Pipacstündér

Ezt a mesét egy varázslatos, titkos éjen a csillagok suttogták a fülembe.
A föld zöld köntösbe öltözött, a sokszínű mezei virágok tarkára hímezték a rétet, a mezőket. Tagadhatatlanul beköszöntött a tavasz.
A kertben lévő növények az esti felhőszakadás után igyekeztek a legjobb formájukba hozni magukat. A rózsa kényesen sóhajtozott, hogy mit kellett megérnie, az a gonosz szél össze-vissza kuszálta szirmait. A többiek is csendben igazgatták, rendezték megtépázott bóbitáikat.
Egyszercsak a liliom felkiáltott:
– Nézzétek! Ki az?! Valaki ott hever a kerítés mellett! Sosem láttam még!
– Óh, szegény! Megsérült?! Biztos a viharos szél repítette ide! – jegyezte meg a tulipán.
– Na, jól nézünk ki! – szólt közbe a gőgös rózsa. Micsoda jöttment csúfítja el anyóka kertjét! Remélem, reggel, amikor kijön gyönyörködni bennünk, kidobja ezt a betolakodót!
– Hogy mondhatsz ilyet?! – dörrent rá az orgona. Semmi érzés nincs benned! Semmi szánalom! Mennyi mindenen mehetett keresztül szegényke! – hajolt le hozzá.
– De van! – vágta rá az öntelt rózsa. Benneteket elfogadlak, mert itt élünk együtt. Ez nem elég?
– Hááát… – szólt bele a tulipán a vitába. Ez nem! Mi kedvelünk téged, akármilyen is vagy, csak szeretnénk, ha belátóbb lennél. Ha nemcsak elfogadnál, hanem kedvelnél is minket.
– Igen! – helyeselt a liliomfa. Ne csak magad szeresd!
A rózsa elfordította a fejét, elege lett a civakodásból, főleg, hogy őt kezdték szapulni a többiek. „Persze! Belátóbb… még hogy kedveljek egy ilyen ágrólszakadtat! Na, azt már nem!” – dünnyögte magában.
Az orgona, mivel a közelében feküdt a kis sebesült, leveleivel legyezgette, próbált életet lehelni bele. A piros virág lassan kinyitotta a szemét. Igyekezett felállni, de még visszarogyott.
– Hol vagyok? Jaj, mindenem fáj!
– Anyóka kertjében – válaszolta az orgona.
– Óh, már emlékszem! Óriási szélvihar tombolt az éjjel. Engem tövestől kicsavart, és felkapott.
– Nagy örömünkre hozzánk hajított be! – jegyezte epésen a rózsa.
– Nem egészen – mondta, és közben lassan, de sikerült felállnia. A Pipacstündér elkapott, és megmentett. Idetett a bokor mellé, de úgy, hogy a gyökereimmel meg tudtam kapaszkodni, így túlélhettem azt a csúnya égiháborút.
– Pipacstündér! Na, neked elég jól megtépázta a bóbitádat a szél, azért beszélsz badarságokat! Még hogy Pipacstündér!
– Igazat mondok! – kiáltotta sírós hangon a piros virágocska. Én pipacs vagyok! – és szirmai egyre vörösebbé váltak. Szabadon éltem társaimmal az út szélén. És igenis, van Pipacstündér!
– Út szélén, te kis útszéli… mit ne mondjak, odavaló is vagy! – morogta magában a rózsa. Hangosan nem merte mondani, mert tudta, hogy társai azonnal nekiesnének. Lehajolt, és harmatcseppel felfrissítette magát. Igyekezett tudomást sem venni a többiekről.
– Szóval pipacs vagy – folytatta a beszélgetést a nárcisz. Még nem láttunk hozzád hasonlót, eddig nem élt nálunk ilyen virágocska, ráadásul a Pipacstündér tett ide.
– Igen! Ő mentett meg.
– Milyen a Pipacstündér? – kérdezte kíváncsian a jácint.
– Szép, bájos! Piros kis virágsapkácskája van, égővörös ruhája… – kezdte mesélni nagy átéléssel a pipacs.
– Szóval olyan, mint te! – vágott szavába a rosszmájú rózsa. Magadat írtad le. Bár, hogy szép lennél, az vitatható!
– Hagyd már abba! – kiáltott rá a tulipán. Ha van Virágtündér, akkor miért ne lehetne Pipacstündér is?
– Érezd jól magad itt a kertben! – mondta mosolyogva a nárcisz.
– Köszönöm! – felelte a pipacs, majd tovább igazgatta ruhácskáját.

