Pszichiáter

Biztos minden embernek van egy kép a fejében arról, hogy milyen lehet egy pszichológus irodája. A legtöbbünk képzeletében biztos egy tágas szoba jelenik meg, nagy íróasztallal, kényelmes fotelekkel és persze egy szófaszerű fekvőalkalmatossággal, amin az adott páciens fekszik, és onnan önti ki lelkét az orvosának. Dr. Max Huber irodája pontosan ilyen volt. Volt egy nagy íróasztala, egy kényelmes bőrfotelje és egy szófája. Az elegáns helyiségben a meleg színek domináltak, ami arra kívánt szolgálni, hogy a lelkileg sérült embereket már a belépésük pillanatában nyugalom árassza el, és eléggé biztonságban érezzék magukat ahhoz, hogy megnyíljanak Max előtt és a gondjaikról beszéljenek. A tágas irodát most a délelőtti napsugár narancssárgás fénybe burkolta.
Max elbóbiskolt a szófán, mert aznapi első betege az utolsó pillanatban lemondta a találkozót, ezért volt egy szabad órája a pihenésre. A titkárnője kopogása ébresztette fel.
– Tessék! – mondta Max és felült a szófán. Rövid, elegánsan nyírt haja kissé összekuszálódott.
– Elnézést a zavarásért uram, de mondta, hogy ébresszem fel öt perccel Mr. Pilgrim terápiája előtt.
– Köszönöm Katy.
A titkárnő biccentett és magára hagyta Max-et. Ő határozott mozdulatokkal megigazította a haját, szorosabbra húzta nyakkendőjét, felvette a zakóját és elindult az íróasztala felé. Egy pillanatra megtorpant, mert észrevette, hogy minden dísztárgya és asztali kelléke eltűnt onnan. Csak a jegyzeteit tartalmazó mappa volt rajta. Aztán megnyugodva, félmosollyal az arcán lehuppant a székére, mert eszébe jutott, hogy ő pakolt be mindent a fiókba, mert a betege, aki lemondta a találkozót, kleptomániás, ezért mindent eldugott előle. Tapasztalatból tudta, hogy így jobban jár. Elkezdte kirakosgatni a dolgokat a fiókból. Szépen, egyenként, gondosan, mindent ugyanoda, ahol voltak. Büszke volt rájuk, mert mindegyik azt jelképezte, hogy elismert ember. Ilyen díszes, elegáns levélbontó kése csak egy társadalmilag elismert, értelmiségi embernek lehet. Ilyen antik hamutartót csak egy igényes ember vásárolhat. Ilyen márvány Pallasz Athéné szobrot csak egy intelligens ember tesz ki az asztalára. Ilyen ezüst tollat csak egy jómódú ember engedhet meg magának. Ilyen emlékérmét csak egy kiváló pszichológus kaphatott. Max elmélázott a kipakolás közben, de egy újabb kopogás kizökkentette.
– Tessék!
– Megérkezett Mr. Pilgrim, uram.
– Köszönöm. Küldje be!
Aaron Pilgrim egy magas, jóképű, ereje teljében lévő férfi volt, de ahogy belépkedett az ajtón, inkább egy félős kisfiúra hasonlított. Bizonytalanul kezet fogott a pszichológussal. Milyen gyenge a szorítása. Max kedvesen mosolyogva fogadta. Karját kitárva terelte be a szobába.
– Foglaljon helyet!
– Köszönöm. – mondta Aaron és leült a szófa szélére.
– Csak nyugodtan dőljön hátra, érezze otthon magát. – mondta udvariasan Max. Milyen görnyedten ül ott. Pedig milyen jóvágású férfi… Az ilyenek általában nagyképűen terpeszkednek. Talán ez nem tudja magáról, hogy milyen szerencsés? Kihasználhatná az adottságait…– Azért van ez a kényelmes szófa, hogy kényelmesen elheverjünk rajta.
Aaron kicsit hátrébb ült és mereven nekitámasztotta hátát a finom kárpitnak. Ez még kényelmetlenebb pozíciónak tűnt, mint az előző, de Max már nem akarta tovább győzködni. Leült a bőrfotelbe és elővette a hegyzetfüzetét.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk Mr. Pilgrim?
– Egész jól uram, csak tudja… a problémám még mindig nem szűnt meg. – mondta feszengve a férfi.
– A problémája? – kérdezett vissza Max. Jézusom, mi is a problémája?
– Igen. Tudja, majdnem minden este megtörténik.
– Á, értem. Ühüm – Max bizonytalanul hümmögött kicsit, hátha Aaron végül kinyögi, mi történik meg majdnem minden este. De nem nyögte ki és kezdett kicsit furcsává válni a hümmögés, ezért Max inkább rákérdezett. – És mi is történik meg esténként?
Aaron egy pillanatig meglepődve rámeredt orvosára. Nem körülötted forog a világ kisfiam, bökd már ki, hogy mi bajod!
– A feleségem… szelleme… megjelenik előttem. – mondta bizonytalanul Aaron.
– A felesége szelleme? De meghalt, ugye?
– Hát persze.
– Akkor jó. Folytassa kérem. – Max kinyitotta a jegyzetfüzetét és szórakozottan belekarcolta a „szellemfeleség” szót. Szellemek? Micsoda őrültség…
– Végül is ennyi. Majdnem minden este eljön hozzám.
