A bukás…
Giselle megszorította a vállam.
– Ne félj, ez még nem jelent semmit. Ha sikerül a tervünk, és Rolf és Gina megkapja az ellenmérget, mindenki másból is kihal a gonosz. S még az előtt szabad leszel, hogy megérnél a vámpír létre. De sietnünk kell, mert ki tudja, mikor következik ez be?
– Ezt hogy érted? – Bámultam rá félig könnyes szemekkel.
– Úgy, – vette át a szót a herceg. – hogy nem valószínű, hogy Gina hónapokkal ezelőtti támadása csak véletlen volt. Megeshet, ugyan, hogy rosszkor voltatok rossz helyen, de az is lehet, hogy tudatosan tette, amit tett. Ha nem érezte volna, a benned lappangó energiát, csak szimplán végzett volna veled…de szerintem tisztában volt vele már akkor is, hogy ki vagy, és hogy nemsokára olyanná válsz, mint mi. Én még mindig fiatalnak talállak, és valószínűleg ő is sejti, hogy nem állsz készen, de nincs ideje megvárni téged. Egyrészt, mert már fogytán az idő, amit még itt tölthet, másrészt, mert gyanítja, hogy úgyis szembefordulnál vele – Giselle időközben megtöltötte a tálat szenteltvízzel, s várta, hogy felforrjon. Mélyet szippantottam a hideg, szúrós levegőből, hogy kitisztuljon a fejem. Kezdett világossá válni, mi miért történt akkor éjjel. Eddig azt hittem, csak azért fenyegetett veszély, mert felébresztettük a hercegnő szellemét, azonban most már láttam a helyzetet: Emlékeztem, mit mondott Gina Attiláról és rólam: „Ne félj, kedveském, ő már hozzám tartozik, nem lesz baja, de ellenben te…meghalsz!” Nagyon is tudta, mit tesz, amikor majdhogynem halára sebzett. Meg akarta szállni a testem, ahogy Giselle mesélte. Előbb a vérem kellett volna neki, aztán én. Mégsem sikerült. Elhibázta. Túl mohó volt, nem várta meg, míg elvérzem, s magához ragadta azt a tálat. Ha Attila nem szúrja szíven, akkor sem járt volna sikerrel. S ha már barátomnál tartunk, arra is volt egy jó tippem, hogy miért nem akarta bántani. Ez már ott is megfordult a fejemben. Nagyon is lehetséges, hogy ugyanaz a cél vezérelte, mint most! Benne látta a reményt, hogy átvegye Rolf helyét. Persze végül ugyanaz lett volna a sorsa mint nekem. Ha a herceg lelke később felébred, Attila is az ötszögletű asztalra került volna, akárcsak én… Az elgondolás hibátlan, dicsértem meg magam. Halk loccsanás rántott vissza az elmélkedésből. A hercegnő mindkét méregfogat a bugyborékoló vízbe dobta, aminek hatására az fehéren gőzölögni és sisteregni kezdett.
– Szívd el…szívd el a két haramia erejét… – suttogta csukott szemmel, erősen koncentrálva. Rudolffal érdeklődve néztük a jelenséget. A fehér füst szürkévé, majd élénk-feketévé változott. Giselle hagyta egy kicsit forrni a vizet, aztán elővette az ősök mérgét. Felnyitotta a vámpírkoponyát ábrázoló tetőcskét. Bíborszín pára szállt fel belőle. Alig cseppentett a gőzölgő vízbe, az még haragosabban kezdett bugyogni. Színe elváltozott, és világos árnyalatot vett fel. – Rudolf, most te jössz – intett a hercegnő. A férfi közelebb lépett.
– Reméljük, előnyére válik az anti-méregnek, hogy legyengült a szervezetem – s kinyújtotta a kezét. Amint a fekete füst körbefodrozta a bőrét, Giselle egy üvegszilánkkal kis sebet ejtett a herceg kezén. Az előbukkanó, piros cseppecskék elvesztek a félig kész ellenméregben. A víz hirtelen lecsillapodott, a füst szerteoszlott, jelezve, hogy a méreg elkészült. Giselle leemelte a tálat a tűzről.
