Párizsi mese

– Excuse-me, have you got a light?
Minden ezzel a mondattal kezdődött… Tudtam, hogy nem kéne dohányoznom! Vagy legalábbis nem kéne mindennap legalább hat gyújtót elvesztenem…
Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, esküszöm…ugyan ezt tettem volna.
– Of course! – mondta Ő (mármint ez a dialógus folytatása, arra a kérdésre, hogy van e tüze). Ez volt az a pillanat, ahol minden más értelmes ember (persze rajtam kívül), menne tovább az utcán, miután megkapta a tüzet, és meg sem fordulna a fejében az, hogy bámuljon a tüzet adó kb.170 centi magas srácra, mint egy idióta és közben majdnem eldobja a frissen meggyújtott cigarettáját. Nem normális lévén én csak bámultam Rá és nem érdekelt, hogy körülöttem turisták lökdösik egymást egy JE T’AIME PARIS! – feliratú pólóért a Les Halles keskeny, de annál forgalmasabb, kávézóktól zsúfolt utcáin és hogy rajta kívül még öt fiatalember néz rám mosolyogva.
– Ne haragudj, beszélsz franciául? – tettem fel a roppant idióta kérdést, itt Franciaország fővárosában.
– Persze – vigyorodik el ő is és összemosolyog a mellette álló kb. 190centi magas kopasz sráccal- De…neked…hmm…önnek gyönyörű szeme van…
Nem hittem el, hogy nem hangzott sablonosnak, csöpögősnek és elcsépeltnek sem, csak úgy mondta. És én nem tudtam, hogy a nyakába ugorjak e vagy csak mosolyogjak bambán. Az utóbbi jött össze.
– Ööö…Köszönöm! – már indultam volna tovább, elvégre az ember lánya nem álldogálhat ott, egyhelyben hat leborotvált hajú, fura fazon előtt, még ha az egyiktől még az utcakő repedéseibe is befolyna. Épp megtettem az első lépés egy százalékát, amikor:
– Elnézést kisasszony…Honnan jött? – rögtön tudtam, hogy nem a vendéglő címére kíváncsiak, ahol éppen ebédeltem, hanem a nemzetiségemre, hiszen az akcentusom miatt nyilvánvaló, hogy nem két francia szülő szerelmének gyümölcse vagyok.
– Magyar vagyok. De azért beszélek egy kicsit franciául…
– És merre felé megy? – ez a magázás kezd az agyamra menni.
– Nem tudom, csak sétálgatok, nincs konkrét célom. Különben Flor vagyok. – remélem ezzel véget vetek a magázásnak, mert ha nem…akkor továbbra is magázni fognak…
– Steven vagyok – mosolyodott el Ő.
Steven. Így kezdődött az ő története az életemben. Eddig nem tűnik hosszú fejezetnek, nem volt sok időnk együtt. Ekkor ugyanis csak két hetet töltöttem Párizsban, ez is csak véletlen volt, hogy találkoztunk, mivel ő meg Bordeaux-ban lakik, és Lyonban dolgozik, mint katona és most Párizsban van, picit vicces… Szerintem. Mindig is vonzottak az egyenruhás pasik…
De ekkor még csak azt tudtam, hogy katona és hogy nekem Ő kell. Jobban akartam, mint bármi mást, de…már kezd elegem lenni, hogy minden jó dolog után ott a de. Ez nem fair!
A de ebben az esetben az volt, hogy már este nyolcra vissza kellett mennie a szállásukra és másnap abszolút nem tudtunk találkozni, mert dolgoznia kellett. Az élet néha nagyon szemét tud lenni! Kóstolót ad abból, amit megkaphatnál, de aztán aljas módon, mikor végre teljesen belefeledkeznél az ízébe, játékosan arcon legyint, rád kacsint és kiszedi még a morzsákat is a szádból. Ez persze csak jelképes hasonlat.
