Az utazás
– Áruld már el ki az a lány, vagyis nő, akit meg akarsz találni – faggatta Andi Danit, miután elhelyezkedtek a repülőn. – Rokonod, ismerősöd talán?
– Ne kíváncsiskodj – felelte amaz higgadtan -, majd úgyis megtudod – mondta, és idegességében összeszorult a gyomra. Mi van, ha Andi rájön, hogy csak egy álmot hajkurászik? Biztos visszafordulna, de előbb kinevetné őt, ezért még inkább megerősödött benne az érzés, hogy titokban tartja a dolgot. De vajon, tényleg létezik? Nem csak hamis ábrándokat kerget?
– Na, mi van, elaludtál? – rázta meg őt barátnője.
– He… mi…? Nem, csak elgondolkoztam. Miért?
– Háromszor is megkérdeztem tőled, hogy nem félsz-e, hogy mi is lezuhanunk az őserdő fölött…
– Szerintem nem lesz baj – felelte, és úgy érezte, így is lesz. Az eltelt hónapok alatt volt ideje töprengeni a lányon, és magában kigondolt egy elméletet: szerinte Anasztázia okkal zuhant le, valaki azt akarta, hogy ott az erdő fölött érje őt repülőszerencsétlenség, de a kérdés, hogy ki? A szülei? (Róluk szinte semmit nem tudott). Egy szekta, vagy más gonosz erő? Nem nagyon hitt a természetfölöttiben, mégis valahogy ez utóbbi lehetőség tűnt számára a legvalószínűbbnek.
– Szerinted – ráncolta az orrát Andi. – És, ha mégis?
– Bízzunk a legjobbakban – bátorította őt Dani, és kényelembe helyezte magát, mint, aki aludni készül. – Ha nem haragszol, szeretnék aludni egy kicsit.
– Csak nyugodtan – bíztatta a lány, és az ablak felé fordult, de ott nem látott mást csak felhőket.
Mibe keveredtem? – töprengett magában, a gomolygó fehérséget bámulva. – Remélem lesz értelme ennek az egésznek, mert most az egész félévem ugrott. Ha a semmiért utazunk ennyit… – itt abbamaradt a gondolatmenet, mert nem tudta, mit csinálna a fiúval, ha kiderülne, tényleg értelmetlenül vágtak bele az egészbe. Amit főleg nem értett, az az, hogy, miért ilyen titokzatos? Mit titkol ennyire? Viszont tudta, hogy muszáj megbíznia benne.
A szél lágyan fodrozta a faóriások leveleit. A lombok között tarka papagájok rikácsoltak versenyt az alattuk lévő majmokkal. Úgy látszik, észre sem veszik alul, a fa törzséhez kötözött lányt, ami nem is volt meglepő a köztük lévő távolság miatt, meg szegény egyébként is nagyon csendben volt, úgy tűnt elájult, vagy csak pihent? Mindenesetre nem lehetett kényelmes abban a pózban félig lelógva aludni.
Hirtelen felemelte fejét, szép arcára kiült az elkeseredettség és a magány.
– Kérlek, segíts – nyújtotta ki vékony kezét, és szemében egy könnycsepp csillant meg.
Ahogy megmozdult, mögötte valamiféle forrás, vagy patak vált éppen hogy láthatóvá. Kristálytiszta vize elvakította a szemlélőt. Biztos rengeteg hal úszkált benne. De vajon mit keresett a lány mögött? Vagy forrás volt az egyáltalán, nem pedig valami drágakő lelőhely?
Egyáltalán mióta volt ott az a tünemény a fához erősítve? Hogyan maradhatott életben? – éppen csak megfogalmazódtak ezek a kérdések Dani fejében, és már fel is ébredt.
Az első, amit észrevett, hogy egész teste verejtékben úszik, a második felfedezése az volt, hogy a repülő utasai, szinte kivétel nélkül őt bámulják, mire ő elvörösödött, és elmosolyodott. Erre többen ismét előrefordultak, de nagyrészük így is vissza-visszatekintett rá.
