Piros nyár, Fekete nyár…(3/3)

Másnap természetesen azonnal nekiindultam hódító hadjáratomnak: Újabb ostrom a "sziget" ellen. Célom volt végigjárni mindhárom kaszinót, ahogy általában lenni szokott. Másfél millióval, úgy gondoltam, vissza lehet hozni az elköltött pénzt, plusz még a ráadást is meg lehet játszani. A ráadás elmaradt, az félmillió sem jött vissza, helyette beledobtam 850 ezer forintot az asztalba, ami egyáltalán nem vígasztalt, sőt. Ugyanazt éreztem abban a pillanatban, mint mikor először vettem ki a nagy pénzem: vérszemet kaptam, de ebben az esetben elfogott a mérhetetlen düh és a félelem. Telefon a munkahelyre, "bocsi, szabizom", irány haza, pénzt zsebbe, és eredjünk útnak. Vissza a "szigethez", nyomás, hajrá!
És újabb mínusz 1,1 millió, jóllehet nagyon fejetlenül játszottam, de addigra már remegek a kezeim, és inkább láttam feketén a világot, mint piros színben. Aznapra le is álltam.
Ezt a napot csak bevezetőként írtam le ilyen részletesen, hogy bemutassam vele: sok kis pénzt naponta 20 perc leforgása alatt könnyű nyerni ezzel a játékkal, viszont egyszer nagy pénzt így, egyben még könnyebb elveszíteni egyetlen nap 20 perce alatt.
Tovább már nem is részletezném: a düh, az bizony düh marad, sokmindenre indítja rá az embert, négy nap leforgása alatt merő dühből lakattam jól a szigetet 5,2 millió forinttal. úgy éreztem magam, mint egy szemétpréselő gépben, ahol épp, hogy akadt egy kényelmes, bár szűk kis helyem addig, de hirtelenjében a présgép elindult volna, és addig nyomott volna, míg a saját magam testét kevesebb, mint egyhatodára nem nyom össze. És a kezemben, mint kiszámolhatjuk, az addigi összegnek kevesebb, mint egyhatod része maradt a kezemben. 800 ezer forint figyelt a szekrényem tetején, ami pár hónapja még felhőtlen boldogságot hozott volna az életembe, most azonban könnyeket próbált a szemeimre csalni. Hazatértem után újra előkaptam higgadt, erős önmagam, amely a nyár eleje óta voltam. Helyes döntés volt ez tőlem, nagyon okos kis ötleteim voltak a "sziget" ellen. Eldöntöttem, hogy visszatérek a szerény játékra, megpróbálok nem vérszemet kapni.
A terv akármilyen jó volt, azonnal vérszemet kaptam. Addigra már persze a legnagyobb álmok szertefoszlottak, a lakásra szánt 4 milliót el is felejtettem. Aznap még csak nem is gondoltam rá, hogy visszanyerjem. Csak a kis célokkal foglalkoztam.
"Piros 14, és a többi néhány, hajrá! Mellé…ez volt a kocsim egyik részlete. De majd most! Majd most…most ment el a másik részlet, plusza hugi számítógépe. Ejj, ahogy nézem, nyaralni már nem fogok. Sőt ha jobban megnézzük, igen, ezt a gurítást, lemondhatok az új telefonomról is. Na még egy pörgetés!"
Végül lemondhattam mindenről…
Mikor nyertem, a hazafelé kocsikázást szerettem a legjobban. Bob Marley elmondta nekem véleményét a nagyon-de-drága auto rádióban, én pedig rendszerint egyet értettem vele. Néztem a Blaha Lujza téri kirakatokat, végiggurultam az Andrássy úton is, elképzeltem, ahogy az ottani gyorséttermek és kirakatok együtt pompáznak majd a karácsonyi kivilágítással.
Azon a napon azonban sokat vitatkoztam Marley barátommal, ostobaságokat beszélt olyan dolgokról, mint a boldogság, a "minden mindegy-gondolkodás", apró örömök, melyek valahogy nem nyerték el abban a pillanatban, kocsikázás közben a tetszésemet. Nem is kocsikázás volt az, inkább kész rodeó. De meg is lett az eredménye, az Andrássy úti kirakatot olyan közelről sikerült megnéznem, hogy a kocsim javíthatatlan károkat szenvedett, "megöltem" egy próba-babát, pedig csinos kis felsője volt, vonzott a dekoltázsa még a kellemesebb napjaimon. A csattanás után ugyanígy vonzottam én is a rendőröket és egy mentőautót. Bob Marley még mindig az „okosmondásait” osztogatta nekem, míg a rendőrök megkértek, hogy én is osszam ki feléjük, ami nekik jár: személyi igazolvány, jogosítvány. A személyit csak a jogosítvány után kérték. Tetszett a sorrend, bár az lett volna a legjobb, ha nem lett volna semmilyen sorrend. Személyim otthon volt, jogosítványt még kezem nem is érintett.
