Piros nyár, Fekete nyár…(1/3)

Tény és való, hogy minden vakációm előtti évzáróra ügyesen megdolgoztam azért, hogy bizonyítvány osztásomkor csontig rájgam a körmeim. Tanáraim szerint értelmes kis figura voltam, mindössze az önfegyelem és a szorgalom hiányzott belőlem. Hasrapásszerűen kitaláltam, hogy hiszek nekik…. Ez még akkor volt, mikor az általános iskolai hetedik évfolyamom "újra átgondoltam". És valóban, attól kezdve többet nem ismételtem évet.
Így jutottam tovább a szakképzőbe, ahová most járok. Kisebb "meggszakításokkal" eljutottam a tizedik osztályig, mire komolyabban kezdtem (még csak) ábrándozni a jövőmről, rövidebb távú céljaimról. Muszáj volt: hiába jár iskolába az ember, ha egyszer 18 éves, valamit akkor is kezdenie kell magával.
Nem voltak nagy elképzeléseim. Vakációkor nyári munka, spórolás, jogosítvány. Ki is szúrtam magamnak a használt auto boltban rohadásnak indult, senkinek sem kellő, velem egy idős kis barna skodát, ha meg lesz a jogsim. Kocsival és jogosítvánnyal az ember már nem lehet elveszett, egy kocsiból már meg lehet élni, sofőrre "majd" minden cégnél szükség van. Suli mellett kocsikázni délután, PÉNZÉRT a legjobb dolog, főleg ha friss az a jogosítvány…
Abban az évben 3-as átlaggal zártam, a magatartásom is csak azért lett közepes, mert ritkán vettem részt az órákon, járt is érte a fegyelmi… Elmaradt azonban az a bizonyos izgalom a bizonyítvány osztáskor. Nyáron sem kellett izgulnom pótvizsgák miatt. Talán hiba is volt mindez. A nyári izgalmak így is elértek, teljesen más szempontból, teljesen másképp. A legemlékezetesebb volt, mely "pirosból" ment át "feketébe"…
A munka, hála Istennek, sikerült: egy hentesboltban kaptam állást, kis cocákat és kanokat trancsíroztam napi 8-12 órán keresztül – ahogy éppen kedvem tartotta -, amikor épp nem a négylábon élve járó malackákat kellett terelgetnem egy szállítókocsiba. Kedves kis munka volt: ha épp Terikémre ráment a 20 perces ebédszünetem, mert neki minden körülmények között is, azonnal, telefonon el kellett panaszkodnia a mindennapi bánatait, őrületbe kergetve ezzel az elkövetkezendő munkaidőmet, voltak kismalacok, akiken levezethettem a feszültséget a gumicsövemmel. Nem fizetett rosszul az állás, arra pont elég volt, hogy a legapróbb céljaim teljesíthessem vele, és a mindennapjaimat is finanszírozza. Szenvedélyesen vonzódtam például a sör iránt, fizetésem egy töredékét előre félre is tettem arra a "jólmegérdemeltre". Felütötte azonban fejét egy másik szenvedély is…
A pókert kisebb korom óta egyszerűen imádom. Hogy ebből hogyan lett végül rulett, azt már magam sem tudom, mindenesetre évzáró helyett én a Kassai téri jackpot szigeten zártam az évemet, s gyarapítottam fel cseppke szülinapi pénzemet – durván a tizenkétszeresére. Mosolyogva távoztam, tökéletes évzáró volt számomra: sokat fizetett és alig 15 percig tartott. Sosem tartottam még annyi pénzt a kezemben, és sosem gondoltam volna, hogy későb még lesz ennél több is. Ez a pénzmennyiség el is ment a jogosítványra, a hónap hétvégéire és a mindennapi jólétre. Nem tartott sokáig, az biztos. A "malacütlegelés" azonban meghozta a maga árát, ami a szülinapi pénzemnek tízszerese volt. Amint kezeim közé akadt a pénz, már piros-fekete színekben pompázott előttem az egész világ. Ezt az összeget azonnal beszoroztam tizenkettővel, és el is terveztem vele az egész további életem.
A szerencse a hóna alá kapott, bár szerintem azért kissé én is ügyes lehettem: sikerült azt a 80.000 forintot a Kassai téren 360.000 forintig gyarapítanom. De ez csak az aznapi tervem első eredménye volt. Előre elhatároztam ugyanis, hogy végigjárok 3 azonos nevű "szigetet" a városban, melyeket fejből ismertem. Így jutottam el az Astoriához, ahol az összeget másfélszereztem, a József körúton pedig majd' megdupláztam. A nap végére olyan dolog történt velem, amit sosem képzeltem volna azelőtt: pénzes srác vált belőlem. Hihetetlen dolgokat tapasztaltam magamon, beszédessé váltam, pozitívan láttam mindent magam körül. A mosolyom szűntelenné vált, a boldog nyári zenéket kellemesnek találtam, ha szimpatikus lányt láttam hazafelé az utcán, azzal azonnal beszélgetésbe elegyedtem vele. Egyszóval úgy néztem ki, mint egy normális ember. Normális? SIKERES embernek éreztem magam, és meggyőződésem, hogy mások is annak láttak. Láthatta talán Diácska is, az a kislány, aki addigra már elégszer hessegetett el a maga öt méteres körzetéből is. Ő volt az egyetlen kislány, akit többször is megcéloztam magamnak. És lám, akkor végre sikerült! Valamit biztos megláthatott bennem…tudtam én ezt!