A nap is előbújt, sugaraival szárítgatni kezdte a virágokat. A rózsa még mindig morcoskodott, hogy egy ilyen kis senki védelmére keltek a többiek. A pipacs, miután elrendezte lángvörös szirmait, arra gondolt, hogy milyen jó is volt ott, ahol társaival, barátaival élt. Ők sohasem bántották egymást. Szarkaláb komája, ha viccelődött vele, gyakran hívta őt pitypalatty virágnak, vagy veres máknak, ő meg sarkantyúsnak, de csupán szeretetből mondtak ilyeneket. Visszavágyott pipacstestvérei közé. Ábrándozás közben elbóbiskolt, egyszercsak megjelent Pipacstündér.
– Ne búslakodj! Itt is jó helyen vagy! Sajnos a legközelebbi viharnál nem biztos, hogy gyökerestül ki tudnálak menteni, és az tudod, mit jelent…
– Igen! – sóhajtott szomorúan a kis pitypalattyvirág.
– Keress barátokat! Alkalmazkodj! Meglátod, előbb-utóbb itt is jól érzed majd magad!
– Igen, de a rózsa! Ő lenéz engem, minden szavával csak szúr és bánt.
– Igen, ő kemény dió. Talán egyszer megváltozik a véleménye. Ne add fel! Most mennem kell! Légy jó és barátságos! – azzal huss, eltűnt, a pipacs pedig felébredt.
A kerti virágok a napsütés hatására sokkal vidámabbak voltak. A rózsa is alábbhagyott a megjegyzéseivel, csendben nézelődött, már nagyon várta az anyókát, akinek mindig volt hozzá néhány kedves szava. A néne hamarosan ki is tipegett a kertbe.
– Óh, drága virágaim! Remélem senkinek nem lett baja ez esti csúnya égszakadásban! Jé, egy pipacs! De szép vagy! Vajon, hogy kerültél a kertembe? Talán a Pipacstündér repített ide? Jó helyed lesz itt, meglásd!

A rózsa mérgesen nézett az új jövevényre. „Mi?! Az anyóka is vele foglakozik? Észreveszi ezt a kis senkit! Őrá meg rá se néz! És már az anyóka is kezdi ezt a pipacstündéres dolgot! Mi van itt? Mindenki megbolondult az éjszakai viharban?!”
Hogy felhívja magára figyelmet, szirmait egyre jobban kitárta, mély zöld leveleit kardszerűen egyenesre állította, tüskéit kimeresztette. Édes illata elért az anyókához is.
– No, te rózsa! Milyen szép és illatos vagy ma is!
Erre a rózsa önelégülten nézett a többiekre.
– Kár – folytatta, – hogy ilyen szúrós a természeted! Hányszor megbökted az ujjam! Ezért akár nem is szerethetnélek, de én ennek ellenére kedvellek, megbocsájtok neked. Így vagy jó, ahogy vagy.
A rátarti rózsa, kissé lejjebb hajtotta a fejét. „Na, miket mond ez az anyóka? Szeret is, meg nem is? Megbocsájt azért, mert megsebeztem? Azért kaptam a természettől ezeket a töviseket, hogy megvédjem magam! Igaz, ő sohasem bántott.” Hosszasan gondolkodott a néne szavain.
A virágok halkan sustorogtak, megbeszélték a hallottakat. A kis piros pipacs ringatózva dalolni kezdett:

Mező, mező, pipacsmező,
velem, mindig csak jót tevő.
Az erős szél huss, felkapott,
Pipacstündér ide hozott.
Szeretnék itt megmaradni,
új barátokat szerezni,
bánatomat elfeledni!

A virágok kedvesen, együttérzően néztek a kis árvára, aki messze elkerült az övéitől. Most értette meg a rózsa is, hogy milyen fájdalmas lehet elszakadni az otthontól, a régi barátokat hátrahagyni, máshol új életet kezdeni. Rájött, hogy ő sem tökéletes, mégis elfogadják, társai, az anyóka pedig annak ellenére is szereti, hogy néhányszor megsebezte az ujját. Ó, milyen ostoba és felfuvalkodott volt eddig! Csak önmagával törődött! Nem érdekelte más sorsa. Elszégyellte magát, és halkan odasúgta a kis pipacsnak:
– Ne haragudj rám! Bocsáss meg, kérlek!
– Nem haragszom. – nézett mosolyogva a rózsára, aki sokkal szebben festett most, mint reggel. A kedvesség, a megértés szépítette meg?
A kis piros pipacs magasra emelte a fejecskéjét, feltekintett az égre. Igaza lett a Pipacstündérnek! Azon tűnődött, hogy az anyóka szavainak hatására, vagy az ő szomorú, de bizakodó dalára változott-e meg a rózsa véleménye. Neki is könnyebb lesz így elfogadni, megszokni az új otthonát, a kertet, és boldognak lenni itt, távol a mezőtől, pajtásaitól.
Tán, még ma is együtt élnek, illatoznak békességben, szeretetben, az anyóka kertjében.