Anyuci kedvesen és aggódva tipegett be az örsre a személyimmel, arcát látva erősen gyanítottam, hogy semmit sem tud még azon kívül, hogy szenvedtem valahogy egy kisebb balesetet és nincs nálam személyi…
Szeptemberre sikerült valamelyest megnyugodnom. Arról a tipikus beletörődő nyugodtságról beszélek. A suliban nem érdekelt semmi, otthon nem érdekelt semmi, egyszerűen sehol sem érdekelt semmi. Diácska minden hétvégén le lett rázva, melynek eredménye az lett, hogy ő teljesen lerázott engem. Pár nappal később felhívtam Terikét. Egész jól viselte, hogy kivételes alkalommal én panaszkodtam neki, igaz negyed óra alatt átvette az irányítást és a barátnőiről panaszkodott. Az sem érdekelt, befeküdtem az ágyamba, a fülem mellé fektettem a telefont, és lehúnytam szemeim…úgy is maradtak…
A barátok, akármilyen fontosak is voltak, hiába hívtak attól kezdve. Ők sem érdekeltek, nem kívántam velük így találkozni. Pár hétig még kerestek, azóta szerintem már elkönyveltek maguknak szellemként és felkerültem az eltűntek listájára képzeletükben. A családról annyit tudok, amennyit ők rólam: semmit. Ej, ez csak vicc volt. Én annyit azért tudok róluk, hogy egy használhatatlan autóm részleteit anyuci majd fizeti a saját pénzéből, míg nem találok esetleg valami munkát magamnak. A jogosítványom úgy került a kezembe, ahogy addig is ott volt: sehogy se. Az utolsó megmaradt pár ezer forintom elment a vizsgára, ami nem volt nagy pénz, viszont a kocsi kára, amit vizsga közben megtörtem, pont hogy minden volt, csak kis pénz nem. Majd anyuci fizeti! Az első balesetem, melyet a kirakatnál okoztam, szintén nem ingyen történt. Nem baj, majd anyuci fizeti!
A szándék a közmondás szerint nem csak, hogy elégséges egy embertől, de fontos is. Az a lényeg! Az én szándékom a nyár elején az volt, hogy minden tartozást kifizessek a családnak és a lakásgondot is megoldjam, míg megoldom a magam életét is. A megoldással nem volt gond, hisz megoldottam a családnak annyi tartozást, amely az addigiaknak 16-szorosát tette ki. Annyi pénzt fognak adni a behajtó cégeknek, amennyit ők maguk még sosem kaptak senkitől. Szeretik az emberek látni a nagy pénzt, sokan mondják. Részemről nem mindegy, hogy menni, vagy jönni látom azt a bizonyos nagy pénzt.
Szóval, hogy úgy mondjam, megcsináltam!
Mára, október végéig volt időm visszazuhanni abba a régi, normális állapotba, ami egyébként abszolúte nem normális. Sőt lejjebb is zuhantam. Az emberek átnéznek rajtam, mint rég. Nem mintha én rájuk néznék, többnyire csak a kavicsokat nézem a talajon, ha kilépek az utcára. Egyszerűen csak érzem. A családban fekete báránnyá váltam. Nincs bajom a bárány szereppel, csak ezzel a feketével…miért nem lehet piros???
Ma Terike kicsit felvidított. Megtanultam már befogni a száját, mikor apró-cseprő gondjairól kezd el panaszkodni úgy, mintha azok a problémák kihatással lennének az evolúció további sorsára. Felvidított, mert ma nem volt rossz vele lenni. Olyan semmilyen sem volt, de semmiképp sem rossz. Meg is jött az étvágyam, várom a spagettit, melegszik a mikróban. Az iskolából valószínűleg most küldik ki a levelet, hogy tájékoztassanak az fegyelmi tárgyalásom időpontjáról. Ha bent vagyok az iskolában, általában tanulok, és jó vagyok. De csak akkor, ha bent vagyok az iskolában. Ha pedig sokszor nem vagyok bent, akkor jön a fegyelmi eljárás. Ez ilyen dolog.
A jövő nyaramat alig várom. Vannak ám terveim! Vakációkor nyári munka, spórolás, jogosítvány. A használt auto boltban senkinek sem kell az a lepusztult Skoda, jó lesz az nekem, ha meg lesz a jogsim. Kocsival és jogosítvánnyal az ember már nem lehet elveszett, egy kocsiból már meg lehet élni, sofőrre "majd" minden cégnél szükség van.
Hoppá, telefon! Juj, de rég csörgött már, nézze meg az ember, mégis fontos vagyok valakinek! Na, egy pillanat…
– Igen, tessék?
– Jó napot uram! Az öltönyével kapcsolatban kerestem, amit hónapokkal ezelőtt kért szabatni. Nos…őőő…elnézését kérem a késedelemért, rengeteg vevő özönlött hozzám a hónapokban, azonban az öltönye már készen várja önt nálunk. Az ára 138.890 Ft lesz…
…