– Ezt a lakást álnéven bérlem. Sokáig nem maradhatunk itt, de az estét még itt tölthetjük. – Robert frissen lezuhanyozva, sebeit bekötve ült egy fotelben. – Na halljam, mi történt benn a házban?
– Ne haragudjon Mr. Farbor, hálás vagyok, amiért segített nekem, de nem ismerem magát.
– Igen, meg tudom érteni, de higgye el, jelenleg én vagyok az egyetlen ember, akiben megbízhat. Magánnyomozó vagyok. Nyolc napja egy nő, bizonyos Aaliya Santah jött be hozzám az irodámba, és megbízott azzal, hogy keressek meg egy bizonyos maszkot, ami valami azték halotti maszk volt. Elmondott egy szép történetet a maszk eddig életútjáról, és arról, hogy mennyire értékes régiségről van szó, a kezembe nyomott ötezer dollárt, majd szépen kiillegett az ajtómon. Rá pár percre egy fegyveres támadt meg a saját irodámban, alig tudtam elmenekülni. Mikor a kedves hölgyet kérdőre vontam, volt szíves felvilágosítani, hogy a számtalan általa felbérelt más nyomozókon kívül bizony a mindnyájunk által ismert és szeretett Mario Conti-nak is fáj rá a foga. Erre felmondtam az egyezségünket, semennyi pénz nem éri meg, hogy Conti útjába kerüljek. Az a ribanc megfenyegetett, elraboltatta a szüleimet és fogságban tartja, azt mondta, ha nem segítek neki, megöli őket! – Robert arca kipirosodott és kétségbeesés költözött a szemébe.
– Ellenőrizte, elment a házukba, tényleg nem voltak ott?
– Hát persze, az első dolgom volt, hülyének néz?
– Nem, dehogy. Bocsásson meg.
– A ház fel volt dúlva, anyámék kedvenc kiskutyája kibelezve lógott a konyhai csillárról.
– Sajnálom.
– Azóta folyamatosan követem Conti-t különböző álruhákban. Tudom nem egy életbiztosítás, de más ötletem nem volt. Gondoltam ő majd eljuttat a maszkig, és ha már meglesz, majd elmondom Santah-nak és elengedi a szüleimet. Így kerültem az Ön háza elé is.
Brenton előkapta a telefonját és fellépett az internetre. Először a Robert Farbor névre keresett rá.
– Hol van az irodája?
– Ön most engem ellenőriz?
A két férfi szeme egy hosszú percig egymáséba fúródott, majd Robert megadóan lehajtotta fejét:
– A cím T. street 45.
A kép, amit az interneten talált megegyezett azzal az arccal, amit maga előtt látott. A cím is megfelelt. Utána a Santah névre keresett rá.
– Egy indiai iparmágnás. – szólalt meg végül. – Aaliya az ő lánya?
– Igen, utánanéztem. Az apa Radheya Santah, eredeti neve Branmasari volt. A névváltoztatással valószínűleg sötét múltját igyekezett eltűntetni, ugyanis a fiatal Santah meglehetősen mélyről érkezett. Tizenhatodikként jött a világra Mumbai-ban, nagyon szegények voltak, a kis Santah guberálásból meg drogárusításból tarthatta fenn magát, ezt nem tudni, az első érdemleges információ, hogy tagja lett egy bandának, melynek vezére tartotta kezében a környező szegénynegyed irányítását. Ő volt az isten. Ebben a bandában főhősünk egyre följebb került a ranglétrán, a vezér közvetlen környezetébe tartozott. Innen nem tudni mi történt pontosan, valószínűleg megölette, vagy megölte kenyéradóját, mert ezek után már ő irányított. De volt annyi esze, hogy új életet kezdjen, a pénzt, amit szerzett különböző vállalatokba fektette és emigrált. Mostanra már felsorolhatatlan jövedelemforrása van és persze hatalmas ismeretségi köre. Veszélyes ember. És ahogy tapasztaltam a lánya sem különb.
– Az anyja?
– Az anyja egy jelentéktelen asszony, még valamikor Indiában szedte össze Santah. Valószínűleg prostituált volt.
– Értem.
Brenton továbbra is telefonjába volt merülve.
– Mit csinál? – kérdezte Robert.
