásodban szereplő csoportokt életkor szerint is szét lehet választani. A mai fiatalok (természetesen tisztelet a kivételnek), úgy viszonyulnak az idősekhez, és az elesettekhez, mintha azok a fejlődés útjában lennének. Ilyenkor mindig hozzáteszem, hogy mi neveltük őket. (Így sikerült!) Ma már egyre kevésbé divat az előzékenység és udvariasság.
Történt egyszer velem: Buszon utaztam, ülve, amikor mellém keveredett egy fiatal lány, akinek a kabátja félre nem érthető módon dudorodott. Én azonnal felálltam, és átadtam a helyemet. Minden ellenkezés nélkül elfogadta. Pár megálló múlva felszálltak az ellenőrők. Amikor a lányhoz értek, ő minden szégyenkezés nélkül kigombolta a kabátját, és az alatta lévő hasi-tasiból elővette a bérletét, és megmutatta az ellenőrnek. Mikor eltette, rámnézet, és mintha kinevetne, szélesre húzta a száját, de a helyemet nem adta vissza.
Így jártam, üdvözlettel: János
Válaszodat tisztelettel megköszönöm!
Szia Pecás! 🙂
Naponta többször megküzdök azzal a gondolatátadással, hogy a társadalmat kell alakítani egy helyzethez, nem az érintett egyéneket. Ez más területekre is vonatkozik.
Ezt a nézetem SOHA nem fogom feladni, bár szép lassan rámegyek, és sajnos ez egészen komoly, mert naponta vérremenő csatákat vívok az érintettekért.
Örülök, hogy a harmadik szekcióban megszólalt valami olyasféle, amiről azt gondolom, hogy "igen, ezért érdemes átadni, megmutatni, gyógypedagógusnak lenni".
Nagyon igyekszem, rám mindig számíthatsz a járműveken, de a "harmadikok" csapatának erősítésében is. Igyekszem elérni, hogy egyre többen legyenek. 🙂
Köszönöm, hogy megosztottad ezeket a gondolatokat. Ha van még ilyen, szívesen veszem, mert előbbre vihetnek mindannyiunkat.
A legszebbeket kívánom neked, nektek! 🙂
Szeretettel: Kankalin