Parkban

Greg fáradtan botorkál ki az irodából, érzékszervei tompák. Azt sem veszi észre, hogy a folyósón a takarító alkalmazott elhalad mellette s köszönésként rábiccent. Most egyetlen célja van csupán: kiérni az irodaházból, a friss levegőre. A folyosó végéhez közeledve szemét a liftajtóra emeli, s megpillantja a lift haladási irányának jelzőjét. A lift a legfelső szinten van, de éppen lefelé indul. Gyorsan megnyomja a hívó gombot s türelmetlenül dobol lábfejével. A folyosó csendes, az irodák még üresek, hisz hivatalosan csak fél óra múlva kezdődik a munkaidő. A helyiségeket emberi hangok és friss kávé illata tölti majd be.
A lift egy percen belül megérkezik, de a férfi ezt egy örökkévalóságnak érzi. Szinte remegő újjakkal nyomja meg a földszintet jelző gombot. A kabin egy másodperc gondolkodás után elindul a kijelölt szintre.
A fiatal, barna hajú recepciós lány lelkesen igazgatja az irodák kulcsait a pultja mögötti szekrényben, észre sem veszi a tekintélyes méretű előtérben életuntan, de sietősen áthaladó üzletembert. Figyelme egy részét a kulcsocskák kötik le, másik részét a tegnap esti randevújának vidám pillanatainak felidézése.
– Végre oxigén, friss oxigén – gondolja a férfi miközben bezárul mögötte a fotocellás ajtó. Lépteit megnyújtja, sietve indul a park felé, melynek mindegy mi a neve. Ha New York-ban lenne, Central Park-ként ismernénk, ha Szentpétervár közepén feküdne, akkor egyszerűen Nyári kertnek hívnák, Bécsben Városi parknak neveznék, Amszterdamban pedig Vondel parknak.
A férfi éppen ezeken az elnevezéseken gondolkodik, miközben bemegy kedvenc talponállójába, hogy magához vegye napindító kávéját és valami reggelinek való szendvicset. Az ajtó apró mozdulatára megrezdül az ajtó fölé szerelt csengő. Minden szempár a belépőre szegeződik.
Az ismerős eladó pár perccel később már alaposan csomagolja a szendvicset, fedelet pattint az eldobható kávéspohár tetejére, a pénztárcáért zsebbe nyúló vevő pedig elmosolyodik.
– Jártam egyszer Budapesten. Hogyan is nevezték el a saját parkjukat? Valamilyen liget. Talán Városliget? Igen, Városliget. Mit is mondott az idegenvezető azon a sajátos akcentusán? A budapesti Városliget volt a világ első nyilvános, mindenki számára nyitott parkja? Utána kellene nézni – gondolja a férfi s leteszi a pultra a pénzt. Kézbe veszi a frissen vásároltakat, s majd kilép az ajtón. A kis csengő az ajtó fölött ismét énekel.
Pár perc, pár lépés és Greg már a parkban sétál. Nem válogat sokat, egy árnyékban üresen álló padra leül. Leszedi a kávé fedelét, maga mellé teszi, kibontja a szendvics vákumcsomagolását és beleharap az ételbe. Hármat-négyet rág, majd fintorogva leteszi, miközben jobb keze remegni kezd.
– Fáradt vagyok, szabadságra kellene mennem – gondolkodik el a férfi. – Éjfélig
készültem a tárgyalásra, majd hajnalban bejöttem, mert a világ másik végén élő megrendelőnél akkor van délután. Alig aludtam, fáradt vagyok s ezt csinálom évek óta.
Benyúl a zsebébe, kiveszi a tárcáját, kihajtja, s megnézi a bele helyezett fényképet. Szíve összeszorul. Két boldog arcot lát a képen, egy férfiét és egy nőét. Nagy szerelem volt, boldogan teltek az évek, hiszen szegények voltak, de nagyon szerették egymást. Volt idejük egymásra, törekedtek arra, hogy örömet szerezzenek egymásnak. Egyszer úgy ébredtek, hogy nagyobb házat szeretnének. A férfi munkahelyet váltott, elindult a ranglétrán felfelé. S ahogy emelkedett a rangja, úgy keresett több pénzt, s annál kevesebbet volt otthon. A szerelem kihűlt, a sok éjszakába nyúló munkahelyi elfoglaltság sem segítette a kapcsolatot. Így gyűlt a pénz a folyószámlán, a kis békés lakásból ház lett, majd villa a kertvárosban. Az otthonos kis fészek lakberendezési szaklapba illő pedáns rendet mutató palotává változott. A finom, meleg érzések viszont eltűntek, megjelentek a viták, veszekedések, féltékenységi jelenetek és a válóperes ügyvédek.
Greg ezen a szép tavaszi reggelen szomorúan bambul maga elé. A folyószámlán lévő összeg sok számjegye mellé odaillesztheti magánéletének negyven évi eredményét is: egy nullát.
Szomorú, megfáradt gondolatait egy halk káromkodás szakítja meg. A férfitől pár méterre elhelyezett padra egy nyugdíjas nénike ül le…

