Már nagy vagyok. S félig érett is. Újdonsült maszkomat egyre apróbb, finomabb ecsetvonásokkal díszítem. Már csak az látja a festéket arcomon, aki igen közel hajol hozzá. Közel hajolni pedig kevés ember mer.
Én viszont látom. Látom a tükörben a hideg arcot, vonásai tompák a festék alatt, elmosódnak és másfelé kanyarodnak, mint természetesen. Érzik a festékillat, valahogy elborítja az agyat, mint egy gomolygó, fojtogató füst, az ember alig kap levegőt tőle, így egyre üresebb, míg végül egyetlen jól megfestett, aprólékos díszekkel kimunkált álarccá válik az arca, olyan valószerűvé, oly megdöbbentően hitelessé, hogy a tükörbe pillantva maga az ember is elhiszi. Hit nélkül hiszi, egészen egyszerűen csak a tükörbe téved a tekintete, és a tükör csak nem hazudik. Nem. Csak az ember.
A tükör egy szomorú szemű bohócot mutat, lankadó kezében finom ecset, mellyel fáradt arcára von fiatal színeket. Nem látni ráncait a vastag festékréteg alatt. Leengedi kezében az ecsetet. Végignéz a képen. Ez ő. A tükör bohócnem hazudik.
Ért ahhoz, amit csinál. Az öltözőből egy fiatal férfi lép ki. A smink olyannyira jól sikerült, hogy mindenki harminc évesnek hiszi. Úgy is viselkedik. Hiszen ismeri jól a szerepet. Nem is játszik már, nem kell koncentrálnia, vagy gondolkoznia. A szerep magával ragadja. Harmincnak érzi magát, s harmincnak érzik őt az emberek. Mi több: őszintének tartják. A bohóc szívét melegség járja át. Felemelő érzés megbecsült, őszinte embernek lenni. Jól érzi magát.
Két keze nem elég a virágcsokrok, ajándékdobozok, oklevelek, plakettek tartásához. Többször fordul, mire szívmelengető kincseit, melyek büszkeséggel, jó érzésekkel töltik el az öltözőbe hordja. Asztalát beborítják az ajándékok, a megbecsülés, az elismerés. Végignéz rajtuk, hálával, meghatottan, s ekkor pillantása a tükörbe téved. Farkasszemet néz önmagával, s még a vastag festékréteg alatt is látszik, ahogy a boldog mosoly lehervad. Beléhasít a fájdalom. Szó nélkül mosni kezdi a sminket.
A harmincéves férfi haldoklani kezd, helyén egy ötven éves arc gyűrődik, ahogy egyre inkább eltűnnek megfestett vonásai, ahogy lefolyik arcáról, elkeni a vatta, a semmibe foszlatva, minthogy sohasem létezett. Félóra múltán az ötvenéves színész elviselhetetlen szomorúsággal nézi képmását. Tekintete az előtte heverő bokrétahalomra téved, onnan a plakettre, a tapsra, az elszánt arcokra, és annyira fáj neki… Őt tartják őszintének. Pont őt! Őt, aki úgy csapja be a világot, olyan gyakorlattal, művészi tökéletességgel, hogy maga is elhiszi a hazugságot.
Megrendült keservvel szemléli valódi arcát. Némán csóválja fejét, szemét lehunyva fiatalnak próbálja érezni magát, de képtelen. Újra csak az emberiséget látja maga előtt, akik nagyra tartják, tisztelik. Felpattan a szeme. Képtelen tovább lehunyva tartani, kínozzák az emlékképek. Az öltöző lámpafénye vakít. Éles fényében tisztán látja önmagát. Ellenkezik a gondolattal. Pedig a tükör nem hazudik. De torzít talán, nem igaz? Árnyékot vet az arcára. Bizonyára téved… Az ünnepelt rivaldafény mögött nem bujkálhat ilyen lélekölő, hideg sötétség… Rossz ez a tükör – szorítja ökölbe tenyerét, miközben tudja, hogy a tükör nem hazudik. Csak az ember.
2 hozzászólás
Az öncsalás veszélyes dolog. Egy másik történet jutott erről eszembe, amit régebben hallottam…ott is hasonlóról volt szó, de ott más lett a vége. Itt a bohóc újra elmerült a képzelt világban, ott viszont széttépte a hálót maga körül, megmutatkozott teljes valójában.
Őszintén meglepődtem, amikor megnéztem az adatlapodat, és láttam, milyen fiatal vagy. Az írásod meglehetősen érett gondolkodásról árulkodik. Sajnáltam a te szomorú bohócodat, nem azért mert öreg volt, hanem azért, mert ezt nem tudta elfogadni. Rettenes lehet annak az embernek, aki nem tudja magát elfogadni, nem képes magát szeretni, úgy, ahogy van, és ez nem csak a külsőre igaz. Akár megvalósulatlan álmainkat, elmaradt sikereinket is magunkra vesszük álarcként, mert szégyelljük azt, akik vagyunk. Pedig nem kellene. Az álarcok, maszkok, szerepek valamennyire persze mindannyiunkat jellemeznek, de ennek nem mindig az elégedetlenség az oka. A világ is ránk kényszeríti néha. Például a reklám, amely azt sugallja, hogy egy hetvenéves öregembernek illik átugrania a patika pultját.
Jó kis gondolatébresztő írás. Gratulálok!