– Mi történ? – suttogta Andi felé. – Miért néz mindenki engem?
A lány válasz helyett így szólt: – Most már igazán elmondhatnád, hogy kit kell megmenteni, és ki van kikötözve egy fához az őserdőben, valamint mindennek mi köze a cikkben olvasott lányhoz?
Dani megadóan sóhajtott egyet, majd halkan belefogott a történetbe:
– Néhány hónappal ezelőtt (nem tudom pontosan, mikor), egy különös álmom volt, egy lányról, akit egy fához kötöztek, és tőlem kéri a segítségét. Mindez nem keltette volna fel az érdeklődésem, ha mindez nem ismétlődik meg, folyton, minden éjszaka.
– Na, ne akard nekem bemesélni, hogy egy álom miatt akarsz elrepülni a világ másik végébe – ráncolta értetlenül a homlokát.
– Te ezt nem értheted…
– Ekkora marhaságot! Én most azonnal visszafordulok – állt fel dühösen a helyéről.
– Kérlek, ülj vissza, és hallgass végig – próbálta csitítani -, most úgysem tudsz visszafordulni, esetleg majd, ha leszálltunk.
– Kérlek, segíts nekem!
– De, hát nem tudok! Nem látod, hogy Andi is ellenem fordult? Nem hisz nekem…
– Add neki, ezt, és hinni fog – mondta a lány, és egy csillogó nyakláncot nyújtott Dani felé.
Mi ez? – akarta kérdezni, de ekkorra már felébredt.
– Még mindig vissza akarsz fordulni? – kérdezte a továbbra is dühös útitársától.
– Persze, miért gondoltam volna meg magam? – tette keresztbe a karjait.
– Ezért – nyúlt a zsebébe, ahonnan elővett egy nyakláncot, melynek a medálja egy apró zöld levélkét formázott.
– De, hát ez az enyém – kiáltott fel Andi döbbenten. – Hogy kerül ez hozzád? – majd, anélkül, hogy megvárta volna a választ, folytatta: – A legjobb barátnőmnek ajándékoztam még sok-sok évvel ezelőtt.
– Hogy hívják a barátnődet?
– Bernadettnek hívták, de már sok éve eltűnt. A rendőrség is kereste…
– Az álombéli lány viszont Anasztázia…
– Nem lehet, hogy ő Bernadett… csak valami tévedés van…? – lelkesült fel hirtelen.
– Láttad a cikket…?
– Igen, de, ha rossz helyen keresgélünk? Mi van, ha ott van az országban, és valami baja történt, mi pedig itt ülünk nyugodtan a repülőn – pattant fel hirtelen izgatottan.
– Ülj le, most úgysem tehetsz semmit. Nyugodj meg – csitította. – Most már hiszel nekem?
– Hiszek. – felelte, és visszaült a helyére.
– Akkor azt is meg tudod mondani nekem, hogy láttad-e a lány fényképét az újságban?
– Láttam.
– Hasonlított a barátnődre?
– Nem. – mondta, és mindketten elcsendesedtek.
– Segítesz kideríteni, hogy mi folyik itt?
– Ha már egyszer itt vagyok…
– Köszönöm. Vajon mi köze lehet a két lánynak egymáshoz? – váltott témát Dani.
– Mindketten eltűntek… csak Anasztázia szokott megjelenni a látomásaidban?
– Igen. Folyton őt látom, mindig ugyanabban a helyzetben, egy fához láncolva, az őserdőben.
– Egy fához van láncolva? – kérdezte Andi együttérzéstől csillogó szemekkel.
– Igen, és folyton könyörög, hogy segítsek neki.
– Ezt eddig miért nem mondtad?
– Mert nem hittél volna nekem… – felelte, majd ismét némaságba burkolóztak.
– Hol kezdjük majd a nyomozást?
– Nem tudom… abban bíztam, hogy ha repülőre szállunk, Anasztázia majd a segítségünkre siet, és elárulja, merre menjünk.
– Mi lenne, ha először elmennénk a szüleihez?
