Péter és Gömbi

Több évtized eltelt már azóta, de az emlék még mindig kísért.

Faluhelyen laktam a szüleimmel. Édesanyám mindig tartott tyúkot, kacsát, libát. Néha egy-egy pulyka és gyöngytyúk is előfordult. Ez utóbbit nagyon utáltam szünet nélküli, idegesítő kárálása miatt.
Egy napon édesapám egy csomaggal a hóna alatt állított be.
– Na, találjátok ki, mit hoztam! – kérdezte.
Öcsém és én izgatottan néztünk egymásra, találgattuk mit rejt a csomag. Csupán édesanyám mosolygott rejtélyesen.
– Csokoládét? – kérdeztem én.
– Piros almát? – így az öcsém.
Nem sokáig kellett tanakodnunk, mert a csomagból előbújt egy rózsaszín orrocska, és ha nem ismertük volna fel azonnal, hát egy ijedt, halt röffenés elárulta, hogy kihez tartozik.
– Jaj, de aranyos! – kiáltottam fel, amikor végre édesapám letette a csomagot, és kibújt belőle egy aprócska malac. A szőre világos volt, szinte teljesen fehér, itt-ott fekete foltok tarkították. Volt egy fekete folt a pofáján is, ami nagyon mókás külsőt kölcsönzött neki. Néhány percig tétován állt a konyha közepén, majd kíváncsian felfedező útra indult.
– Milyen kis kerek, már most, ilyen kicsinek is – mondta édesanyám.
– Ühüm. Valóságos kis gömböc.
– Akkor nevezzük Gömbinek! – kiáltottam.
Az öcsémmel szinte egyszerre ugrottunk utána, hogy játsszunk vele, de édesapám igen gyorsan közbelépett.
– Nono – mondta rosszallóan. – Ha halálra ijesztitek nem lesz hurka és kolbász karácsonykor.
Felvette a kis jószágot és elindult vele kifelé, egyenesen a disznóólhoz, ami üresen állt, amióta az eszemet tudtam.
A másnap reggel engem már a disznóól előtt talált. Nem bírtam magammal és kinyitottam az ól ajtaját, hogy közelebbről is megszemléljem Gömbit. Valószínűleg nem volt közöttünk nézetazonosság, mert kikerült engem és azonnal a saját útját kezdte járni. Ez az út pedig egyenesen Péter felé vezetett.
Megrémültem.
Péter a nagytestű németjuhász-komondor keverék, aki nem éppen a barátságos természetéről volt ismert.
„Mégiscsak ugrik a hurka” gondoltam magamban és már előre láttam a nevelő célzatú pofonokat, amiket édesanyám majd kioszt nekem, miután Péter nem várta meg, hogy Gömbiből hurka legyen, elfogyasztotta csak úgy, malac mivoltában.
Péter viszont egészen másként viselkedett, mint ahogy azt vártam.
Megszaglászta Gömbit, majd megnyalogatta.
– Mi a fene? – hallottam édesapám hangját a hátam mögül.
Összerezzentem, riadtam fordultam meg. Szüleim, mindketten ott álltak, sejtették miben sántikálok, ezért jöttek utánam. De az anyai pofonok elmaradtak. Édesanyám nevetett, ahogy Péter viselkedését látta.
– Ha nőstény lenne, azt mondanám, az anyai ösztönök támadtak fel benne.
– Hát ha nem anyai, akkor minden bizonnyal apai. – tette hozzá édesapám. – Ugye nem vonod kétségbe, hogy apai ösztönök is létezhetnek?
– Persze, hogy nem.
Péter és Gömbi ettől fogva elválaszthatatlanok voltak. Bármerre ment a kutya, a malac ott loholt a nyomában. Amikor Péter dühösen acsarkodott a kerítésnél egy idegenre, Gömbi asszisztált neki és bele-beleröffentett ő is. Gömbi időnként megette az ételt Péter tányérjából, Péter viszont jóízűen lakmározott a moslékból, amit édesapám a vályúba öntött.
Gömbi szépen gyarapodott, mindenkihez barátságos volt és imádta, amikor a füle tövét vakargattam. Néhány hónap elteltével a méretével elérte Pétert, sőt némiképp meg is haladta. Amint beálltak a hűvösebb napok Péter is bement este Gömbivel az ólba, összebújtak és éjszaka egymást melengették.
Bár a szívem mélyén tudtam, mi lesz a történet vége, kiűztem a gondolatot az agyamból, nem akartam tudomást venni róla.
De mégiscsak eljött az idő.
– Holnapra hívtam a böllért – mondta egyik este édesapám édesanyámnak.
Összeszorult a torkom, amikor arra gondoltam, ami másnap Gömbivel történni fog. Nem tudtam aludni éjszaka egyetlen szemhunyásnyit sem. De nem én voltam az egyetlen, akinek a szemét elkerülte az álom. Péter, akit most nem engedtek be az ólba, egész éjszaka vonyított, olyan fájdalmasan, amit én még soha előtte nem hallottam.
Másnap reggel úgy futkározott fel-alá az udvarban, mint aki megőrült. Időnként megállt az ól előtt és vonyításába Gömbi rémült sivítása és röfögése vegyült. Édesapám végül kénytelen volt láncra verni. Amikor a böllér bement az ólba, hogy végrehajtsa a halálos ítéletet és Gömbi minden addigit felülmúló visításba kezdett, Péter már őrjöngött. Rázta, tépte, harapdálta a láncot, nekifeszült, el akarta szakítani. A nyakörv néha fojtogatta, véresre sebezte a nyakát. Olykor csak hörgött, máskor a hörgést ismét vad ugatás és fájdalmas vonyítás váltotta fel. Amikor a böllér Gömbi szívébe szúrta a kést, a sivítás megszűnt. Néhány másodpercig még hallatszott a haldokló állat hörgése, majd csend lett.
Én a konyhában álltam, háttal az ajtónak, ablaknak, mindkét kezemet a fülemre tapasztottam, hogy ne halljam kintről a zajokat. Hiába.
Azok bekúsztak a falak repedésein, az ajtó résein, be a ruhám alá, a szívemig. Megborzongtam, kiszaladtam az udvarra, leguggoltam Péter mellé.
Az őrjöngés már megszűnt, az állat fáradt volt, minden porcikájában remegett és az erejéből már csak egy gyenge nyüszítésre futotta. Leguggoltam Péter mellé, átöleltem a nyakát és éreztem, ahogy egy meleg, kövér könnycsepp legördül az arcomon.
Péter hetekig búskomor volt, alig evett. Nekem sem volt étvágyam, amikor a hurka és a kolbász az ünnepi asztalra került.

Azóta vagyok vegetáriánus.
Kutyám sincs.