Pletykák egy panelházból

Piri néni az elsők között költözött be a város egyik újonnan épült lakótelepének tízemeletes monstrumába. Falusi házának mondott búcsút, mert már megerőltető volt számára a kerti munka, a fűtés, hólapátolás. A gyerekei pedig nem értek rá, hogy segítsenek. Így, azt tűnt a legjobb megoldásnak, hogy eladják a házat egy lakótelepi lakást vesznek az anyjuknak.
Addig-addig győzködték, míg Piri néni rászánta magát, és egy tavaszi napon, megérkezett a városba, és elfoglalta második emeleti lakását.

– Meglátja anyuka, milyen klassz lesz itt! Csak sétálgat, pihenget, ismerkedik. Itt aztán nem kell fűteni, kertet gondozni, havat lapátolni! Megismerkedik a házban élőkkel. Jó lesz, majd meglátja – nyugtatgatták.

Amikor Piri néni kinézett az ablakon így szólt:
– Jaj, gyerekeim! Milyen ház ez! Otthon, a faluban mindig a portám előtt üldögéltem, beszélgettem a szomszédokkal, az arra járókkal. Itt meg egy nyomorult pad sincs! – panaszkodott.
– Mama! Ez legyen a legnagyobb baj, hogy nincs pad! Majd idővel szépül a környék és biztos lesz pad is – vigasztalták.

A gyerekek a pakolás után elmentek, ő meg egyedül üldögélt a szobában, kitárta az ablakot, onnét nézte mi történik az utcán. Látta, a teherautókat, az újonnan beköltözőket.
– No, korombeli még nem láttam – dünnyögte. Mi lesz így velem?
Még egy darabig dohogott, hogy minek is jött ide, mit is fog itt csinálni, kivel fog beszélgetni.

Teltek a hetek, a hónapok, lassan minden lakást elfoglaltak. Örült, amikor séta közben találkozott idősekkel, hamar szóba elegyedett velük. Aztán együtt rótták a ház körül a köröket, ismerkedtek a környékkel.

A pad kérdése azonban nem hagyta nyugodni Pirit. Fájt a lába, sétálni, álldogálni sem tudott sokáig. Támadt egy jó ötlete, fogta az összecsukható kempingszékét, levitte, és azon ücsörgött, nézte a hazaérkezőket, az elmenőket, mindenkit szívélyesen üdvözölt.

A tömbház lakói hamar megismerték a kedves nénikét. Piri néni névről nem mindenkit, de arcról annál több szomszédot ismert. Sokszor szóba elegyedett az ott élőkkel, így azt is megtudta ki hányadikon lakik, ki mikor jön haza. ki hol dolgozik, mi a foglalkozása.
A lakók szívesen beszélgettek vele, volt, aki megosztotta vele a bánatát, örömét. Piri néni amolyan lélekápoló lett. Mindenkinek adott tanácsot, de sokszor kéretlenül is.

A házban élő idősek néhány hét elteltével csatlakoztak hozzá, mindenki hozott ezt-azt. Ki sámlit, ki hokedlit vagy kisszéket, ott beszélgettek, múlatták az időt.
Néhány hónap elteltével ház elé aztán padok kerültek, így a székek, sámlik fent maradtak, a nénikék pedig örömmel vették birtokba az új padokat.
– No, most aztán igaz a nóta! – jegyezte meg vidáman Borika. Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra…- és együtt elénekelték a dalt.
– Na, nem volt hiábavaló a kérésem! A harmadikon élő Kovács úr, akinek sok befolyásos ismerőse van, ő intézte el. Majd meg is köszönöm neki! – mondta az idős barátnőinek.

Piri néni szeretett beszélgetni, pletykálni. Szárnyra kelt egy mondás is, amit Pirike háta mögött padtársai kuncogva suttogtak:
„Kati súgja, Magda mondja, Piri néni kiszínezve továbbadja, így keletkezik a pletyka”.

