Puha paplan…

– Puha paplan finom melege téli éjszakán.
– Tessék?
– Csak annyit mondtam, hogy puha paplan finom melege téli éjszakán.
– És ez mit jelent?
– Látod azt a lányt ott? Azt, amelyik piros garbóban van.
– Igen látom. Meg kell hagyni, jó bőr!
– Ez nyers volt.
– Mi? Az, hogy le „jó bőröztem”?
– Az.
– Miért, nem az?
– Én azt mondanám rá, hogy egy tünemény, egy csoda, egy eszményi szépség. Egy költő múzsájaként tudnám elképzelni. Mondjuk Petrarca Laurája lehetett ilyen, aki…
– Na azért ne vidd túlzásba! Ez is csak olyan nő, mint a többi. Jó bőr, és kész.
– Ne pusztán a testet lásd! A kisugárzását figyeld!
– Hm. Na jó, megpróbálom sziruposan!
– Sziruposan? Szóval szerinted ez szirupos?
– Hát eléggé csöpög az érzelgősségtől ez az eszményi szépség, meg ez a múzsa dolog.
– Nem érdekel mit gondolsz! Úgy tűnik, te nem látod azt, amit én.
– Te meg azt ne látod, amit én. Egy jó bőrt.
– Reménytelen… Hiába magyaráznám, hogy miért mondtam: puha paplan finom melege téli éjszakán.
– Én inkább egy forró éjszakára gondolok a paplan alatt, ha ránézek.
– Csak a húst látod benne, semmi mást. Pedig ebben a nőben ott van az egész női lényeg. A kellem, a báj, a kecsesség, a melegség, a szerelem, a szeretet, az érzékiség, a csábítás, a kacérság, az alázat, a törődés, az anyaság, a…
– Jó, jó, elég! Ne folytasd! Inkább mond meg mit jelent ez a paplanos hablaty!
– A mosolya…, a mosolya…
– Mi van a mosolyával?
– Olyan a mosolya, mint puha paplan finom meleg téli éjszakán.
– Te nem vagy normális!
– Ezzel a mosollyal fogok takarózni, amikor megkarcolják a lelkem. Ez a mosoly mindentől megvéd! Ez egy csoda!
– Öregem, te tényleg nem vagy normális!
– Egy csoda!
– Elkérjem a számát? Így legalább, ha agyon karcolnak, fel tudod hívni. Megbeszélsz vele egy randit, találkoztok, és megkéred, hogy mosolyogjon folyamatosan, mert lelki gondjaid vannak.
– Gyönyörű!
– Na, akkor megyek és elkérem a számát!
– Mi? A számát? Ne! Nem kell!
– Hogyan? Nem akarsz vele randizni?
– Nem! Eszem ágában sincs! Én nem akarom megkapni ezt a nőt! Csak csodálni akarom néhány percig, és ellopni tőle ezt a mosolyt. Be akarom égetni az emlékeimbe, hogy amikor szükségem lesz rá, elő tudjam hívni.
– Majd mindjárt előhívok én egy orvost, hogy megnézzen!
– Amint mondtam már, reménytelen vagy! Nem érted az egészet!
– Magadra hagyjalak egy kis időre, hogy „égetni” tudj?
– Semmi szükség rá, hogy elmenj. A mosoly már az enyém.
– Akkor végre jöhet a sör?
– Én azt hiszem, inkább bort innék. Az jobban passzol a hangulatomhoz.