Puszta utazás

Eltűnt minden a végtelen pusztában. Kis kikericsek sem sírnak már szerelmet egymásnak a fesztelen nyárban. Csak ülve, a porladozó kövek között. Lassan, elindulva a pilledt némaság egyszerű társaságával. Eme társaságot néha önnön magamba burkolózott gondolatok vakvágányai által, meglepi egy újabb lélek. Mely talán csak én lehetek Lépteim már fájnak,de mennem kell tovább. Mennem. Lépteimet csak emelem egymás után. A lépteim által kavart örvények játszanak táncot körülöttem. Szemüvegem ütött kopott üvegén halkan kopognak a homok szemek. Elmúló időként tűnhet. De ami számomra nem változik, az nem is múlhat. Így csak egy mosollyal jutalmazom a távozó múltat. De mennem kell tovább. Nem állhatok. Romok, roncsok, csontok. Néhol üregek, lyukak. Megmarad életformák akarattal társult elcsökönyösödött élet jelenléte. Segítségre szorulnak. Úgy ahogy én is. De eme segítséget . Nem! Ilyet nem. Ilyet csak a halál adhatna megváltásképp nekem. Még lépteim sercegnek. Ezek szerint megyek?! Megyek, igen. Hisz mennem kell. A sárga pusztaság anyai szeretettel ölel át. Rongyos ruhaként hordva egy letűnt kor maradványát. Már nincs sok. Már csak pár lépés. Színek pörögnek játékosan előttem. De csak kettő. Kék és sárga. S végül kék. Kék…… Elestem, talán így történhetett. Már megint nem figyeltem. Felhők. Még mindig, egyet sem lelek. Idejét sem tudom már. Talán megismerném, ha a pusztaság felett egy rámtalál? Persze ez is nekünk, vagyis nekik köszönhető. Javak. Ki nem akarná őket. S többet. A többől háború lett. És tessék. Semmi sincs. Ami volt ahhoz képest semmi. Felállok lassan. A szél lassan megszabadít a felesleges homoktól. Lassan az elő s utó nap befejezi különös táncát mára. Egybeolvadnak a sárga tengerrel. Átadva a csendet s a nyugalmat a sötétségnek. Egy kunyhó bukkan fel, levetve a homokot könnyed takaróját. Olyasféle beton kövület. A házigazda már rég pihen. Nyughelyet keresek s eltemetem. Városok bolyongó fényekként hatnak a csillagok. Amint a hold meg maradt darabjai jelzik a neki szánt előjogot. Újabb este….. Végtelen mező között fekve, lassan lengeti a szél a tájat. Mintha asszony fodrozódó szoknyája keltené, érzékien simogatva a füvet körülöttem s az arcomat. Gyermek hang futva, keringve járja át a tájat. Érzem hogy ez …. Ez az én gyermekem. Felkelek. Felém fut. S megörülve neki boldogan átölelem. Mögötte kecses léptekkel közelít, miközben fodrozódik hosszú szoknyája és a szél fújja hosszú befont barna haját. Ő. Ki értelemet adott nekem s szívem létének. Könny szökik a szemembe. Megfogom vékony kis kezét s együtt nézzük saját csemeténk. Könnyel kevert izzadság marja szemem. Már megint ugyanaz. Óh Uram mért kínzol engem. Lehet nem te teremtettél, hanem általad teremtett lények keze által létezem. Gondoskodó, túlontúl gondoskodó keze által. Hajnalodik. Megtörlöm szemeim s készülök. Megköszönöm a szállást, nyugvó vendéglátómnak. S indulok tovább,tovább…. Mennem kell mennem. Megtalálni mindazt mi nem volt s azt, mi elvesztettem. Mennem kell, hogy megnyugvást leljen lelkem. Lépteim alatt serceg a homok s lassan eltűnök a baljós horizonton .