Quimaca: Az idő ura – Második

Robert Farbor harminckét éves, magas, karcsú férfi volt. Okos, barna szemei voltak, szemüveget hordott és mikor mosolygott két kis gödör jelent meg az orcáján. Valójában teljesen jelentéktelen külsejű embernek számított. Ez nagyon hasznos volt számára, mert így könnyedén elvegyült a tömegben, és álcáit első osztályú módon tudta megvalósítani. Ez volt az ő specialitása. Számtalan énje volt, amelyek közül pillanatok alatt elő tudta varázsolni azt, amelyikre szüksége volt. Magánnyomozóként dolgozott, különböző társadalmi helyzetből származó emberek bérelték fel elsősorban piti magánéleti problémáik miatt: hűtlenség felderítése, vagy épp elfedése, információk gyűjtése egy újonnan felbukkant szerető, vagy üzlettárs hátteréről. Időnként üzleti ügyekbe is belekeveredett, egy konkurens megbuktatása, egy rivális hírnevének lejáratása, ipari kémkedés.
De a mostani ügy más volt. Ez komolyabbnak tűnt, és sokkal veszélyesebbnek is. De a nő, aki azon az esős napon belépett az irodájába, nagyon vastag borítékot tett az asztalára. „Ez csak az előleg. Ha értékes információkat tud szerezni, ez az összeg megduplázódik.” Hosszú szipkából szívta a cigarettáját és lassan fújta ki a füstöt. Hosszan nézett Robert szemébe. Ingerlően hosszú lábait átvetve ült a széken, sikkes kalapját az arcába húzta, göndör barna fürtök lógtak ki alóla. Bármilyen erősen is sminkelte magát, nem tudta maradéktalanul elrejteni azt a forradást, mely a bal arcát szelte át.
– Mit is mondott, hogy hívják magát? – dőlt előre a székében Robert. Felvette a borítékot az asztalról és belenézett. Első látásra is több ezer dollárt látott benne. Elakadt a lélegzete, de próbálta nem mutatni a nő előtt, mennyire megdöbbentette az összeg.
– Nem mondtam. De joga van, hogy tudja. Aaliya Santah a nevem – átadta a névjegyét.
– Ez indiai név nem igaz?
– Valóban az. A szüleim még Indiából települtek át az államokba. Én már itt születtem.
– Mivel foglalkozik?
A nő elmosolyodott.
– Nem azért fizetem, hogy én utánam érdeklődjön. Amit keresek az egy nagyon régi halotti maszk. Cortés spanyol konkvisztádor csapata bukkant a sírra Tenocstitlan, az aztékok fővárosa közelében, Mexikóban. Ezután került a maszk Európába. Először egy Francisco Bortello nevű olasz férfi birtokába került, aki Velencében élt, és egy üveggyáros volt hatalmas vagyonnal. Ennek a családnak a birtokában volt egészen az 1750-es évek közepéig, amikor is a Bortello család akkori feje, Dario csődbe vitte a gyönyörű velencei üvegeket készítő gyárat és a régiség eladására kényszerült. Az ostoba! – Aaliya arca kipirosodott és látszott, hogy ha tudná, a saját kezével fojtaná meg szerencsétlen Dario-t. Robert alaposan szemügyre vette a lányt. Valami nem tetszett neki ebben az egzotikus szépségben.
