Piranha

Sosem volt vidám vagy barátságos ember. Már gyermekkorában félrehúzódott, amikor a többiek önfeledten rohangáltak és ordítoztak az udvaron. Néha meg is kérdezte tőlük: Minek csináljátok ezt? Miért olyan fontos, hogy 4:2 ide vagy 4:3 oda? A gyerekek nem értették a kérdést, és elkönyvelték magukban, hogy „a Hori” bolond, nem ért a focihoz, nem lehet vele játszani. A nagy darab, melák gyerekért a tanárok se lelkesedtek, mert nem igen tanult, csak azt firtatta, mi értelme van az egésznek – mire jó az, ha meg tudunk oldani egy másodfokú egyenletet, mi hasznunk van abból, ha tudjuk, milyen regényeket írt Zola – kit érdekelnek a Meroving-dinasztia királyai? Valahogy elvégezte a nyolc osztályt; akkoriban egy falusi fiútól nem sokan kívántak meg többet. Kőműves mellé került inasnak, tanoncnak, ipari tanulónak – ezt is mindig másképpen kell mondani de végül is csak arról van szó, hogy a gyerek kitanuljon egy szakmát, és aztán megéljen. Hori mindent tudott a vakolatokról, mert hogy főként vakolni kellett; tudta, mire való a műgyanta, mennyi legyen a töltőanyag, mire kell vigyázni a szilikáttal – gyorsan fölveszi, gyorsan leadja a nedvességet. Tudta, hogyan következnek egymásra az alapozó rétegek: Poromap Rinzaffo, Intonaco és Fintura. Nagy szakértelemmel beszélt a pormegkötésről és a sókivirágzás megakadályozásáról – eddigre persze már maga is mester volt, és nem is keresett rosszul. De alapjában véve ugyanaz a nagy darab melák maradt, mint az iskolában, és a vakolókanalakon kívül nem voltak barátai.

Néha lement horgászni a Drávára, ezt se szórakozásból, hanem mert a pontyból nagyszerű halászlé készül, és a harcsa sem megvetendő, amikor már a tányérban figyel.

A pontyot és a harcsát maga főzte-sütötte Hori; csak a baj van az asszonyokkal. Valamivel mindig elégedetlenek, többet és jobbat akarnak, meg aztán örökösen kis kölykök lógnak körülöttük, belekapaszkodnak a szoknyájukba, felmásznak az ölükbe, és ami törékeny, azt el is törik. Be nem áll a szájuk, amikor a férfiember fáradtan hazaérkezik a vakolásból, és a pokolba kívánja azt is, aki a labdát feltalálta.

Hori egyedül élt a szép házban, amelyet magának épített: annyi Silexcolor bevonatot kent rá, amennyi neki tetszett, a fürdőszobát kirakta kerámia mozaikkal, ami biztosan nem tetszik az asszonynépnek. Csendesség volt a házban, ahol se a TV, se a hifi torony nem volt szívesen látott vendég, és senki nem beszélt bele abba, amit a Hori elgondolt magának. Azt lehetne hinni, hogy ez a mennyei boldogság; mások már annak is örülnek, ha csak egyetlen napig nincs veszekedés. Hanem a vakolatok mestere láthatóan nem volt boldog. Kelletlenül válaszolt, ha kérdezgették, nevetni sosem látták, mosolyogni akkor, ha valaki jól eltenyerelt a sárban vagy a jégen. De szó sem volt itt kárörömről. Hori csak megállapította, ő bezzeg tudja, hogy a sarat és a jeget a legjobb elkerülni, és az ember életében semmi helye annak, ami síkos.

A család – a szülei és a testvérei – már régen Budapestre költöztek, megunták az álmos kisvárost és a még álmosabb falut, megunták még a Drávát is, pedig az nem akármilyen folyó. A Drávának lelke van, még hozzá kettő.

Alacsony vízállásnál olyan, mint a jóságos, bár kissé hanyag angyal. Pocsolyákat felejt a partja közelében, a ruhája szakadozott nádas, csupaszon villannak elő a térdei, a köves-homokos padok. Az angyal szelíden susog, és azt mondják, ilyenkor halkirályokról és sellőlányokról mesél. De amikor eljön a hóolvadás ideje vagy a nagy esők, a Dráva aludni küldi az angyalt, és vízi szörnyeteggé válik. Mindent elsodor, amit az útjában talál, legyen az nádas, égerfa vagy ember. A vízi szörnyeteggel nem lehet alkudozni. A mélyebb gödrökből feneketlen kutak lesznek, a csacsogó hullámokból ordas tenger, és jaj annak, aki csónakon vagy hajón a hátára merészkedik. A szörnyeteg megrázza magát, és olyan könnyedén dönti le a 20 méteres löszfalakat, mint a gyerek a marokkó játék pálcikáit.

Országhatár is ez a kétlelkű folyó, már ahol még mindig az, mert már szinte csak a horvátokkal cicázik; töltés vonul ott, ahová a nagyokosok egykor megálmodták a határt. A horvátokkal nem mindig éltünk barátságban. Persze a folyó két partján lakó, egyszerű embereknek semmi bajuk nem lett volna egymással, és maguk csodálkoztak a legjobban, amikor odafönt valaki már megint összeugrasztotta őket.