A júliusi hónapom ezzel szépen kezdődött, onnantól kezdve visszafogottabb voltam. Volt annyi a zsebemben, hogy nyugodt legyek, és valahogy úgy érezzem magam, ahogy az emberek szokták érezni magukat, mikor embernek is érzik magukat. Szegény Terikémet persze átsoroltam a jóbarátok listájára, kicsit sok volt már belőle a munka mellett, nem is szerettem igazán, ráadásul ott volt nekem a Diácskám, aki felőlem akár akkor hívhatott, amikor akart. A visszafogott játékom is megtette a hatását: a nálam lévő pénznek csak 10%-át vittem el a "szigetre", és csak egy helyre jártam be. Ha vesztettem, nem volt baj, ha nyertem, akkor minimum a dupláját. És többnyire nyertem. Ekkora persze már a "sziget" számomra nem szórakozás volt, a "sziget" az ellenségemmé vált, akit minduntalan igyekeztem legyőzni. Ha a föld összes pénzének a fele nálam, másik fele a "szigeté" lett volna, és semmi gondom sem lett volna az életben, akkor is ostrom alá vettem volna rendszeresen. Tény legyen a tény: vérszemet kaptam.
Változtak az álmaim is. Célokká váltak, jól vizualizálható célokká. A használt auto bolt barna skodája egyszerűen irritálta már a szemeimet, alig vártam, hogy egy palimadár megvegye. Én a mellette pompázó, ezüst színű, lehajtható tetejű BMW-t szúrtam ki magamnak. Akkor már csak néhány oldal a könyvből, és pár vizsga választotta el kezem a jogosítványtól, ezért a kocsit meg is vettem azonnal – 10 éves részletre. Kiszúrtam magamnak egy kertvárosi házikót, nem volt nagy, de volt egy színvonala, amely megfelelt annak, hogy beengedni merjem az ismerősöket, barátokat, lányokat a házba, vendégségbe. Ez persze ekkor még csak képzelgés volt, akadt egy fontosabb célom is. A szüleim akkoriban voltak fél éve külön, a lakásunk mindkettőjük nevére volt vásárolva, így a költözés nehézkesnek bizonyult, mivel mi, négyen (a három testvér és egy anya) a lakás árának feléből bőven nem tudtunk volna semerre sem költözni. Apám 4 millió forintot ajánlott abban az esetben, ha elhagyjuk a lakást, ez persze lehetetlen volt. Ugyanakkor ez a döntés visszafelé is vonatkozott. 4 millió forinttal a nevét töröltethettük volna a lakás tulajdonosai közül. Izgalmas versenynek bizonyult mindez: aki előbb szedi össze a pénzt, az a helyén maradhat.
Június közepén már majd' 2 millió forint birtokosa lettem. Akkoriban már sokminden forgott a "sziget" körül. A kedvenc színem a piros lett, a szerencseszámom a 14-es. Ha sok pénzt költöttem haverokkal, Diácskával, vagy megleptem a családot csinos kis ajándékokkal, másnap az elköltött pénz összege volt a minumum, amennyit a "szigettől" el kellett vennem. Túl nagy biztonságot nyújtott az, hogy pénz van a zsebemben, és fájt a gondolat álmatlan éjszakáimon, hogy mindaz, amely most a birtokomban van, bizony "fogyó eszköz". Márpedig, ha egyszer valamire költeni akarok, arra bőségesen költök: megszerveztem egy fantasztikus osztálytalálkozót régi osztálytársaimnak. Gyűlöltem őket mindig is, de megérdemeltnek éreztem, hogy lássák, hogyan élek újabban. Nem ők érdemelték meg, hanem én. Zárt körű rendezvényt kértem egy közeli bowling klubba, megkértem a tulajt, hogy számolja össze a fogasztást. Ingyen szórakozást nyújtani annyi ember számára olyan érzést keltett bennem, mintha pattanásos, karcsiszemüveges fiúként minden egyes ujjam köré csavarhatnék egy-egy "kerületszépét". Akik ott voltak, nevetgéltek, játszottak és boldogok voltak… nos, ők miattam voltak azok. Én szerveztem, és nekik szerveztem.
Diácskát elvittem egy olyan étterembe, ahol még én sem ettem azelőtt soha, persze ezt neki akkor sem kellett, és most sem kell tudnia. Remélem, nem jött rá akkor sem, mikor a pincérnő vacsora után odabökte az asztalomra azt a bőrtokot,amit én a mai napig is csak "igazolványtoknak" nevezek, ugyanis annak néztem. Percekkel később jöttem csak rá, hogy csak a számlát nyújtotta be nekem, bár egy kisebb-nagyobb, inkább nagyobb túlzással mondhatnám, hogy akár a telefonszáma is lehetett volna az az összeg – örültem volna neki, csinos kis leányzó volt, meglepett, hogy még ő is mosolyog rám, túl szép volt ő ahhoz, az ilyen lányok azelőtt észre sem vettek… akkor láttam először és utoljára, arra azonban jó eszköz volt, hogy végre észre vegyem: ezennel megváltoztam, és mintha bármire képes lennék, amit akarok. Ez mindig látszik az emberen, és rajtam ez látszott. Pozitív lett a kisugárzásom, ennyi az egész! Végre éreztem, hogy velem ugyan semmi gond nincs, igazán jó srác vagyok…