Egy komoly beszélgetés
A kunyhó tetején itt-ott beviláglott a napfény, s az egyik ilyen csík pont Andi arcára esett. A tagjai teljesen el voltak gémberedve, amihez a kezén levő kötél is nagyban hozzájárult. A szájában vér ízét érezte. Hirtelen nagyon megrémült, és a hányinger kezdte kerülgetni, mert eszébe jutott az éjszakai szertartás.
„Csaknem a majomból tettek az én számba is?” – gondolta rémülten, miközben tovább nyalogatta a szája szélét. Ekkor vette észre az apró vágást a felső ajkán. Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajta.
Néhány perc múlva ismét hatalmába kerítette a kétségbeesés.
„Vajon hol van a Vadász… és hol vagyok én?” – töprengett kétségbeesetten. Gondolatait egy belépő bennszülött férfi zavarta meg. Először majdnem felkiáltott örömében, mert azt hitte, a Vadász az, de, mikor rájött a tévedésére, hirtelen elkomorodott. Tulajdonképpen arra a másikra se különösebben vágyott, csak egy ismerős arcot szeretett volna a sok ismeretlen között.
A látogató egy kis agyagtálat tartott a kezében, miközben ismeretlen nyelven egyfolytában hadart valamit, amiből egy kukkot sem értett. Szomorúan csóválta meg a fejét, s közben a másik hiányos öltözetére esett a tekintete, ami alig takart el belőle valamit. Pirulva fordította el a fejét, mire a bennszülött távozott.
Gyorsan végigmérte a viskót, amiben elhelyezték. Nagyon egyszerűen volt berendezve, az egész berendezését egy szék és egy asztalka képezte, amin egy kezdetleges váza foglalt helyet, benne trópusi virágokkal. Erről eszébe jutott Pedro intelme, mikor leszakította azt az orchideát. Mennyi minden történt azóta!
Harc a hatalmas jaguárral – vajon túlélték a többiek? Ez az eshetőség eddig az eszébe sem jutott, de nagyon bízott benne, hogy senkinek sem történt nagyobb baja. -, aztán az elrablása, majd belecsöppenés ebbe az idegen törzsbe. Csak abban reménykedhetett, hogy nem fogják őt is feláldozni, mint azt a szerencsétlen kismajmot az éjszaka.
Ismét megjelent az alak, de már nem egyedül, egy idős asszony volt vele. A nő néhány szót értett magyarul, a többit pedig valahogy elmutogatták egymásnak. Az egész mondanivalójuk lényege az volt, hogy nem akarják bántani őket, egy feltétellel: ha Andi ott marad, és a házban levő férfi felesége lesz. Ha így tesz, akkor a „vőlegényét” szabadon engedik.
„De, hát nem is a vőlegényem!” – akarta tudatni velük, de hogy magyarázza el, hogy a Vadász csak fogva tartja őt, hogy felhasználhassa a céljaihoz?
Közben elvágták a kezén levő kötelet, hogy jobban tudjanak kommunikálni. Jó érzés volt megszabadulni a szoros béklyóktól.
Időközben a Vadász is magához tért. Őt egy másik kunyhóban helyezték el, cseppet sem olyan kényelmesben, mint Andit. Teljesen sötét volt, az orráig sem látott; az ő kezei is össze voltak kötözve. A sebe erősen gennyedzett, amit nagyjából elláttak, de különösebben nem foglalkoztak vele.
A ruhái teljesen rátapadtak a testére, iszonyúan szenvedett a láztól, és a szomjúságtól. Egy öregasszony jött be hozzá, aki igazából csak sajnálatból hozott neki egy kis állott vizet. Pocsék íze volt, de legalább jobban érezte magát utána.
Az ő kezein nem vágták el a liánokat, s ez erős szúró fájdalmat jelentett a csuklójában. Az idős nőn kívül egyetlen látogatója sem akadt. Fogalma sem volt, hogy mit fognak kezdeni vele.
„Talán megölnek.” – villant át az agyán.
Egész nap feküdt, és várta, hogy jöjjenek érte, és elküldjék a másvilágra, de nem érkezett hozzá senki ilyen célzattal, nem sejthette, hogy mi zajlik tőle pár méterre, Andi kunyhójában… Végül sötétedés után elege lett a várakozásból.
Reggel – a két taggal kibővült – kis csapat folytatta útját az esőerdőben. A gyerekek szófogadónak, és engedelmesnek bizonyultak, ami igencsak meglepte Danit, ráadásul, a lányról – Inézről – kiderült, hogy sokkal jobban főz, mint, ahogy Rosita főzött még anno.