Mostanában békesség van a Dráva körül, és az emberek átjárnak egymáshoz vendégségbe, amikor az angyali arcát mutatja a folyó. Hátha a horvát girice vagy pritula mégis jobb, mint a magyar paprikás vagy rakottas. A torok is örül, amikor olyan sörrel öblítik, amit odaát csapoltak. Az emberek készségesen barátkoznak, ha nem uszítják őket. Miért ne, amikor testvérek vagyunk, és a Dráva a közös anyánk.

Csak rosszul van az, hogy a folyókat kiszorítják a határszélre; az országoknak kellene körülölelniük a nyugalmasan hömpölygő vagy a veszedelmesen vad vizeket, de még ennél is jobb lenne, ha megszűnne minden határ, mert nem jó az ha az emberek, ahelyett, hogy a transzcendens felé törekednének, azzal azonosítják magukat, ami a térben és időben véges. A nagy metafizikai igazságokat azonban többnyire csak a kocsmában szokás felismerni, ahol szintén kétlelkű folyadékok tartózkodnak a boros pohárban és a sörös krigliben, és kevesen állják meg, hogy ne akarják megtapasztalni mind a kettőt.

A Hori nagyon ritkán ivott, legföljebb ha magánháznál dolgozott, és nagyon erőszakosan kínálgatták. Belekóstolt a sárga vagy a piros lébe, az illendőség kedvéért, de igazából nem volt kíváncsi a nedűk két lelkére. A kocsmát egyáltalán nem „gyakorolta,” amint azt a régi magyar nyelv olyan szépen mondta. Mert azt gyakorolni kell, és a kocaivó nagyon megbánja a mulasztást. Bizonyos haverok (már mint egymás haverjai, mert a Hori szótárából ez a szó hiányzott), nem egyszer hívogatták: Gyere már, guríts le egyet! Jól esik az a nagy melegben (hidegben vagy esőben, már aszerint). A nagy darab, hallgatag ember udvariasan elhárította az invitálást: Most a folyóhoz megyek, azt mondják, nagyon harapnak a halak. – Jobb lenne, ha nem egyedül mennél, aggályoskodtak a kocsma „gyakorlói,” mert a víz magas. – Hori nem felelt, talán nem is hallotta. Hogy is mondta egykor Horányi papa? A biztonság a gyávák életcélja. Aztán mégis úgy megbarátkozott a biztonsággal, hogy olyan messzire költözött a Drávától, amennyire csak lehet.

Csendesen teltek a napok, sok, vagy csak kettő-három, ami szintén nagyon sok lehet, amikor nincs mihez viszonyítani az elmúlásukat. Eseményszámba ment, amikor egy fiatalasszony kopogtatott az ajtón, a szép új ház ajtaján. Kopogtatott vagy csengetett, türelmesen várakozott, de a kiváló minőségű vakolatok mögött nem mozdult semmi. Végül a szomszédasszony kiszólt a kerítés mögül: Nincs idehaza, lelkem, jut eszembe, egypár napja én se láttam. – Az idegen – nézd csak, milyen formás, lefesteni való a piros szoknyájában – nagy nehezen megmagyarázta, hogy nem ért magyarul, odaátról jött, a Dráván túlról. A szomszédasszony kihívta az urát, aki tudott valamit horvátul. Sznezsanka csodálkozott, mert megbeszélték, és mert fontos lenne – itt olyan piros lett, mint a szoknyája – a szomszéd pedig gondolkodóba esett, mikor is látta utoljára a Horit?

Horgászni ment a Drávára, ejnye no, nem tudom kimondani, pedig itt van a nyelvem hegyén. Pontyért ment, ez az!

Sznezsanka megijedt, mert ilyen még sose volt, ha megbeszélt valamit a Tiborral, az úgy volt, késés egy perc se. Mindjárt fel is hívta a mobilján, de a hívást „nem fogadták,” ami rossz jel. Bármi történhet azzal, aki egyedül próbálkozik a Dráván. Elég, ha megbotlik, és már nem szabadul ki élve a vízből.

A szomszédnak éppen kedve volt a kiránduláshoz, meg aztán fontoskodni is nagyon szeretett: Kérem szépen, nagyon komoly dolog az, amikor a Dráva vízi szörnyeteget játszik. Sznezsanka ezt nagyon jól tudta, hiszen a folyók egyik partja csak olyan, mint a másik, és inkább indult volna a sok beszéd helyett. Tibor veszélyben van, ki tudja, lehet-e még rajta segíteni? A szomszéd kényelmesen készülődött, mert hát gumicsizma kell oda, mit sem ér a házi papucs. Egy-két havert is el kell hívni, mert ki tudja, a Dráva olyan kiszámíthatatlan, mint egy menyasszony. Sznezsanka itt megint elpirult, és csak azért nem tiltakozott, mert nem akarta a barátságos szomszédot még jobban feltartani.