– Jó ötlet, csak fogalmam sincs, merre lehetnek.
– Ennyire felkészületlenül útnak indulni – csóválta a fejét a lány.
– Te talán tudod, hol laknak? – kérdezte a másik dühösen.
– Miután olyan nagy hévvel elvonultál a könyvtárból, sejtettem, hogy ennek utazás lesz a vége, valamint téged ismerve, tudtam, hogy nem nagyon fogsz nyomozgatni az ügyben, max a legfontosabb dolgokat kideríted, azzal ennyi – magyarázta Andi -, ezért a saját szakállamra végeztem egy kis magánnyomozást.
– És mire jutottál?
– A lány szüleit Lukács Miklósnak, és Kovács Annamáriának hívják. A lányuk eltűnését követően kiköltöztek Brazíliába, Rió de Janeiróba, ahol szerény körülmények között tengetve napjaikat; máig keresik eltűnt lányukat, nem adva fel a reményt, hátha egy szép napon újra előkerül.
– Mindez szép és jó, de hogy fogjuk őket megtalálni egy olyan hatalmas városban, mint Rió?
– Hogy tervezted megtalálni a lányukat egy őserdő kellős közepén?
– Igaz… de még csak nem is beszélünk portugálul.
– De spanyolul igen.
– Beszélsz spanyolul?
– Sí, señor.
Az egyetemista erre már nem tudott mit mondani. A lány egyre-másra okozta a meglepetéseket neki.
– Mikor tanultad meg a nyelvet?
– Gyerekkoromban – rántotta meg a vállát.
– Hány évesen?
– Öt, vagy hat – mondta, és a témát lezárva megpróbálta másra terelni a szót -, akkor majd a szüleivel kezdjük a kutatást.
– Rendben – bólintott.
Rió minden várakozásukat felülmúlta csodás pálmafáival, homokos tengerpartjával. Fullasztó hőség volt, amit egy cseppet sem bántak az otthoni meglehetősen hűvös idő után.
– Tudtad, hogy a város neve egy félreértés folytán keletkezett? – kérdezte Andi barátját.
– Tényleg?
– Aha, a gyarmatosítók a Guarnabara-öbölt egy folyónak hitték, és, mert épp január volt, ezért Január-folyónak nevezték el.
– Hogy te mennyi mindent tudsz! Én csak azt látom, hogy milyen gyönyörű ez a város.
– Ne tévesszen meg a csillogás… nem messze, – mutatott az egyik irányba – egy nyomornegyed terül el, csak azt nem mutogatják annyira – nézett sandán az egyik kreolbőrű lengén öltözött fiatal lányra, aki már vagy öt perce őket bámulta, jobban mondva Danit figyelte, akit szintén nem került el ez az érdeklődés, és fülig pirulva vonta el a tekintetét a bikini felsős lányról.
– Ideje folytatni utunkat – próbálta felriasztani útitársnője.
– Nem maradhatnánk még itt egy kicsit?
– És mi lesz szíved szerelmével, Anasztáziával?
– Ráér… úgyis megvár – mosolygott félszegen, és sanda oldalpillantásokat vetett a lányra.
– Hirtelen ilyen kevéssé fontos számodra? – dühödött fel Andi. – Mit gondolsz, a díszes csomagolású ajándékot hány kéz érinti meg, és mennyi a szerényebb külsővel megáldottat?
– Tessék?
– Gondolkozz el ezen, most pedig gyere.¡ No mira mi matrimonio, chica! – fordult az illetlen lakoshoz, aki szavainak hallatán dühösen elfordult, és illegetve elsétált.
– Mit mondtál neki?
– Csak annyit, hogy menjen a dolgára – mosolygott elégedetten, és megfogta a csomagjait, majd határozott léptekkel elindult az egyik irányba.
– Hova megyünk?
– Bízd csak rám magam.
– Gyanús vagy te nekem…, szerintem már jártál itt.
– Sosem állítottam az ellenkezőjét.
