Rábamese

Cyndra nagy mágus volt. Arbukanador, minden idők legnagyobb varázslójának elsőszülött fiaként örökölte atyja valamennyi képességét, s kitanulta mesterségének összes fortélyát. Hajh, más világ volna itt, ha Arbukanador nem esik el a Kígyókirállyal vívott csatában, s nem hagyja a világot gyermekére. Mert Cyndra bizony gonosz varázsló volt. Nem tisztelte sem a négy őselemet, a földet, vizet, tüzet, levegőt, sem az élőlényeket, a növényeket, állatokat. De legfőképpen nem tisztelte az embereket, sem akaratukat, sem érzéseiket. Korlátlan nagy varázslóhatalmával tengernyi fájdalmat okozott mindenütt, amerre járt, s elbizakodottságában azt hitte, ez így is marad, amíg világ a világ.

Győr királyfi és Lille, a szépséges hercegkisasszony kicsiny gyermekkoruktól fogva szerették egymást. Megfogadták szent esküvel, ha felnőnek, egy pár lesz belőlük, senki nem állhat kettőjük közé. Meg is pecsételték a frigyet pitypangból készült gyűrűvel, árvalányhajból szőtt fátyollal, liliom-koszorúval.
De ahogy nőtt, nődögélt Lille, s szépsége egyre vakítóbban tündökölt, megakadt rajta Cyndra szeme is. Egy napon palotájába csalogatta, s varázslattal a toronyba zárta a szépséges lányt. Hiába sírt, zokogott Lille, nem szabadulhatott. Hiába próbálta Győr királyfi előbb szép szóval, majd fenyegetéssel, fortéllyal kiszabadítani, rendre kudarcot vallott.

A hercegkisasszony naphosszat sírt, sírdogált a palota varázslattal körülvett termeiben, kért, könyörgött a varázslónak, engedje szabadon, engedje a szerelméhez, de hasztalan. Lassan-lassan kifogyott szívéből a remény, kihunyt szeméből a csillogás. Nyárra ősz jött, őszre tél, s a szépséges leány már csak árnyéka volt önmagának. Hajdan oly gyönyörű kék szemei megfátyolosodtak a sok sírástól, tűzpiros ajkai mosolyra már sose nyíltak. Szó el nem hagyta ajkát, némán bámult kifelé az ablakon, nézte a messzi erdőt, ahol szerelmével olyan boldogok voltak. Már nem hitte, hogy valaha találkozhatnak ők ketten.
De Győr királyfi nem adta fel. Újra meg újra visszatért, kért, ígérgetett, végül párbajra hívta a varázslót, hogy a kardok döntsék el, melyikük méltó a lány szerelmére. Cyndrát szórakoztatta a fiú állhatatossága.
– Hallod-e emberkölyök – mondta neki egyszer – mikor adod fel? Mikor hagyod abba, hogy Lille után sóvárogj? Mikor érted meg, hogy ő már az enyém?
– Soha, uram – felelte a királyfi komolyan. Soha! Ahogy a Rába folyó szüntelenül folyik előre medrében, sodorva magával kavicsot, hordalékot, faágakat, s meg nem állíthatja senki sem, úgy nem állíthat meg engem bármiféle hatalom vagy varázslat. Mert amíg élek, szeretni fogom Lille hercegkisasszonyt, és amíg szeretni fogom, harcolni is fogok érte.
A mágus éppen tréfás kedvében volt, nagyot villant a szeme, s azt felelte a legénynek:
– No hát, ha majd a Rába folyó vize megtorpan, s visszafelé folyik a medrében, akkor tiéd lehet Lille hercegnő, szabadon és örökre – s gonosz kacagásától visszhangzottak a termek, és odakint a kapu előtt a strázsák fázósan húzták össze magukon a kabátot.

Azt mesélik, fönn, a messzi északon, fekete köpenyes, ősz szakállú öregember járta az erdőt, léptei előtt földig hajoltak a fák, és sűrű sötét felhőgomolyok gyülekeztek a hegygerinceken. Mondják, hét nap hét éjszakán át teli zsákból zuhogott az eső, elmosva földet, sziklát, dombot, lankát, és színes réteket. Mondják, széles medrét elhagyva hömpölygött, zúgott alá a kék folyó, halálos öleléssel átkarolva élő és élettelen vidéket. A Rába szelíd vize rettegve torpant meg a vízözön előtt. Előbb csak megtorpant, aztán menekülőre fogta. Futott, futott, arra, amerről érkezett, visszafelé a medrében.
Így történt, másképpen, ki tudja? Nekem így mesélték a régi öregek. Hanem a történetnek vége nincsen még.
Győr királyfi boldog örömmel sietett a várba, aráját követelve e szavakkal:
– Lásd, a Rába folyó vize visszafelé folyik medrében, így teljesült a feltétel, szavadnak állj, uram. Azt ígérted, e napon Lille, a mátkám, enyém lehet örökre.
Szörnyű haragra gerjedt Cyndra, a gonosz, s felemelve varázsbotját, porrá akarta zúzni a vakmerőt. Ekkor hideg szél támadt, átzúgott a palotán, sarkig tárva ajtókat, ablakokat. Fehérszakállú, fekete ruhás öregember árnyéka magasodott az ajtóban, hideg pillantását Cyndrára szegezte, akinek a kezéből kiesett a varázspálca, s ő maga térdre hullott.
– Arbukanador – suttogta elszörnyedve a tömeg, de a látomás egy szempillantásnyi idő alatt eltűnt, sem őt, sem Cyndrát nem látta többé senki sem.

Győr királyfi várost alapított a két folyó találkozásánál, és sok-sok éven át boldogan éltek ott feleségével, számtalan gyermekük született, akik benépesítették a folyó mindkét partját.

Legendák születnek, legendák meghalnak. Aki akarja, elhiszi, aki nem, az nem. De annyi bizonyos, a Rába vize minden tavaszon szűkölve menekül visszafelé medrében a Mosoni-Duna piszkosszürke, haragos habjai elől.
Én magam elhiszem, mért ne hinném. Sok csuda dolgok történtek akkoriban, mikor még varázslók járták e földet, s tündérbocskort foltoztak a vargák. De ez egy másik történet. Majd máskor mesélem el.