Nem akar inkább itt maradni, kérdezte a szomszédasszony, van itt minden, tej, vaj, túró, friss kalács. – A lány megrázta a fejét, inkább elmegy ő is a folyóhoz a férfiakkal. Ha ugyan megtalálják Tibort ezen a nagy folyón.

Megnézzük a szokásos horgászhelyet, mondta erre a szomszéd, ha ott nincs, akkor a maga Tiborja már régen a Jóisten kezében van.

Sznezsankának összeszorult a gyomra, éppen erre gondolt ő is, csak szavak nélkül. A Jóisten mindenkinek jót akar, a legjobbat akarja, de az ő útjait ki érti meg? Ami neki, a maga istenes látásával a legjobb, az többnyire nagy bánatot okoz nekünk, embereknek. Tudom én, hogy te adod, minden a tiéd, csak a magadét veszed el, ha elveszed; azt is hallottam már elégszer, hogy szereted az embereket, de ne haragudj rám, én csak egy ostoba lány vagyok, és azt gondolom, hogy rosszul szeretsz minket. Ha már mindenképpen el akarod vinni a Tibort, legalább engem is vinnél el, egyszerre vele. De miért ne tudnál várni egy kicsit, vagy tíz évet, hogy ezen a földön is legyen egy kevés boldogságunk?

A Dráva éppen a szelíd arcát mutatta, susogott is a maga nyelvén, azt pedig élő ember meg nem érti, legföljebb a költő.

Ez a nyerő hely, mondta a szomszéd, sokan járnak ide Barcsról.

De már látták is a régimódi horgászbotot, a szép emlékű endékás terméket, a súlyos orsót, amelyet gondos kezek szigetelőszalaggal tekertek körül.

Kell ez, mondták a férfiak, a modern, könnyű szereléket elsodorja a folyó.

A fűcsomók között még mindig ott volt a műanyag doboz, amiben a csalit szokás tartani, nedves vatta között az óriás piócákat.

Volt egy műanyag vödör is az elhagyott horgászhelyen, de csak víz volt benne. Egy sötétkék pulóver, amiben gyakran látták a Horit, egy-két apró tárgy, ami férfiemberek zsebéből szokott kihullani. És egy hal, no persze nem élt már, csak ott hevert a füvön; az oldalát megcsipkedték a madarak, nem a halászsas vagy a jégmadár, mert az elviszi az egészet. De miféle furcsa hal ez? Még sosem láttak ilyet a halhoz, horoghoz szokott emberek.

Menjünk tovább, kérlelte őket Sznezsanka, talán valahol feljebb megtaláljuk.

A holttestet, gondolta, de nem merte kimondani.

Babonából.

Most már világos, mondta Zsótér, ez a gyilkos hal, felismerem.

Ez a kis hal, hiszen alig van 30 centi?

Miféle hal ez?

Ragadozó piranha, felelte Zsótér, kifejlett példány, mert a hasa vörös. Nézzétek ezeket a hosszú, tűhegyes fogakat; szétvágja ez még a csontot is.

Piranha nem él a Drávában, hitetlenkedett a szomszéd, nem mondod, hogy az Amazonaszból úszott ide.

Piranha ez, de hajnalban vagy szürkületben könnyű pontynak nézni, mert ennek is olyan zöldesszürke a háta, és ugyanúgy túrja a vizet. Valaki az akváriumában tartotta eddig, de ráunt.

Mi ez a kis hal? – kérdezte Sznezsanka, aki nem értett a beszédből egy szót sem.

Nem értem, vakarta a fejét Zsótér, Dél-Amerikában nagy rajokban járnak, százan vagy ezren támadnak egyszerre.

Bárcsak elájulnék, gondolta Sznezsanka, de a teste erős volt, és nem engedelmeskedett az ájulási parancsnak.

Minek tart valaki ilyen rohadtul veszélyes halat? – töprengett a szomszéd. Vagy ha már tartja, akkor tartsa is meg.

Talán éppen az volt a baja, hogy nem volt elég vad, filozofált Zsótér. Egyetlen piranha elég jámboran viselkedik az akváriumban. Főleg ha nem adnak neki eleven halat.

Itt a férfiak vitatkozni kezdtek, mit eszik a piranha, és mennyi lett volna a túlélési esélye a Dráván, különösen ha beáll a hideg idő. A piranha olyan nagy szenzáció volt, hogy teljesen elfelejtették – a Horit.

Sznezsanka csak azt tudta, hogy Tibor nincs többé, meghalt, elrabolta a folyó, éppen most, amikor kiderült, hogy gyermekük lesz. Megfordult, és már indult is neki a víznek, amely itt olyan békésnek látszott, mint egy lefolyástalan sóstó valahol az ázsiai pusztaságban.

A szomszéd azonban a szeme sarkából figyelte, és elkapta, még mielőtt – nehogy már utána menj, te bolond – mindjárt gondoltam, jobb lett volna, ha otthon marad a feleségemmel – lánynak vagy asszonynak semmi keresni valója a Dráván.

Mert a Dráva féltékeny folyó, és nem szokta visszaadni a zsákmányt.

Sznezsankát visszavitték Barcsra, és nagyon örültek, hogy nem lett semmi baja – éppen csak a cipője lett vizes.