– Vincent Deaughte vette meg – folytatta a nő kissé megnyugodva – egy francia piperkőc. Fogalma sem volt milyen érték került a birtokába. Az az idióta Bortello fillérekért szabadult meg tőle, Deaughte pedig egyszerűen csak szépnek találta, de az első jöttment nőcskének odaajándékozta. Adélaide Cruei-hez került, egy marseille-i hajókereskedő lányához. Ott is porosodott méltatlan körülmények között, míg végre egy hozzáértő kezeibe került. William Black – a lány szeme felcsillant – egy kifinomult úriember. Hosszú éveket töltött az újvilágban, Mexikóban. Ott ismerkedett meg az azték kultúrával. Egy marseille-i kirándulása alkalmával találkozott Cruei kisasszonnyal, akinek mesélt szenvedélyéről. Ő erre megmutatta neki a maszkot. Mr. Black azonnal látta mennyire értékes darabról van szó és megvásárolta a hölgytől nem is kevés pénzért. Ezután Black visszahozta eredeti helyére, Mexikóba a halotti tárgyat, ahol méltó körülményeket biztosított számára villájában. A Black család birtokában volt egészen a múlt század elejéig. Akkor valaki betört a villába és elrabolta a maszkot több régi azték kinccsel együtt. Azóta nincsen pontos információ a hollétéről. – A nő lehajtotta a fejét. – Bizonyos ismeretekből arra lehet következtetni, hogy az Egyesült Államokban bukkant fel. Pontosan ebben a városban. Nagyon fontos, hogy megtalálja!
– Milyen „bizonyos ismeretekből”?
– Más magánnyomozókat is ráállítottam az ügyre, de itt kihűlt a nyom.
– Ezek szerint nem csak velem keresteti.
– Nem. Valóban nem. Megértheti, nem bízhatom a véletlenre.
– Persze, de nem rajongok az ötletért, hogy többen is szimatolnak, így nehezebb dolgom lesz.
– Igyekszem minden segítséget megadni Önnek.
Aaliya felállt, megigazította szoknyáját és kifelé indult az irodából.
– Miért olyan fontos, hogy megtalálja? – kérdezett utána Robert. A lány megtorpant, de nem fordult hátra.
– Régi örökség ez. – Szavaiból mintha szomorúság érződött volna. – Hívjon, ha megtudott valamit, de kérem diszkréten.

Robert azóta is a szép indiai lányon gondolkodott. Határozottnak próbált tűnni, de mélységes szomorúság áradt belőle, és valami egészen más is. Talán félelem? Divatos ruhája gazdagságról árulkodott, de szemei elárulták, ez a nő bizony nem a jómódú fiatal emberek gondtalan életét éli. És az a sebhely az arcán. Mitől szerezhette? És mi ez a szenvedély benne a régiségek iránt? Miért ilyen értékes az a maszk? Képes volt több ezer dollárt adni egy magánnyomozónak néhány információért, és mint mondta, nem csak ő volt egyedül. Másokat is felbérelt. Robertben kezdett felerősödni egy veszélyérzet, ami már akkor gyökeret vert benne, mikor a lány belépett az ajtaján.
Valaki kopogott. A férfi felkapta a fejét, de nem indult ajtót nyitni. Ismét kopogtak.
– Mr. Farbor? – hallatszott kintről. Most már dörömbölt. Robert menekülési útvonalat keresett a szemével. Már épp nyitotta az ablakot, mikor betörték az ajtót. Egy golyó csapódott az ablakfélfába a férfi feje mellett. Robert legörnyedt és ellökte magát a faltól. A lendületből megragadta az asztalon lévő monitort és a támadó felé hajította, közben hálát rebesgetve, amiért nem halad a korral, és még mindig hatalmas tv méretű monitort használt. A fegyveres férfi félreugrott, de elvesztette az egyensúlyát és neki esett az irattartó szekrénynek. Robert kihasználva a férfi másodpercnyi figyelmetlenségét, kisurrant az ajtón és hármasával szedve a lépcsőfokokat leviharzott az emeletről. A nyomában hallotta támadója lépteit. A folyosón éppen felújítási munkálatokat végeztek, szerteszéjjel gipszkarton tömbök, létrák, festékes vödrök álltak. Farbor futás közben felborította a tömböket és létrákat, ezzel is nehezítve üldözője dolgát. Kirobbant az épületből és lihegve megállt egy pillanatra, hogy eldöntse merre meneküljön. Ekkor vette észre azt a buszt, amely éppen készülte bezárni ajtaját és elhagyni a megállót. Robert habozás nélkül egy gyors sprinttel beugrott a buszba, épp akkor, amikor támadója kilépett a lépcsőházból. A busz elindult, és a férfi elvesztette Farbort.

