Pipacskisasszony

Egyszer régen a nagy kerekerdő szélén egy pipacs kezdett nyiladozni. Nyolcan voltak testvérek, egy tőből valók. Már csak az utolsó volt bimbóban, a többi vidáman próbálgatta szirmait. Arra járt egy kislány és leszakította a bimbót. Kihajtotta zöld védőlevélkéket, majd a tűzpiros szirmokat. Pont olyan volt, mint egy hercegnő. Erre tanította még régen a dédmamája. Pipacskát vitte egy ideig a kezében, majd rárakta egy zöld bokorra. A hercegnő boldogan töltötte a napjait, nézte a csillagokat, a fűszálakat és mindenkinek segített. Nem tudta, miért, de az összes kérdésre tudta a választ. Bogárkának, pillangóknak mondta, hogy hogyan tovább. Egyszer arra ment egy pacsirta, kérdezte, hogy hol lehet boldog. A pipacs mesélt neki a hitről, hogy amiben hisz, az úgy lesz. A madár megértette, és abban hitt, hogy boldog lesz. Fáradtságos munka árán, de sikerült is neki.
Egyszer aztán óriási szél kerekedett, és elragadta Pipacskát az ágról. Csak fújta, és ő csak sodródott. Nem tudta, merre tovább. Magának már nem tudott válaszolni. A sors jóvoltából arra tévedt a pacsirta, és most ő segített. Azt mondta, hogy bízz magadban, és sose add fel. Harcolj a szél ellen, és hidd, hogy sikerül.
Hitt, és egyszerre már nem a szél repítette. Repül magától és végül leereszkedett egy óriási rétre. Tele volt virággal, és ő leszállt egy másik pipacsra. Csupán egy virág volt rajta. Ettől kezdve a két pipacs együtt segített a többi lényen. Így még több választ tudtak.
A madárka a rét mellett egy nagy fán fészkelt, boldogan nézte a pipacsok boldogságát.