A szegénynegyed utcáit szemét és kosz borította, melyek között békés egyetértésben kisgyerek játszott a patkánnyal.
– Mintha visszatértünk volna a középkorba – ingatta szomorúan a fejét Dani, és elnézte, ahogy a girhes tyúkok csipegetnek a szemét közül.
– Az én szívem is mindig elszorul, ha ezt látom – sóhajtotta Andi.
– Sokat jártál erre?
– A nagyszüleim innen származnak – vallotta be. Így most már a fiú is megértette, honnan való a barátnője különös szépsége, melybe anno beleszeretett, és a vad, temperamentumos természete, hogy egyik pillanatban még üvölt, a másikban pedig csendben hozzásimul.
– Nem gondoltál arra, hogy ideköltözz?
– De, a vizsgák után terveztem.
– Értem – felelte, s közben kicsit elszégyellte magát, mert miatta fog késni a lány a vizsgákkal.
Hamarosan egy nagyobb épülethez értek, mely díszítésével, színes mintáival kivált a többi közül. Ablakaiban, hatalmas cserepekben rózsák illatoztak. Dani csak most vette észre, hogy már nem a szegénynegyedben vannak.
– Itt élnek a nagymamádék?
– Nem – csóválta meg szomorúan a fejét Andi. – Ők már rég meghaltak.
– Sajnálom.
– Semmi gond – mondta, és hangosan kopogott a faragott, zöld bejárati ajtón.
Belülről kiáltás hallatszott, majd léptek közeledtek, végül egy nagydarab nő nyitott ajtót.
– Mamita! – kiáltott a lány, és eltűnt annak hatalmas karjai között.
– Mi hija! – ölelte át szorosan az asszony.
Az ház valami vendégfogadóként működhetett; a belépőket megütötte a frissen sült cipó illata, s a távolban férfiak és nők ültek három hatalmas asztalnál, akik ettek, ittak, és dohányoztak egyszerre. A gazdasszony közben egy félreeső kis konyhába vezette a fiatalokat, ahol egy kandalló mellé ültette, és étellel, itallal kínálta őket.
– Ki ez a nő? – kérdezte Dani halkan, mikor néhány percre egyedül maradtak.
– Egy kedves ismerősöm, majd később mesélek róla.
– Azt hittem, rokonod… a megszólításból.
– Csaknem te is tudsz spanyolul?
– Ennyit még a hülye is megért – felelte szárazon, majd nekiállt bekanalazni a babos ételt.
Az emeleten kaptak szobát, ahonnan csodás kilátás nyílt a környező tájra. Nem messze tőlük volt a tengerpart, csak néhány épület választotta el őket egymástól. A homokos parton vidám gyerekek futkároztak, s törölközőiken félmeztelen nők napoztak.
– Vigyázz, mindjárt kiesik a szemed – intette óva Danit barátnője.
– Nem értem, miért közös szobát kaptunk? – fordult el a fiú az ablaktól.
– Egyszerű, nem volt több üres – válaszolta Andi, miközben az ágyon ülve testápolót kent a lábára.
– Most már elárulhatod, hogy ki ez a nő, ha nem az anyád, és nem is a nagynénéd.
– Régen történt – állt meg a keze kenegetés közben, és a tekintete a távolba révedt. – Kicsi voltam, mikor a szüleimmel idejöttünk meglátogatni a nagyszüleimet. Közösen elmentünk vásárolni a piacra, ahol hatalmas tömeg volt, a felnőttek nem gondolták, hogy egy ilyen pici lány – aki akkor voltam -, milyen könnyen elveszhet előlük. Valahol lemaradtam azt hiszem, és néhány perc múlva már nem láttam őket sehol. Arra emlékszem, hogy nagyon sírtam, Florencia néni talált akkor rám, idehozott, ellátott ennivalóval, és édességgel, majd segített megkeresni a hozzátartozóimat. Szegényes nyelvtudásommal alig tudtam elmagyarázni, hogy kihez tartozom, ő mégis megértette, és eljutatott a szüleimhez.
– Szerencsés vagy.
