Példabeszéd

Hétköznapi életünknek számtalan olyan pontja van, ami nagyobb fontossággal bírhat, mint amekkorát neki szentelünk. A legjelentéktelenebb momentumoktól kezdve a látszólag semmitmondó használati tárgyakig olyan hosszú a lista, hogy lehetetlen felsorolni.
Szerepeljen példánkban egy közönséges fekete sporttáska. Nem túl elegáns, de tartós. Az a fajta, amelyik a piacra dobása után egy-két héttel már leértékelve virít a szocreál ruhaüzletek kirakatában a műszálas öltöny és a suhogós melegítő között félúton, a tornacipők fölé elhelyezve.
Egy ilyesfajta táskát bárki megvehet magának, legyen az akár szegény, akár a sznobizmusba bele nem fulladó újgazdag, vagy akár Répássy Tivadar, aki negyvenhárom éves, száznyolcvan centi magas, hetven kiló, rövid vörös hajú, szeplős, szemüveges, és akit gimnáziumban Patikának csúfoltak az osztálytársai, mivel szegénynek igencsak meggyűlt a baja az arcát rondító kamaszkori pattanásokkal. Családját taxizásból tartja el. Reggelente ötkor kel a déli fekvésű harmadik emeleti panellakásában, fél hatkor elindul a tizenkét éves sötétkék dácsiával, tesz egy kört a fontosabb közlekedési csomópontoknál, majd – mivel fuvarja nemigen akad – hazatér, elviszi a gyerekeket az iskolába, feleségét munkába, onnan ismét a csomópontok következnek, később megpróbál leállni pár taxisdroszthoz. Rendszerint elhajtják az „erősebb kutya eszik kolbászt” elveket valló vállalatisok, így marad a körözéses módszer. Kora délután rendszerint együtt ebédel a „Pacsirta” nevű presszóban az egyik – és egyben az egyetlen – barátjával, Bélával, aki kalauzként keresi meg csekélyke vagyonát, amit utána többnyire el is eszik.
És hogy miről szoktak beszélgetni? Lássunk egy átlagosnak nevezhető ebéd közbeni pár-beszédet!
– Tegnap már megint kikaptak azok a balfékek! Ha ez így megy tovább kiesünk a másod-osztályból! – Eme intellektuális mondatok megfogalmazása közben Béla száját általában az aktuális menüből származó kis ételdarabkák is elhagyják, így pazarolván a kincset érő étket. Tivadar sem akar lemaradni cimborájától, igyekszik hasonképpen értelmes szöveggel kirukkolni. – Hát, ja! De akkor én nem is megyek többet meccsre! Nekem nem ér meg százötven forintot az, hogy nézzek huszonkét élőhalottat szaladgálni kilencven percen át…- eddig jut, mikor a potyautasriogatásban tökéletesre fejlesztett stílussal, étkezőtársa felhördül.- Hé komám! A belépő csak száz forint!
– Egen?! És szerinted a szotyit meg a kisfröccsöt a fáról szüretelem?
És így tovább és így tovább, amíg jól össze nem vesznek. Ilyenkor aztán rátérnek a politikára, és ott mérik össze verbális tudásukat. Ez tart egészen az ebédszünet végéig, sőt, igen gyakran jócskán túl azon is. Tivadar felpattan, megígéri barátjának, hogy legközelebb befejezik a vitát és megkezdi délutáni műszakját. Végighalad a jól ismert útvonalakon, magában megszid néhány édesanyát gyermekük közlekedési morálja miatt, majd jöhet a vásárlás és a család-begyűjtés.
Este közös vacsora, később fürdés, borotválkozás. Ellenőrzése a felesége által másnapra kikészített ruhák gyűröttségének és jöhet a megérdemelt televíziózás. Nem panaszkodhat a kép és a hang minőségére: egyszer hármasa volt a lottón, így fantasztikus alkalom nyílt arra, hogy megvásárolja az Állami Műszaki Áruház büszkeségének kikiáltott csúcsmodellt, a távirányítóval ellátott kolorsztárt. Korai fekvő, az esti sorozat megtekintése után azonnal ágyba bújik. Elkezdi fejteni a Fülesben található rejtvények egyikét, de az első pár kérdés nehézségének lesújtó hatása miatt inkább az alvást választja.