– Próbálom menteni a menthetőt, ha még nem késő. A galériámban van egy tűzriasztó, melyet akár messziről is be lehet indítani, van egy kód rá. Ha ez megszólal, a rendőrök perceken belül kiérnek, az értékesebb műveket pedig elszállítják egy rendőrségi raktárba, melynek fenntartását, biztonsági rendszerét én fizetem, na meg persze a rendőröknek is fizetek ezért a „szolgáltatásért”.
Az asszisztensnőmet pedig kénytelen vagyok elküldeni valahova messzire, mielőtt Conti-ék megtalálnák.
Felhívta telefonon. A nő már aludt. Karl elmondta neki, hogy mi történt, és hogy nagy veszélyben van, ezért késlekedés nélkül, csak a legszükségesebbeket összepakolva meneküljön a lehető legmesszebbre. Majd később küldd neki pénzt valahogy, de most siessen. A nő, miután felébredt habozás nélkül teljesítette az utasításokat.
– Ms. Grendolfin.. csodálatos nő. Remélem semmi baja nem esik.
– Kérem, mesélje el Önnel mi történt? – kérte Robert.
– Kisgyerekként olvastam először a maszkról. Él róla egy legenda, röviden a lényege, ez a maszk egy harci maszk volt, Moctezumáé egy régen élt azték uralkodóé volt. Egy csatában csodás tettet hajtott végre a maszk segítségével: lelassította az időt, így tudta megvédeni a népét az ellenségeitől. Mindig azt hittem csak mese, de annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta ezt a maszkot kerestem mindenben. Időközben szerelmese lettem minden művészeti ágnak, ez lett a hobbim, később pedig a szakmám. De a szenvedélyem továbbra is a maszk kutatása volt. Úgyis mondhatnánk rögeszmémmé vált. Egyszer csak kaptam egy tippet, miszerint előkerült pár azték régiség, mely egy rablásból származott. Az egyik közvetítőmet Michael Stone-t kértem meg rá, hogy járjon utána a dolognak és ha talál egy maszkot minden áron szerezze meg. Meg is szerezte, és mint kiderült, ezt a maszkot kerestem én mindig is. Odabent a házban, mikor felhúztam, egyszerűen csak az utolsó esélyt próbáltam megragadni az életben maradásra. Nem is tudom miért reménykedtem benne egyáltalán, hogy a legenda ott a házamban valósággá válhat. És mégis megtörtént. Felvettem a maszkot és minden megállt, olyan mélységes csendet én még életemben nem hallottam, csodás érzés volt. Aztán találkoztam magával. Valószínűleg, mikor átestem magán, megérinthettem és ez ébreszthette fel. De aztán kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Zúgott a fejem, mintha emberi kiáltásokat, sikolyokat hallottam volna, a kép az arcom előtt kezdett elmosódni. A következő pillanat, hogy fekszem a földön, maga fölöttem áll, az autóm pedig romokban.
– Hihetetlen. Hát ezért keresi mindenki annyira.
Csendben ültek egy darabig. Robert szeme összeszűkült és felállt a fotelből. Előrántotta fegyverét és Brenton-ra szegezte:
– Adja ide a maszkot most azonnal!
– Hülyéskedik? Mi van magával?
– Adja ide, a szüleimet meg fogják ölni.
– Farbor tegye le a fegyvert. A szüleit valószínűleg már így is megölték, és ha odaadja nekik, magát is megölik. Inkább próbáljunk rájönni, hogy hol vannak a szülei, ha még élnek és szabadítsuk ki őket. Más esély nincs.
– Nem vagyok én superman bassza meg! Az én egyetlen esélyem, ha odaadom a maszkot.
– Meg fogják ölni, hát nem látja milyen emberekkel állunk szemben? Megkeressük a szüleit, és a maszk segítségével kiszabadítjuk őket. Aztán elmenekülünk. Megígérem, segíteni fogok magának. Ön is segített nekem. Tegye el a fegyvert, nem mi vagyunk az ellenségek.
Robert lassan leengedte, majd az ágyra dobta.
– Ne haragudjon! Én csak kétségbe vagyok esve. Fogalmam sincs mit csináljak, félek nagyon.
– Megértem, de most már nincs egyedül. Mindkettőnknek szüksége van a másikra. Együtt eredményesebben védhetjük meg magunkat és a mieinket. De most inkább pihenjünk, úgy tűnik régóta nem aludta ki magát. Majd holnap kitaláljuk mit tegyünk.
A két férfi elvonult, Brenton magára zárta szobája ajtaját, habár úgy látta, meggyőzte Robert-et, de nem tudhatta mikor gondolja meg magát mégis.