BEVEZETŐ
Nyugi, kislány, ez csak egy vidéki kiruccanás, túl fogod élni, nyugtattam magam minden nyugodtság nélkül, mialatt helyet foglaltunk az ősi bajor kastély gyönyörű étkezőjében, a megterített svédasztalnál. Nem is olyan rég még remek ötletnek hangzott ez a külföldi nyaralás. – Vagyis egy nappal korábban. A nehéz iskolaév után kijárt a pihenés. Legjobb barátommal közös vakációra adtuk a fejünket, azonban akkor még nem sejtettük, hova hoznak minket német kísérőink!!! Passau évszázados múltú, bajor város volt, mi pedig a város szélén, a Meer-völgyében szálltunk meg. Itt volt található a „Város gyöngyszeme”, a kastélyszálló. És ezzel nem is lett volna baj… ha az a kastélyszálló nem annak a bajor hercegi dinasztiának a tulajdona, akiknek neve hallatán még rémálmomból is felriadok! Von Meerbach! A völgy is innét kapta a nevét. Mire megtudtuk, mit is takar a „Város gyöngyszeme” kifejezés, már befizettünk az útra, így hát, mit tehettünk mást, beletörődtünk. „Kellett is nekünk Németországba jönnünk”, mondogattam, no de ez az úti cél volt a legolcsóbb mind közül! Jól megcsináltuk, már megint…!
A vacsora:
Lágy esti sötétség szállt a Meer-völgyére és a Meerbach kastélyra. Közeledett az éjszaka, noha alig múlt kilenc. Az Északabbra fekvő erdőkre leereszkedett a köd, néha egy-egy farkas magányos üvöltésének hangja járta végig az alvó tájat. Sehol egy lélek, csak a tökéletes csönd. A távoli város fényei egyenként aludtak ki, a völgyben álló középkori kastélyból is csak halványan szűrődött ki világosság. Maga az épület is szunnyadt, több száz éve. Őrizte a múltat, az emlékeket, hallgatott és mégis annyi mindent mondott…
Mióta csak átléptük a hűvösen elegáns Meerbach lak kapuit, ugyanaz a borzongató, hideg félelem kerített hatalmába, melyet már jó ideje nem éreztem. Tudtam, illetve nagyon reméltem, hogy a rossz emlékeken kívül nem kell semmi mással szembenéznem. Ez a hely más volt, mint a Noszlopy Kastély: Mert amíg ott feledésbe merült minden titok, sötét vagy szép történet, itt meséltek a falak… Csilingelő hang töltötte meg a gondosan felújított, reneszánsz hangulatú étkezőtermet. Mind felnéztünk. Attila, szülei és én egy csábítóbbnál-csábítóbb fogásokkal megrakott svédasztalnál ültünk. Az asztalfőnél lévő szék mellett a kastély egyetlen tulajdonosa, s egyben a Meerbach-ok utolsó leszármazottja állt. Kezében pezsgővel telt kristálypoharat tartott. A magyar származású herceg, Nemesvári Rudolf nemcsak házigazdánk, de idegenvezetőnk is volt. Neki köszönhettük, hogy szálást kaptunk a kastélyban… A fiatal férfiú megemelte poharát.
– Barátaim! Engedjék meg, hogy köszöntőt mondjak mindannyiunk egészségére! Szívből örülök, hogy négy ilyen nagyszerű embert tudhatok vendégemnek! Iszom tehát a bájos hölgyekre és kísérőikre! Prosit! – S felhajtotta italát.
– Prosit! – Feleltük négyen egyszerre, és mi is úgy tettünk! A herceg leült a bársonyszékre.
– Úgy tudom, a kisasszony és az úrfi már sokat hallott a családomról – mondta csevegve, és ránk villantotta mosolyát. Mindkettőnknek gombóc nőtt a torkában, de erőltetve viszonoztuk gesztusát.
– Igen, már tényleg hallottunk egyet s mást – kezdte Attila.
– A magyarországi hiedelem igazi….élő legenda! – Vágtam rá. Attila szülei felkacagtak.
– Nagyon szerencsétlen, de érdekes eset volt az, ami nálunk történt. Sokan nem hisznek benne – bólogatott barátom édesapja. Természetesen ők is tudatában voltak annak, ami velünk esett alig fél éve, ám minderről a hercegnek még véletlenül se szóltunk. Túl bizarr és lehetetlen volt ahhoz, hogy bármit is mondjunk, no meg aztán nem akartuk lesokkolni.
– Ó, valóban szörnyű, ami akkor történt az őseimmel – bólogatott komolyan a herceg. – Mondhatni, szégyenfolt a család hírnevén, no de nem a mi dolgunk megvitatni, azt, ami nem a mi hibánk – szépen oldalra fésült haja megcsillant az asztali gyertyák fényében. – A magam részéről nem szívesen ejtek szót arról a kis afférról. Ami megtörtént, azon nem változtathatunk, nemde?
– Úgy van! – Helyeseltek a felnőttek. – De nem kell szégyenkeznie, Herr Rudolf! Az már egy lezárt fejezet – mondta tárgyilagosan Attila anyja. A herceg arca felderült.
– Örülök, hogy így látják. A múlt mindig csak egy apró porszem ahhoz képest, ami történik, vagy történni fog! – Azzal újratöltötte poharát…
4 hozzászólás
“A múlt mindig csak egy apró porszem ahhoz képest, ami történik, vagy történni fog!”
De lehet, hogy ez a porszem mozgatja e jelen és a jövő fogaskerekeit azzal, hogy pörgeti vagy megakasztja… 🙂
Hmm. érdekes volt. Kísérteties néhol 😉
🙂 Szia Zemy! Látom, érted az utaslást, ennek nagyon örülök, ahogy annak is, hogy olvastál. Valamiért úgy éreztem, folytatnom kell a történetet..:)
Szia!
Általában nem szeretem a folytatásokat – ez most nem szemlyesség, hanem matematika. Mennyi esélye van annak, hogy egy bajba jutott, kalandokat megélt, addig teljesen átlagos fiatal újra a veszély karmaiba kerül?:) – De ettől a valószínűségszámítástól el szoktam vonatkoztatni a folytatásoknál, így tettem a Te művednél is. Sőt, ha emlékszel, érdeklődtem már felőle, hogy mikor olvasható a történet továbbélése.:) Mert tetszett az első rész, és szívesen olvastam volna tovább, valószínűség ide-oda.
Na, azt hiszem sokat beszélek.
Szóval az írás nagyon jó. Az a mondat, amit Zemy is kiemelt, remek. Kellően baljóslatú; ómen a fejezet végén. Ismét sikerül fenntartanod az érdeklődést. A herceg személye is olyan élethű, nagyon megfogtad.
Szóval csak így tovább! Nagyon várom, hogy mik történnek ismét.:)
Üdv, Vel
Szia Vel!
A hozzászólásod nagyon hatásos volt számomra. Már komoly terveim vannak, ha szabad ezt mondani, a 2. résszel kapcsolatban. Remélem, a továbbiakban is elnyeri tetszésed az írásom!
Üdv.: Dorina