– Nagyszerű! Mindig is meg akartam ezt tenni, de sosem mertem. Féltem a szüleim haragjától, vagy hogy Gina elárul. A város üvegfújó mesterével készítettem is egy hasonló kristályüveget, mint milyen az eredeti, de nem volt jó semmire, csak arra, hogy vakon reménykedjek.
– Nincs nálad véletlenül? – Bizakodtam. A hercegnő mosolygott.
– Szerencsénk van, hogy már nem élek. A holtakat általában a legkedvesebb tárgyaikkal temetik el. Ilyen volt az a feszület, amivel feltartóztattuk Rolfékat. S velem van az üveg is – szétrongyolódott köténye belső feléből előhúzott egy, az igazira kísértetiesen hasonlító méreghordozót. – Ha nem lenne nálam, meg sem kíséreltem volna elkészíteni a főzetet. Az ősmérget pedig nem önthetjük ki csak úgy! – Meglepődve vettem le a pillantásom az üvegről.
– Miért nem? Ha megszabadulnánk tőle, és helyébe ezt öntenénk, kisebb lenne a kockázat, hogy lelepleződik a másik kristály.
– Ez igaz – adott helyt neki a lány. – Csakhogy az felérne az ereklye megrontásával. Bármennyire is iszonyodom a családi „átoktól”, nem vesz rá a lélek, hogy földbe tiporjak egy hagyományt. Legyen ez lecke mindegyikünknek, és egyben intés, hogy ne becsüljük alá, kikkel állunk szemben! – Ezután lezártnak tekintve az ügyet, fogta az ellenmérget, és beletöltötte a hamisítványba. Ahogy akarja, ha ennyire ragaszkodik hozzá, én nem erőltetem. Rudolf elállította a vérzést, és letűrte ruhája ujját.
– Most, hogy ezzel megvolnánk, talán nem ártana lepihenned egy kicsit – tanácsolta. Csak ekkor jöttem rá, mennyire álmos vagyok. A szemhéjam szinte leragadt.
– De Attila…vele mi lesz? És hogyan juttatjuk el a mérget Rolfhoz és Ginához? Úgy sem hinnék el, hogy önszántunkból adjuk oda. Egyből gyanút fognának. Ki hinné el, hogy beletörődünk abba, ami ellenünk készül? – Vetettem ellen fáradtan.
– Ne aggódj, Giselle és én kitaláljuk – csillapított le. – Mindennek eljön a maga ideje – már alig hallottam a hangját. Összegömbölyödtem az oltár előtti, foszló szőnyegen, s egy pillanat múlva mélységes álomba merültem.
Az éjszaka zajai távolinak tűntek, akár egy homályos álom. A hajamba belekapott a szél, s végigsöpört az arcomon is. A jeges hideg úgy rázta egész testem, mintha azt akarná, hogy felébredjek. De ébren voltam, csupán alig fogtam fel, a körülöttem lévő dolgokat. Félig nyitott szememen át a ragyogó eget néztem, s közben beszívtam a fű friss illatát. Ám a felismerés kijózanító zuhanyként ért. A kápolna eltűnt! Vele együtt a temető is! Akárhol is vagyok, az régen nem jelenthet jót. Mellettem ott feküdt a rezgőre állított mobiltelefonom. Fogalmam sem volt, hogy kerül oda. A szürke kijelzőn át halványan egy sor rajzolódott ki: „1 db. Nem fogadott hívás: Attila”. Tágra nyitottam a szemem, s felpattantam. Ugyanebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy hol vagyok, és kikkel vagyok körülvéve. Egy tisztáson találtam magam, melyet gyéren fák szegélyeztek. Elborzadva akadt meg a tekintetem egy fa asztalban, melyen lekötözve Attila hevert, betapasztott szájjal. Tőle egy lépésnyire Gerhart. Attila mellett ugyanolyan asztal állt, árván. Ezeket egy furcsa gépezet tartotta össze. Barátom nyakának egy hegyes, vékony vasrudat szegeztek, a másik oldalon ugyanilyet láttam, gazdátlanul. Az asztal egyik végén kurbliszerű tekerő nézett velem farkasszemet. Ám amikor megláttam Rolfot, Ginát és Giselle –t, kaján, kárörvendő vigyorral a képükön, belém mart vad, hisztérikus félelem, és már kétség sem fért hozzá, hogy halálos csapdába estünk!