* * *

– Molly, Molly kelj fel – bíztatta önmagát az idős hölgy. – Ne légy lusta, talpra! – hangzott a buzdítás. Molly ezt bátorításnak szánta katonás parancsként, de az ajkát csupán néhány sóhaj hagyta el. Nem esett már jól a fekvés, igaz az ülés és az állás sem. Ezért rendszeresen mozgott: picit ült, kicsit állt, keveset járkált. És annyit feküdt csak amennyit muszáj volt. Hiszen ha feküdt, tudott gondolkodni s azt nem szeretett. Csupán csúnya, rossz dolgok jutottak eszébe.
Felült az ágyban, elfordult kilencven fokban s letette lábát a padlóra. Picit kalimpált, s lábára igazította meleg, kényelmes mamuszát. Óvatosan lábra állt, de közben minden ízülete sajogni kezdett.
– Gyerünk, működjetek rendesen – korholta azokat, miközben kicsoszogott a fürdőbe. Az idős hölgy elcsoszogott a tükör előtt, mely pár perc múlva fátyolos lett a zuhanyzás közben keletkező párától. S ez a pára még le sem száradt az üveglapról, amikor felvisított a teafőző. Megfőtt a friss reggeli tea.
– Egy újabb magányos nap – motyogta maga elé Molly. Szemébe ezen a reggelen is könnycsepp szökött. Egy szemtelen, hívatlan könnycsepp.
Minden reggel ez történik. A hölgy nem volt mindig idős. Pár évtizede még fiatal volt és boldog. Viszonylag.
A harmincas években született a családba hetedik gyermekként. Pár év múlva már nem ő volt a legkisebb, de ez akkoriban természetes volt. Boldog, békés családban nőtt fel.
Az első pofont az élettől az ötvenes évek végén kapta, amikor szerelmes lett egy külföldről idetévedt férfiba. A férfi nevére halványan emlékszik, de szándékosan nem hajlandó kutatni az emlékezetébe, sebeket tépkedni. Emlékeiben szerepel, hogy Frank – vagy ahogy az elején hívatta magát a férfi, Firinsz – Budapestről, vagy Bukarestből menekült el, amikor a várost ellepték az orosz tankok.
Molly tanította meg a nyelvet a férfinak, s ő címkézte fel otthon a tárgyakat, hogy az elesett férfi megismerje az alapvető szavakat. A baráti segítségen alapuló rügyből hamar szerelem fakadt Mollyban. A férfi igyekezett viszonozni, talán kötelezőnek is érezte. Aztán egyszer csak összecsomagolt, mert állást kapott a szomszédos nagyváros egyik autógyárában. Szinte köszönés nélkül távozott. A nőben ekkor összeomlott a világ. Tanította, oktatta a férfit, felkészítette az itteni életre, s amikor a férfi elsajátította amire szüksége volt, lelépett.
A nő ezek után évekig élt egyedül, csupán testvéreit látogatta meg ritkán. Aztán élete egy sablonos keréknyomot követett. Megismerkedett egy jóravaló, de unalmas emberrel, elfogadta a randevúra hívását, pár hónap múlva összeházasodtak. Két jó ’dolgot’ köszönhet Molly ennek a férfinak: a lányát és a fiát. Akik egészségesek és remélhetőleg boldog házasságban élnek az anyjuktól több száz mérföldre. Kilométerben számolva még messzebb.
Így a nő egyedül öregedett meg, gyermekei apját régen elvitte egy szívroham. A magányos délelőttöket pedig kint töltötte a közeli parkban, ahol szeretett és hűséges galambjait etette. Ezen a reggelen is elindult a parkba, útközben bement a Házi kedvencek boltjába, megvette a vitaminokat is tartalmazó nagy zacskó galambeledelt, s csoszogva közelítette meg a parkot, amit elérve ismét elszomorodott. Galambetetésre használt padját egy öltönyös, szendvicset eszegető férfi foglalta el.
– Oda se neki, még finom, langyos a nap, jó lesz nekem a szomszéd padon is – nyugtatta
magát az idős hölgy.
Leült a padra, ölébe vette a nagy zacskó galambeledelt, feltépte a zacskót, majd leejtette azt a földre. A zacskó a földre érkezésekor teljesen szétszakadt, a magvacskák szétszóródtak a földön, apró kavicsokkal keveredve.
– A ló mocskos patája rúgja meg – buggyant ki az özvegyasszonyból a káromkodás,
miközben a szemben ülő, hunyorgó hajléktalanra pillantott, keze pedig a földre hullott zacskóért indult…