Mert ami igaz, az igaz! Pirike szerette kicsit megformázni a hallottakat, látottakat. Kombinált, variált, történeteket kreált és azzal szórakoztatta a padon ülőket, vagy néhány szomszédot, aki megállt, hogy váltson néhány mondatot az ott ülőkkel.
– Jaj, lányok, hallottátok? A hetediken az a savanyú arcú asszony, tudjátok, aki épp csak idebiccent. Na, ő összejött egy nála jóval, fiatalabb emberrel. Láttam, hogy rá hogy mosolyog, hogy bájolog vele.
– Legalább mostantól nem lesz olyan a képe, mint aki vadalmába harapott! – jegyezte meg az egyik asszony. Mindig, ha ránéztem, még az élettől is elment a kedvem.
A többiek helyeslőleg bólogattak. Másnap Borika ezt mondta:
– Te Piri! A citromba harapott nő, a hetediken, az nem jött össze senkivel. A fia érkezett meg, aki eddig külföldön tartózkodott, ezért is volt a nő, olyan búsképű.
– Igen? – hitetlenkedett Piroska. Akkor ez a sztori, ennyi volt –mondta mosolyogva. De azt tudtátok-e, hogy az ötödiken az a fülig száj férfi, az tanár. Hasonlít egy bábfilm szereplőjére. Tudjátok, Pirora, a Spejbl és Huvrinek bábfilmből.
– Tényleg? És mit tanít? Hogyan tudjuk elérni a szánkkal a fülünket? – nevetett Ida.
– Nem, zenetanár. A Pistike mesélte a kilencedikről, hogy hozzá jár fuvola órára.
– Ha-ha-ha – kacagott Borika. Hogy tud csücsöríteni azzal a fülig érő szájával?
– Ahhoz nem kell csücsöríteni, te! – vágott közbe Lenke. Így kell! – majd utánozni kezdte.
Mindenki dőlt a nevetéstől.
Ekkor érkezett meg Hutter Sándor, a nyolcadikról.

– Mi ez a hatalmas jókedv szépasszonyok? Engem is beavatnak? Persze, csak akkor, ha nem valami sikamlós a téma?
– Ja, nem, de hogy! Mit gondol Hutter úr, a mi korunkban? Hol foglalkozunk mi már ilyesmivel? – legyintett Pirike. Csak egy filmről beszélgettünk, abban volt egy vicces jelenet, és azon derültünk. Mi újság? Tud valami kedvünkre való hírecskét?
Hutter úr, ha épp ráért, szeretett elidőzni az asszonyokkal. Tudta, hogy Piri most füllentett, de hát, akkor tartsák meg maguknak azt a titkos történetet, amin az előbb annyira jót mulattak.
– Van ám új szaftos sztorim – jelentette ki. Eláruljam?
– Jaj, mondja már, mert kifúrja az oldalamat a kíváncsiság! – mondta izgatottan Pirike.
– Szóval…- és lassan, suttogva mesélni kezdte a történetet a mellette lakóról. A két szememmel láttam! –fejezte be.
– Nahát! – ámult Borika. Ki gondolta volna, hogy a szomszédod ilyen! Csalja a férjét, amikor az szolgálatban van!
– Ja,ja! Az egész nap a rendelkezésükre áll. Azonban mindig olyan hat körül jön a fiatalember, hármat koppant az ajtón. Aztán késő este, vagy reggel távozik.
– Honnan tudja Sándor? Fülel? – kíváncsiskodott Piri.
– Hát, igen. Valami kis szórakozás nekem is kell! – vigyorgott kajánul Hutter úr.
Pirike kicsit lehangolt lett, hogy ezt nem ő látta, és nem ő adhatta tovább. Az ő mondanivalója, Hutter úré mellett eltörpült, de azért kibökte:
– És azt hallották, hogy az elsőn, a Tóni néni, megint kiabált a gyerekkel? Hol az zavarja, ha az ablaka alatt labdáznak, hol az, ha nevetgélnek.
– Tóni néni mióta meghalt az ura, olyan morcoskodó lett. Már ide sem jön, velünk sem akar traccsolni – jegyezte meg Rozálka.
– Sajna, olyan vénasszonyos, morgós lett – helyeselt Ida.

Másnap Piri újabb hírt osztott meg a padon ülőkkel.
– Na, és azt tudtátok, hogy a nyolcadikon, az a kis helyes nő, babát vár?
– Tényleg? – csodálkozott Borika. Honnan tudod?
– Mesélte tegnap este, amikor összefutottam vele. Épp a szemetet hoztam le, és akkor találkoztunk. Olyan boldog volt a képe, és még faggatóznom sem kellett, magától mesélte. Nyár végén új kislakó érkezik a házunkba.

Minden napra jutott valami új beszámoló.

– Tudtátok miért volt itt reggel a tűzoltóautó? – kérdezte barátnőit Pirike. Elárulhatom! – húzta ki magát büszkén. A negyediken, az a nagyothalló Béla, feltette a bablevesnek valót, bezárta a konyhaajtót, bement a szobába tévét nézni, és a lükéje elfeledkezett a levesről. A füst dőlt ki az ablakon, az alatta lakó hívta a tűzoltókat, mert hiába csengetett, Béla nem hallotta. Szegény akkor lepődött meg, amikor elé toppant egy tűzoltó a konyhából.
Jót kacagtak szegény Bélán.
– Azért jó, hogy nagyobb baj nem történt! – jegyezte meg Rozálka.

Teltek-múltak a napok, az öreglányok csapata, ha az idő engedte, lent köszörülték a nyelvüket a panelházban élőkön.
Hisz tudjuk:
Egyik súgja, másik mondja, a harmadik meg kiszínezve továbbadja, így keletkezik a pletyka.