– Akármi is ez, de nagyon finom – dicsérte az ételt. Mikor Pedro lefordította a szavait ifjú útitársuknak, az fülig pirult örömében.
– Most nagyon boldoggá tetted őt – suttogta neki később Pedro.
– Remélem is – mosolygott.
– Már érteni kezdem, mit szeret rajtad Andi.
– Nem a…
– Tudom, hogy szeret – szakította félbe egy legyintéssel -, mindig ragyog melletted – hangjából kicsendült a szerelmes férfi féltékenysége.
– Ez nem igaz – vágta rá félig hitetlenkedve, félig csodálkozva.
– Pedig így van – bizonygatta a másik -, sokat néztem a szemét, ami mindig csillog, ha megállapodik rajtad.
– Nem lehet – csóválta a fejét dacosan.
– Miért nem?
– Egyszer nagyon csúnyán összevesztünk – kezdett bele a mesélésbe. – Körülbelül két évvel ezelőtt történhetett. Már nem is emlékszem pontosan… valami iskolai dolog lehetett, s utána több mint három napig nem is szóltunk egymáshoz.
– Meg sem próbáltatok békülni?
– De, a harmadik nap után meguntam a zavaró csendet, és hozzáléptem. Elmondtam, ez nem mehet így tovább.
– Előtte nem próbáltál beszélni vele? – nézett Danira csodálkozva.
– Azt vártam, hogy ő jöjjön hozzám.
– Egy kapcsolatban nincs büszkeség.
– Tessék? – kérdezett vissza, mert nem teljesen értette, amit a másik mondott, kicsit elmerengett.
– Ha társad van, akkor el kell felejtened a büszkeséged – jegyezte meg bölcsen.
– Alázkodjak meg a másik előtt? – fanyalgott.
– Ha az kell, igen.
– Próbáljak meg más emberré válni?
– Egy idő után az leszel… amit gondoltál megszűnik, mást fogsz gondolni, mást fogsz csinálni, mint egyébként csináltál volna.
– Honnan tudsz te ennyit a kapcsolatokról?
– Volt egy Juanitám, egy feleség. – mondta szomorúan.
– Mi lett vele?
– Elrabolták.
– Elrabolták? – nézett értetlenül a másikra.
– Éppen háborúban álltunk egy másik törzzsel, akinek megengedett volt az ilyen. Nem volt asszonyuk, ezért bármilyen nőt elvihettek tőlünk, így szólt az egyezség.
– Szörnyű, hogy ilyesmit megengednek – borzadt el.
– Nem tehettem semmit – merült a gondolataiba. – Később, ha akart volna, visszajön hozzám, de azóta, szerintem már gyerekei vannak.
– Nem gondoltál arra, hogy meglátogasd?
– Náluk? Azonnal megöltek volna, ha átlépem a határaikat.
– De, biztos nagyon hiányzol neki.
– Úgy gondolod? – bámult maga elé elborult arccal.
– Mi van, ha rabként, akarata ellenére tartják fogva.
– Erre nem is gondoltam.
– Nem tudnánk útba ejteni a falujukat?
– Mondtam, ha csak megközelítjük a településük határát, lenyilaznak.
– Engem nem ismernek, lehetek egy eltévedt turista.
– Igazad van – ragyogott fel a szeme, és majdnem a másik nyakába ugrott örömében. – Útba ejtjük – mondta néhány perccel később.
A Vadász hosszú órákig szenvedett a csomóval, de ez nem volt fontos, megszűnt számára az idő. Szerencséjére, nagyon türelmes ember volt, így nem adta fel egykönnyen a küzdelmet: addig dörzsölgette, húzogatta a liánokat, míg az engedett, és ki tudta húzni a kezét belőle. Hagyta, hogy a földre hulljanak a béklyói, majd a lábát is eloldozta.
Kicsit masszírozta még a kötés okozta helyeket, majd óvatosan felállt. A kunyhó falához lépett, és hallgatózott. Csönd volt, úgy tűnt, az egész falu alszik.
Az ajtóhoz lépett, és óvatosan résnyire nyitotta – szerencséjére nem volt zárva, nem számítottak rá, hogy ki tud szabadulni -, majd kilesett rajta. Nem hagytak őrt a viskó előtt, ezzel is megkönnyítve a dolgát. Árnyként osont a jótékony dzsungel takarásába; eszébe sem jutott, hogy nem egyedül érkezett a faluba. Egyetlen célja volt: el minél messzebbre.