Vannak dolgok, amikre az idő múlásával mindig más érzelemmel gondolunk vissza. Nevetve, mert gyermeki csacsiságnak tűnik az egész,fájdalommal vagy haraggal,szitkozódva. De az összes érzelem mellett ott van az elmúlás érzése,hogy ennek vége és soha többet nem jön vissza…
Egy diák életében nem a tavasz,hanem a szeptember jelenti az újra kezdést. Új lehetőségek,esélyek nyitják ki kapujukat a tanácstalan lányok és fiúk előtt.De én már régóta nem nyitogatok kapukat. Úgy döntöttem az utolsó évemet újdonságoktól mentesen fogom végig csinálni(ez aztán többé-kevésbé sikerült). De nem csak én gondolkodtam így. A többiek is benne maradtak abba a lusta kerékvágásba,melybe már évek óta ücsörögtek. A másik ok,hogy nem akartam semmiféle változást beiktatni,az az volt,hogy rettegtem tőlük. Szívesebben kalandoztam a múlt tengerének vizén,s gyakran kötöttem ki egy kellemes emlék mellett. Tudtam, hogy nem jó,ha folyton a múltat hánytorgatom,s ott is csak a jó dolgokat keresem,de nem tudtam mit tenni,ha egyszer ez volt az ami menedéket nyújtott.
Viszont gyűlöltem,ha valaki más tépi föl a sebeimet,száll be a hajómba,s evez az én múltam vizén. Ki nem állhattam. Mert általában az illető azokat az emlékeket kereste, amiket én el akartam feledni. Kérdem én,hogyan felejtsek,ha mindig felhánytorgatják?
De mégis…Kénytelen voltam elviselni.
A nap méltóságteljesen ragyogott az égen,mintha még mindig forró augusztus lenne. Még a fák is zölden hajladoztak a lágy szélben,talán utolsó táncukat járták,még mielőtt levetették volna zöld lombruhájukat.Már nem is emlékszem mit kerestem én délután az iskola zord falai között.Csak könyököltem az ablakpárkányon,s az üvegen keresztül bámultam a világot.Igen,a múlton álmodoztam.Azon a múlton,amelyet a legmélyebbre ástam el magamba.Furcsa,hogy ennek a múltnak a felidézéséhez elég volt egy személy megpillantása.Bágyadtan néztem Őt az ablakon keresztül,miközben egyre több emlékkép tört fel belőlem.S egyre fájdalmasabbak.Csak arra eszmélten föl,mikor egy osztálytársam lépett oda mellém.Valamikor nagyon jóban voltunk,de mára már megmaradtunk a távolság tartó tizennégy éves osztálytárs szinten.S ennél nem is kellett több,úgy gondoltam.De mégis ő volt az,aki mélyen a lelkembe tudott nézni,s ha akartam volna,se tudtam volna,az általa felderített dolgokat letagadni. S ahogy ott álltam, merengve néztem a múltam egy elfeledett emberét,ő odalépett hozzám,és a saját varázsos módján húzta ki belőlem,amire neki szüksége volt.
Ha szóltunk is egymáshoz,a legsablonosabb dolgokról beszéltünk. Ő is rákönyökölt az ablakpárkányra s az én tekintetemet követte.Nem kerülte el a figyelmét,hogy nem a fák légies táncát szemlélem,hanem azt a személyt,aki nekem egykor oly sokat jelentett.
– Szereted még?- kérdezte nyugodt hangon. A kérdés a lehető legváratlanabbul ért. Hogy szeretem e? A pillantásom osztálytársam nyugodt arcáról, az üveg mögött lévő emberre vándorolt.
Hihetetlennek tűnt akkor,hogy nekünk volt közös múltunk. S most teljesen elfeledett engem,a nyári délutánokat,a haza kíséréseket s meghitt beszélgetéseket, amelyek hosszan nyúltak az éjszakba…De én nem felejtek.Én még két év elteltével is fel tudom idézni minden szavát,minden mozdulatát.Ahogy a kezemet megfogta,ahogy belenézett meleg barna szemével az én szemembe és ahogy….S ahogy vége szakadt mindennek. Talán az élt bennem a legtisztábban.A rideg,elutasító szavak,amik egyszer s mindenkorra lezárták életem egyik legboldogabb részét. S a legszebb dolog ami a szerelmünkben volt,az a tisztaság. Maga volt a tiszta szerelem,olyat,melyet az ember lánya csak álmodhat magának.És én megkaptam. S Istenem, de boldog voltam vele! Ha a nevét kimondták, vagy megláttam a szívem mind vad kis szerkezet zakatolni kezdett,s szememet a szerelem édes könnyei lepték el….Akkor miért?Mégis ki volt a hibás?Lehet hogy én?Vagy ő?Az akkor már mindegynek számított. Tavaly még kétségbeesetten próbáltam visszaszerezni magamnak.De hiába volt minden erőfeszítés,könny,a beszélgetéseinkből csak számonkérés és szitkozódás vált, amitől én még csak jobban hullattam a könnyeimet.Nála nem volt második esély.Vagy volt és én azt is eljátszottam?Aztán végső kétségbeesésembe feladtam. Érzelmeim háborgása csillapodott,s lassan örök nyugalom ereszkedett szívem azon részére,amelyet ő töltött ki.Lemondtam róla.Lemondtam a jövőről,a múltról,bármiről ami hozzá köthető.S így is volt a legjobb.Visszatért az életkedvem,s újra értelmet nyert minden.De azért a seb megmaradt. Néha a kicsi szerkezet újra beindul ha megpillantom,hiába próbálom csitítgatni,hogy:Nem,nem,ő már nem! De a kicsi szerkezet nem mindig érti meg. Hiszen ész és értelem,ó de különböző dolog!De én az értelmemre hagyatkoztam,s bölcsen tettem.Ha a szívem vezetett volna még most is szenvednék a hiányától.Túl léptem.Túl kellett lépnem.S az iránta,az egyetlen,tiszta szerelmem iránt táplált érzéseimet mélyen elástam magamban.
S amiről oly rég nem mertem elgondolkodni,most rákérdez valaki.Válaszok és feltevések között vergődtem miközben folyton Őt néztem.Fürge alakját,s szinte hallottam ahogy nevet. Osztálytársam türelmesen várt.Már engem fürkészett. Épp nyitotta száját,hogy ismét megkérdezze,mikor így szóltam:
-Nem tudom…- a hangom fátyolosan csengett,s elnyelték a hűs falak. Visszafordultam az ablakhoz s inkább csak magamnak még ennyit suttogtam:-De sose fogom elfelejteni….
Talán csak én láttam,de ahogyan a zöld lombú fák jókedvűen hajladoztak,egy piciny levélke meglibbent,eleresztette az oltalmat adó fát,s a szélben lágyan ringatózva hullott a kemény földre.De csak én hallottam annak a piciny levélnek a kétségbeesett sírását….