– Mindig ugyanakkor?
– Igen. Mindig, amikor fürdöm. Ülök a kádban és egyszer csak ott terem előttem.
– És utána el is tűnik? Félnótás…
– Igen. Csak pár percet van ott.
– És mond is esetleg valamit? Beszél is a szellem? El ne röhögjem magam.
– Nem. Semmit. Csak áll és rosszallóan rázza a fejét.
„Rosszallóan rázza a fejét” írta le Max. El sem hiszem, hogy fogadtam egy ilyen barmot…
– És mit csinál ön, amikor megjelenik? – kérdezte.
– Ezt hogy érti?
– Hát csinál esetleg valami olyat, ami miatt a felesége haragudna önre? Biztos új nője van.
– Nem. Csak simán fürdöm.
– Értem. Esetleg tett valamit, amit a felesége életében nem, mert tudta, hogy az nem tetszene neki?
– Nem hinném. Szinte mindent ugyanúgy csinálok, mint mindig is csináltam.
– Talán volt valami, amit akkor nem mert megcsinálni. Lehet, hogy nem is nő az illető?
– Nem jut eszembe ilyesmi.
– Esetleg egy új nő az életében… Valld már be te szerencsétlen.
– Nem. Azóta nem is nézek nőkre. Még túl korai lenne.
– Ha nem egy új nő, akkor mi lehet? Úristen, tényleg egy férfi lenne?
– Nem tudom, doktor úr. És már megöl a kíváncsiság, hogy mit akarhat.
Micsoda őrült. Nem az aggasztja, hogy szellemet lát, hanem az, hogy mit akarhat tőle a szellem.
– Akkor biztos valami olyan dolog lesz, ami a feleségének már akkor sem tetszett, amikor még élt. Tehát ezzel most azt feltételezem, hogy tetszhet valami neki utána is? Belemegyek egy ilyen félnótás játékába?
– Zseniális logika, uram. Lássuk csak… – látszott Aaron arcán, hogy tényleg elgondolkodik. Max büszkén hátradőlt. Még egy ilyen barmot is lenyűgöz a zsenialitásom. Hát igen.
– Csak nyugodtan Aaron, gondolkozzon.
– Uram Isten! Megvan! Hát persze!
– Na! Mi az?
– Az én drágám mindig is utálta, hogy borotválom a lábam. Ki nem állhatta. Azt mondta, olyan férfiatlan.
– Akkor ez lesz az. Ez most komoly? Ez tényleg őrült…
– Köszönöm Dr. Huber. Maga egy zseni. – Aaron arca sugárzott az örömtől. Hirtelen megragadta Max kezét és határozottan megrázta. Most már megy a rendes kézfogás?
– Akkor mostantól nem fogja borotválni? Sosem gondoltam volna, hogy ilyet kérdezek egy pácienstől.
– Azt még nem tudom. Már olyan régóta csinálom. De az a lényeg, hogy tudom, hogy miért jár vissza hozzám.
– Igaza van, ez a lényeg. Ha neked így jó, te idióta…
– Akkor ezentúl nem is rabolnám többet az idejét Dr. Huber. Meggyógyított.
– De tudja, hogy bármikor szívesen látom ezután is. – mondta Max és kinyújtott mutató ujjával megnyerően rámutatott Aaron-ra.
– Igen uram. Köszönöm. Nagyon hálás vagyok.
– Igazán nincs miért.
– Akkor talán mennék is. Biztos rengeteg dolga van.
Még egyszer kezet fogtak és Aaron mosolyogva, határozott, rugalmas léptekkel kiment az irodából. Max utána nézett és látta, ahogy Aaron vidámam köszön titkárnőjének. Utána összenézett a nővel, aki mosolyogva nyugtázta, hogy főnöke megint sikerrel járt.
– Maga egy remek ember Dr. Huber.
Max nem válaszolt, csak vigyorogva széttárta a karját.
– Jön valaki még ma?
– Nem uram. Dr. Avelino-val beszélt meg ebédet.
– Igen, persze. John-nal találkozom ma. Végre egy normális ember, akivel lehet beszélgetni.
– Foglaltam önöknek asztalt.
– Köszönöm Katy. Akkor el is indulok.
John Avelino Max évfolyamtársa volt az egyetemen. Jó barátok voltak, mindig megértették egymást. A város legelegánsabb éttermében találkoztak. Max jól ismerte a helyet, majdnem minden nap ott ebédelt. A pincér odavezette kedvenc asztalához, ahol barátja már várt rá.
– Óraműpontossággal, mint mindig Max. – köszöntötte barátját Avelino.
– Szervusz John. – mosolygott rá Max.
– Szervusz. Lopott ma valamit a kleptomániásod?
– Nem, nem ért ma rá. De meggyógyítottam egy férfit, akit a szellemfelesége látogat meg minden este.
Hangosan összenevettek. Mindig jól esett valakivel beszélni ezekről a hibbant emberekről. Jót mulattak rajtuk az orvosaik. Legalább John-nal normális dolgokról is lehet beszélni.
– De térjünk is rá normális dolgokra. Azt hallottam, hogy a földönkívüliek szeretik a kapucnikat.
– A fejükre húzzák?
– Nem, dehogy. Zsákot formálnak belőle és abból lélegeznek.
– Hát elég hülye dolognak hangzik.
– Igen, szerintem is. De hát tudod, milyenek…
– Tudom.