** *

Frank szomorúan ült a padon. Ez az érzés átjárta minden porcikáját, felemésztette sejtjeit. Kezdett múlni az alkohol bódító, elhomályosító hátasa s a férfi ennek nem örült. Felkelt a nap, mely újabb kihívásokkal teli. Pénzt kellene szerezni egy nagyobb üvegnyi piára, mert józanul már minden elviselhetetlen.
A remegő kezű férfi pár éve még sikeres mérnök volt. Úgy élt, ahogyan sokan képzelik az ideális életet. Ház, autó, gyerekek, költséges hobbi és ami a nívós élethez szükséges lehetett: a szakmában nagyon jól csengő vezetéknév.
Mennyi kitartás, tanulás, önmegtartóztatás eredménye lett az a név, mely egy pillanat alatt szilánkokra tört amikor a közeli városnál felépült közlekedési alagút az első kisebb földrengés közben beomlott. Frank tervei tökéletesek voltak, ezt a bírósági vizsgálat kimondta, mégis megbélyegezték őt a szakmában, hiszen az általa tervezett alagútban több százan vesztették életüket.
Hiába mondta ki a bíróság a kivitelező vállalkozás hibáját, a jól csengő nevű tervező ezek után egyetlen megbízást sem kapott. Lassan kisebbre cserélte a családi autóflottát, a házat, felhagyott a hobbijával, ám ez sem volt elég. Elfogyott a pénz a bankszámláról, amihez hozzájárult az a néhány biztosnak tűnő befektetés is, mely mégsem volt annyira tuti tipp. A pénz elfogyott, az asszony pedig egy búcsúlevelet maga mögött hagyva elköltözött a gyerekekkel. Frank a mai napig nem tudta, hol, merre és kivel van a felesége. Gyermekeiről is csak egy-egy fotót kapott – amíg volt postacíme – egy feladót nem mutató borítékban. A férfi örült, mert látta, élnek a gyermekei s a képeken lévő arcok minden felvételen mosolyogtak.
Hónapok alatt vette el a bank Frank minden vagyonát. Hetek alatt változott át az autó egy lepukkant, lopott bevásárlókocsivá, a fényes és ápolt haj poros-korpássá, a fénylő fogazat pedig hiányos fogsorrá. A parfüm illatát az izzadtság- és vizelet szaga vette át.
A nap ereje egyre emelkedet, a férfi pedig egyre józanabb lett. Már érzékelte a reggelt, a körülötte zajló eseményeket s megcsapja orrát a friss kávé illata. Hunyorogva nézte az egyik padon üldögélő öltönyös üzletembert aki unottan majszolta szendvicsét és kortyolta kávéját. Frank gyomra óriásit korgott, amikor megpillantotta a szendvicset. Kevés erejét összeszedve lábra állt s az öltönyös – gazdag ember benyomását keltő – férfi felé botorkált.
A madarakat etető idős asszony fintorogva futtatta végig tekintetét a férfin, majd folytatta szertartásosan fontosnak képzelt tevékenységét, a galambok pedig hálásan csipegették a földről az apró magvakat, a mellettük elhaladó csoszogó emberalak sem zavarta meg őket.
Az ápolatlan szagot maga után hagyó férfi megállt az öltönyös előtt s esdeklően próbált a szemébe nézni.
Az unott üzletember lassan, kimérten belenyúlt a zsebébe s egy papírpénzt nyújtott át gondolkodás nélkül a hajléktalan férfinak. Az öltönyös nem akart beszélni senkivel, nem volt kedve végighallgatni a szerencsétlen ember esdeklő szavait, állni a könyörgő tekintetet. Minél hamarabb újra egyedül szeretett volna lenni. Frank gyorsan zsebre tette a pénzt, visszacsoszogott az összes vagyontárgyát tartalmazó bevásárlókocsihoz majd elindult a legközelebbi italbolt felé.
Öröme úgy szállt el, ahogy eszébe jutott: ennek a most ajándékba kapott pénzmennyiségnek a sokszorosa lapult tárcájában a sok bank- és hitelkártya között. Most ez mindene, s ez sem fog sokáig tartani.
A fájdalom újra elöntötte lelkét, átjárta teste minden sejtjét. Megszaporázta lépteit, melyek egyre bizonytalanabbakká váltak. A sok alkohol hatására kezdte elveszíteni agysejtjei nagy részét és mozgáskoordinációs képességét. Még érezte a szomszédos magyar étterem ételeinek illatát, amikor belekapaszkodott az italbolt kilincsébe. A kilincs ismerős tapintása megnyugtatta a férfi lelkét, de testét nem. Tudta, hamarosan belekortyolhat a megnyugvást biztosító bódító italba.
S valóban. Az összes pénzt alkoholos italra költötte. Izzadva, gyöngyöző homlokkal emelte szájához az üveget, mely tartalma lehűtötte a férfi torkát, de felmelegítette a gyomrát.
A múlt pedig távoli homályba veszett. Frank nem emlékezett elveszett házára, gyermekeire, vagyonára, az öltönyöstől frissen kuncsorgott pénzre, a parkban fintorogva végigmérő asszonyra, csak az üveg hűvös nyakát érezte.
Fogatlan ínye kivillant a mosolyra húzódó szája szűk résén…