Péntek tizenhárom

Ez hülye! Nem mondta, hogy nem kéri azt a tízezrest, hiába adtam volna cserébe, pedig ő járt volna jól, csak nekem kellett volna lenyelnem, hogy amit ad, az közel sem éri meg az árát, ha jobban utána néznénk… na de hagyjuk a politikát, és a gazdasági dolgokat, ne anyagiaskodjunk, dehogy a tízezrest nem fogadja el… ?
Tovább léptem, találtam egy másik alanyt, na gondoltam majd neki adom, azt végre én is megkapom amit akartam, és húzhatok vele messzebb tájakra.
Ott topogtam, nyomtam oda ahova kell, és bumm ez is rosszallotta, nem kellett neki sem. Ez már gyanús! Biztosan igazságos akart lenni, hogy ez majdnem duplája ami jár, ezért nem kérte. Nocsak nem is gondoltam volna, hogy ez egy ilyen érző lélek, ebben a testöltésben, mert valljuk be minden akkor tiszta, ha lemosdatjuk… ez épp nem tündökölt… neem mintha izgatna, hogy ki, hogy és miképp… Aztán még egy próba, hátha jobb reakcióra bírom, azaz az én akaratom érvényesül. De nem, megint felsültem vele… sebaj. Zsebre dugtam a pénzt, addig is tudhatom ennyivel többnek magaménak, már ami az anyagiakat illeti, még ha tisztában voltam vele, ez annyi, hogy mehetek vele a sóhivatalba, már ha olyan létezik, persze sejtelmem sem volt róla, hogy a mai nap folyamán még ott is kiköthetek.
Délután aztán irány-surány megint ki a zsebből a pénz, de itt már nem egyedül voltam. Szerencsémre! Jupé nem akartam a péntek 13. gondolni… megint csak nyújtottam a tizezrest. Szépen finoman óvatosan, hogy gazdára találjon, bár halvány lila gőzöm sem volt, hogy majd kihez. Mert a pénznek csak addig van gazdája, míg a tulaj zsebébe van, bárhol máshol az már bizonytalan mint Mariska néni köpenyén a katica bogarak. De ez a tízezres megmakacsolta magát. Ragaszkodhatott hozzám. Vagy félt, hogy benyelik és kész vége, nem utazhat egyik zsebből a másikba. Oké, akkor váltanom kell. Edit, aki velem volt, felajánlotta majd az ő pénzét adjuk vásárra, kisebb címletekben, hátha szerényen elfogadja. Adtuk az első ezrest. Elfogadta. Aztán kapta a másikat. Azt is elfogadta. A következőt visszautasította. Ej, az anyját! (ha van neki) A két ezrest úgy eltüntette, hogy már a szagát sem éreztük. Úgy jól lakott vele, hogy a hátra lévő mennyiséget nem is kérte. Majd hogy nem az utcára hányta, de gyorsan elkaptuk. ÉREMHIBA! Írta ki szemérmesen. Innentől kezdve nála volt kép, nálunk meg hang. „….” de ezt most ő tette zsebre.
Aztán tárcsázás, és se bérlet, se pénz, és még tapsikoljak, hogy legalább a tízezressel nem volt kibékülve, hisz lenyelhette volna azt is, helyette most mi nyeljük a békát, hogy só a hivatal vagy nem só, azaz visszajár-e és hogyan, amit a gép öntudatlan állapotban is most indokolatlanul de tudatosan, magáénak tudhat… na ennyit a máról 2016. május 13. péntek.