A busz a város széléig vitte. Fogalma sem volt kikkel van dolga. A biztonság kedvéért kivette sim kártyáját a mobiltelefonjából, mind a kettőt széttörte, majd egy utcai szemetesbe dobta. Megnézte a tárcáját, pár dollár volt csak benne. Ekkor eszébe jutott a vaskos boríték, ami az asztalán maradt. Elkáromkodta magát. Keresett egy telefonfülkét, elővette Aaliya névjegyét a farzsebéből és tárcsázott.
– Haló?
– Maga küldte rám azt a fegyverest?
– Mr. Farbor, maga az? Máris megtudott valamit?
– Sajnos nem volt rá lehetőségem, mert valaki az életemre tört.
– Tessék?
– Egy fegyveres férfi rám törte az irodám ajtaját, majd lövöldözni kezdett. Alig tudtam elmenekülni.
– De jól van?
– Igen, semmi bajom.
– A rendőrségnek szólt?
– Nem, magát hívtam először.
– Jól van, ne is hívja őket, csak bonyodalmat okoznának. Mint mondtam Mr. Farbor más is keresi a maszkot.
– Igen, magánnyomozók, nem orgyilkosok.
– Valamit nem mondtam magának. Más is keresi, nemcsak nyomozók.
– Kicsoda?
A nő várt.
– Mario Conti – mondta végül.
Robert arcából kifutott a vér. Conti? A szicíliai halál? A kegyetlen gyilkos maffiózó?
– Nem vállalom Ms. Santah. Ez kész öngyilkosság.
– Sajnos nincs más választása Mr. Farbor.
– És ugyan miért ne lenne? Igaz, a pénz, amit adott az irodámban maradt, de nagy valószínűséggel még ott van, vagy ha nincs, hát majd megszerzem és visszaadom, de nem vállalom az ügyet. Küldjön a halálba valaki mást!
– Talán az Ön családját?
Robert szíve félelmetes gyorsasággal kezdett el dobogni, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy kiszakad a helyéből.
– Ha hozzájuk mer..
– Az édesanyja Jessica Farbor, édesapja Jacob Farbor, Hampton street 125. szám alatt laknak, helyes fehér kerítéses, vörös tetős házban, amelynek zöldre vannak festve az ablakai. Van egy kis foltos kutyájuk, Benji, ha nem tévedek.
– Maga rohadt…
– Hohó, csak ne ragadtassa el magát Mr. Farbor. A szülei egyelőre biztonságban vannak, kényelmesen tartom őket. Mindez nem is fog változni, amíg mindent megtesz, amit mondok. De amint hősködni próbál, vagy szól a rendőrségnek, biztosíthatom, hogy a családját apró darabokban kapja vissza.
– Hát rendben van Ms. Santah. Legyen ahogy akarja, de ne feledje, ezért még nagyon megfizet. És ha a szüleimnek csak a haja szála meggörbül, esküszöm a világ végére is elmegyek maga után.
A nő elnevette magát: – Jól van Mr. Farbor, kérem ilyen lelkesedéssel induljon a maszkom után – majd lerakta telefont.

Lehajtott fejjel sétált az utcán. Lassú, csoszogó léptekkel haladt, nem figyelte az embereket, vagy kikerülték, vagy nekik ment. Egyre borúsabb lett az ég, aztán egy nagy dörgést követően eleredt az eső. „Úgy tűnik az időjárás is a hangulatom szerint alakul”- gondolta a férfi. Megállt, széttárta karjait és égnek emelte a fejét; hagyta, hogy az eső teljesen eláztassa. Úgy érezte az eső kimos belőle minden mocskot. Az emberek menedéket keresve siettek körülötte, de ő csak állt csukott szemmel, mélyen magába szívva az eső szagát. Lassan elmosolyodott. „Megcsinálom”- határozta, és mint aki csak most ébred, körülnézett és egy busz után iramodott. Felszállt a buszra és lehuppant egy ülésre. Megkönnyebbülve érezte magát, mintha egy hatalmas terhet dobott volna le a válláról. Könnyűnek érezte magát, és már nem látta annyira veszélyesnek a tervet, melyet véghez akart vinni… pedig az volt, nagyon is.