Pici púder lehet?

Minden, amiről azt hisszük nem a legjobban sikerült, nem a legszebb, arról azt gondoljuk, jó lenne elkendőzni, szóval pici púdert hinteni rá, hogy tetszetősebb legyen. Miért kell ez? Hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy, ha a púder lekopik, alatta minden még kopottabbnak látszik.
A mindennapok mintha ki kényszerítenék belőlünk ezt a viselkedést, a púderezést. Ha valakinek őszintén el kell mondani egy számára nem tetsző dolgot, máris vesszük a láthatatlan ecsetet és óvatoskodva, púderezve elő adjuk a mondanivalónkat, úgy, hogy ne nagyon fájjon. Mert hát az őszinte szó bizony fájni szokott néha. Valahogy az önértékelésünk sokszor nem egyezik a környezetünkével.
Mikor a régmúlt eseményeiről beszélünk akkor is hajlamosak vagyunk arra, hogy jobb színbe tüntetjük fel magunkat, vagy akár a hozzánk közel állókat. Tartjuk magunkat a közmondáshoz, hogy „az idő megszépíti a múltat”. Érdemes e, van e értelme ennek? Ki tudja helyesen cselekszünk e ilyenkor, vagy jobb lenne a kemény valósággal szembenézni, mindig minden időben? Nem tudom.
Olyan esetek is vannak, amikor úgy tűnhet, hogy nem a valós dolgot mondjuk valakinek, hanem megszépítjük azt. Van úgy, hogy csak úgy kiszalad a szánkon a szó, hogy – de jól nézel ki, de szép a frizurád. – ezt most jól megmondtad, stb.
Mások azt hinnék, csak tesszük a szépet, púderezünk. Pedig jól lehet, hogy nem így van. Talán akkor, abban a percben azt látjuk, azt halljuk valóságnak, igazságnak.
Mitől van ez? Nem igazán tudom a magyarázatot. Azt viszont tudom, hogy, ha harmóniában vagyok magammal, akkor a külvilággal is könnyű békében kenni, mindent szépnek látni, akkor talán az igazsághoz is közelebb tudunk kerülni.
De hát mi a valóság, és mi az igazság, vagy minden csak illúzió?
Most ennek a fejtegetésébe nem mennék bele.
Mesélek valamit, ehhez a témához kapcsolódó történetet.
Volt egy közeli ismerősöm, akit – sajnos már nincs köztünk. Egyszer valami miatt azt hiszem megsértettem. Legalább is én úgy gondoltam, nem kellett volna úgy cselekedni, ahogy akkor tettem. Nem kellett volna akkor kimondanom az igazságot, az én igazságomat, ami nem egyezett az övével.
Sok év múlva mikor találkoztunk, és arról az esetről beszélgettünk, én a bocsánatát kértem. Mire ő azt mondta, hogy nem emlékszik arra, hogy sértő lett volna, amit mondtam.
Hogy lehet ez, értetlenkedtem vele, – te, aki arról vagy híres, hogy nagyon jó a memóriád, nem emlékszel? Vagy csak játszol velem?
Mire ő így szólt:
– tudod olyan jó, hogy szabad akarattal ruházott fel bennünket a Teremtő. Mindenki élhet ezzel a jogával, így tehát én is arra emlékszem és úgy, ahogy én akarok. Én meg nem szeretném terhelni az emlékezés kosarát a rosszal, a negatív dolgokkal. Miért cipeljek felesleges terheket a lelkemben, ha nem muszáj? Te se tedd soha, meglátod sokkal könnyebb lesz az élet.
Nagy igazság ez.
Nem véletlenek a találkozásaink, és nem véletlenek a beszélgetéseink sem. Azt hiszem, tanulunk egymástól minden találkozásnál, minden kimondott szóból.
A púdert meg talán el is lehet felejteni.