Hát ez Rápássy Tivadar életének mókuskereke. Nap nap után, hét hét után, egészen addig, míg rá nem jön arra, hogy nem csak a pénz hiányzik életéből, hanem még valami, amit úgy hívnak, izgalom. Mert azon kívül, hogy valaki szabálytalanul vált sávot, vagy befurakodik elé a sorban, az égvilágon semmi sem történik vele. És ez bosszantja. Valamit tenni kell ez ellen, valamit ki kell találni – gondolja egyre gyakrabban -, különben visszafordíthatatlanul besa-vanyodik.
Így kerül sor a közte és Béla között lezajló beszélgetésére, ami után az egész élete megváltozik. Tivadar vasutas barátja ült már börtönben betöréses lopásért, mégis majdnem hanyattvágja magát, mikor lassan forgó agytekervényei lefordítják számára az elhangzott négy szót. – Raboljunk ki egy bankot!
– És ezt mégis hogyan képzelted? Megfenyegetjük őket, hogy te nem adsz ki törzsutas kártyát nekik, én pedig bevonom a bérletüket?! – Beszéd közben széles mozdulatokkal gesztikulál, szemöldökét pedig fel-alá mozgatva próbálja leplezni, hogy mélyen belül – úgy a feles szilvapálinka környékén – már igent is mondott az ajánlatra.
Körülbelül negyed óra és három üveg jófajta kőbányai világos után már a részletek ki-dolgozásánál tartanak. Megegyeznek a helyszínben, a megvásárlandó tárgyakban és a taktikában, ami szervezettségileg leginkább egy közép-afrikai gerillacsoport első síversenyé-hez mérhető.
Másnap reggel Tivadar ugyanúgy végzi teendőit, mint korábban bármikor, egészen addig, míg feleségét ki nem rakja munkahelye bejárata előtt. Utána előveszi a tegnapi cetlit, amire felírta, hogy miket kell vennie, és nekilát a vásárlásnak.
Téli sapka a fejre, ragasztószalag a leendő áldozatok végtagjainak fix helyre történő rögzítésére, végül egy nagy zsák, amibe a pénzt pakolják majd. Az első két tételt gyorsan beszerzi, de ahogy a 62. számú Háztartási Bolt felé gyalogol, szeme sarkából meglát egy kirakatot. Középen díszes betűkkel adják tudtára a potenciális vásárlójelölteknek, hogy leértékelést tartanak.
– Hmmm, leértékelés… Egy ilyen remek sporttáskát bármikor tudnék használni később is – mondja félhangosan, nem törődve azzal a ténnyel, hogy a mellette álldogáló kalapos urat nem igazán érdekli Tivadar vásárlási szándéka. Bemegy, megveszi az utolsó darabot és elindul a találkozóra. Útközben jó néhány piros lámpánál kell várakoznia, így marad ideje párszor végiggondolni az akciót: odahajtunk, bemegyünk, felszólítjuk őket a pénz átadására, aztán, ha megvan, spuri. Majd a rendező-pályaudvar mögött elosztjuk a suskát… Odahajtunk, bemegyünk… Odahajtunk… Várjunk csak! Az autó! – Gyorsan félreáll és leszereli a TAXI lámpát, valamint az URH antennát. Elégedetten hajt tovább, nobeldíjasokra jellemző mosollyal érkezik meg a Mária téren levő Takarékszövetkezet mögötti mellékutcához. Béla aggódó tekintettel figyeli, ahogy a büszkeségtől majd kicsattanó barátja kiszáll kocsijából és a csomagtartóba teszi a leszerelt kellékeket.
Még egyszer átrágják magukat a menetrenden, aztán Béla, Orczy téren frissen vásárolt maroklőfegyverével nekilódulnak, hogy némi szerencsétlenkedés után kettőszáznegyvenezer Forintot rabolva életük legnagyobb kudarcát éljék át…
Persze ez csak két nap múlva derül ki. Két rendkívül boldog nappal később. Tivadart annyira lázba hozza sikerük, hogy még a feleségét is megkívánja, így – ki tudja, mióta először – háromszor is hancúroznak ez idő alatt.
Aztán a harmadik napon kopogtatnak az ajtón. Tivadar alsónadrágban, atlétában és kezében egy sörösüveget szorongatva nyitja ki az ajtót, miközben arra gondol, hogy már megint az alattuk lakó jött föl szólni a hangosan szóló televízió miatt. De nem ő jön, hanem a törvény nagydarabra nőtt emberei, akik el is viszik magukkal, mert lebukott.
A rendszám miatt.
Merthogy mint annyi mindennek, ennek a tárgynak is nagyobb a jelentősége, mintsem azt gondolnánk…

A történet és a benne szereplő személyek nem valósak, bárminemű hasonlóság csak a véletlen műve!

Budapest, 2002. XI. 13.