De addig is…a találkozásunkat követő 20. percben már egy kávézó teraszán ültem, immár tíz kopaszra nyírt katonával, és arról beszélgettünk, hogy ki szereti jobban a Louvre-ot és ki a Musée D’Orsay-t. Persze mindeközben a pincér lázas Monsieur-ök kíséretében kihozta a söröket, amik, be kell valljuk őszintén, mindenkinek jól estek. Teljesen meseszerű volt az egész. Még épphogy a február csöngetett az ajtónkon bebocsátást kérve, de a hőmérő higanyszála már a 18fokot ütögette bőszen, és én 10katonával sörözöm (nem mintha bajom lenne a katonákkal) Párizsban és a művészetekről beszélgetünk. Megmosolyogtató.
A vita lassan a végéhez közeledett a Musée D’Orsay javára, mikor úgy döntöttünk, hogy elindulunk valamerre. De a döntés nem volt egységes: 5-6 ember mozizni akart, a maradéknak találkozója volt, én meg… Szomorúan konstatáltam, hogy nincs kedvem moziba menni, de még találkozóm sincs, így én a séta mellett döntöttem a Szajna partján. A biztonság kedvéért megkérdeztem, akar e valaki velem jönni.
Egy jelentkező volt… Steven.
Már legalább másfél órája sétáltunk, míg úgy gondoltam belekarolok, elvégre csak nem fog faképnél hagyni, ha belefonom a karom az övébe. Éljen a női emancipáció, meg minden. Nem kellett csalódnom, nem hagyott faképnél, csak elmosolyodott.
Folytattuk utunkat, kart-karba öltve, míg aztán szép lassan a kéz a kézben felállás vált jellemzővé kis, kétfős csapatunkra. És mi csak sétáltunk. Egymás után hagytuk el a szűk kis utcákat, majd a nagyobbakat majd az éttermeket, míg fel nem bukkant előttünk a Pont Neuf a lemenő nap fényében is fehér köveivel. A hídfőhöz érve megálltunk egy pillanatra. Én a vizet néztem, Ő engem. Egyszer csak megszólalt:
– Tudod, mióta megláttalak… – itt kénytelen voltam felé fordulni, hiszen mint jó gyereket, arra neveltek, hogy mindig nézzek annak a szemébe, aki beszél… De akkor már nem egészen arra figyeltem. Hanem arra, hogy lassan becsukja a szemét és megcsókol. Ez nagyon lefoglalta a figyelmemet… elég sokáig, de úgy őszintén nem nagyon bántam.
Utána csak álltunk ott és néztük egymást és mosolyogtunk és minden meseszerű volt és nem akartam, hogy vége legyen és… És mint minden, ez is véget ért. Még sétáltunk egy kicsit a Szajna- parton, ahol ilyenkor öreg bácsik árulják a megsárgult könyveket és újságokat kis, zöld bódéjukból. Majd lementünk a rakpartra, ahol egy öreg jazz zenész gitározott. Mivel imádom a zenészeket leültünk a mellette lévő padra, és mindent odaadtam volna, ha soha többet nem kell onnan fölállnom és hazamennem, de még inkább haza-haza jönnöm, Budapestre. Hat órája ismertem és kész lettem volna mindent feladva ott maradni vele, úgy hogy nem bántam volna egy percig sem… De nem tehettem meg.
Fél nyolckor őrült rohanásban hagytuk el a rakpartot és az öreg énekest és mindent, ami a miénk lehetett volna. A nap ekkor már a házak mögé lopakodva nézete, hogy most mihez is fogunk kezdeni, majd intett, hogy ne haragudjunk rá, nem az ő hibája, hogy haladni kell, de most már máshol is szükség van az ő meleg sugaraira, nem állhat meg csak két ember kedvéért.
Hogy mi lett a vége? Még nincs vége! Remélem, hogy nincs vége… Párizs és ő is visszavár… Talán a mese folytatódik…