– …azóta sem felejtettem el őt – fejezte be végül meg sem hallva a másik szavait. – Nem megyünk le a partra?
– Fáradt vagyok – dőlt végig Dani az ágyon.
– Ne csináld már! – dobott hozzá egy párnát, de a fiú addigra már aludt is, így kénytelen volt egyedül lemenni.
Karcsú testén nagyszerűen állt a rózsaszín bikini, mely még a bőrszínéhez is jól passzolt. Izmos hasát, dús idomait sokan megbámulták a parton fürdőző férfiak közül. Lassan belegázolt a vízbe…
– Segíts, kérlek! – kiáltotta Anasztázia kétségbeesetten, miközben idegesen hintáztatta magát a széles törzs belsejében; majd más hangon ismét megszólalt: – A lány, vigyázz a lányra! – sokkal, élettel telibben hatott, mint a segélykérése.
– Milyen lányra?
– Hát a barátnődre, Andira! Nagy veszély fenyegeti.
– Miféle veszély? – kérdezte, de addigra az álomkép, a gyönyörű lánnyal már szertefoszlott.
Dani nem tétlenkedett, azonnal kipattant az ágyból, ahova csak úgy ruhástól ledőlt, majd az ablakhoz lépett. Rövid szemlélődés után ki is szúrta Andit, aki már a habok között lubickolt. A partról több férfi is érdeklődéssel szemlélte őt. Gondolkodás nélkül rohant a faragott csigalépcsőhöz, és szinte repült a fokok felett. Nem foglalkozott a háziasszony „A dónde va ir?” („Hova megy?”) kérdésével sem.
Percek alatt a parton volt, és hangosan kiabált a lány után, aki úgy tűnt, meg sem hallja őt, nyugodtan lubickolt tovább; ezért a vízbe vetette magát, és elúszott hozzá.
– Mi van, mi történt? – kérdezte a döbbent Andi, mikor utolérte.
– Azonnal ki kell jönnöd a partra!
– De, mégis miért.
– Kint elmagyarázom. – ígérte, és hatalmas csapásokkal megindult a partra.
– Na, akkor miért is kellett kijönnöm? – csavargatta dühösen a vizet a hajából.
– Veszélyben vagy – hebegte Dani, akit teljesen lenyűgözött a női szépség tökéletes megtestesítője.
– Na, ne viccelj – morgolódott -, inkább talán féltékeny vagy egy kicsit – vetett sanda oldalpillantást a továbbra is őt bámuló jóképű fiatalemberekre.
– Anasztázia mondta – felelte halkan, majd leszegett fejjel megindult visszafelé.
– Akkor, ezek szerint az a rejtélyes valaki rám is kivetette volna a hálóját? – mondta mintegy magának, mikor utolérte a barátját.
– Lehet, hogy csak lányokra van szüksége?
– Biztos férfi az illető.
– Vagy egy féltékeny nő – töprengett Dani.
– … és a születésünkkor kezdte…
– … vagy még korábban.
– Vajon hány éves lehet? – morfondírozott még, amikor beléptek az ajtón.
-¿Pedís comer? (Kértek enni?)
– Sí, por favor, tenemos hambre. (Igen, legyen szíves, éhesek vagyunk.) – felelte Andi a kedves háziasszonynak.
– Azért, néha elárulhatnád, miről is beszéltek.
– Ne duzzogj! Csak azt kérdezte, éhesek vagyunk-e, én meg mondtam, hogy igen.
– Engem bezzeg meg sem kérdezel…
– Ne hisztizz már, inkább tanuld meg te is a nyelvet!
– Úgy lesz. – fogadkozott magában. Mindig is zavarta, ha valaki nála jobban tudott valamit a baráti köréből.
– Hol kezdjük a nyomozást? – jött le másnap reggel a lépcsőn a törölközőbe csavart hajú Dani.
– Florencia nénit már kifaggattam – válaszolta Andi, miközben a körmeit manikűrözte. – Azt mondta, hogy itt a közelben van egy olyan városrész, ahol zömében magyarok laknak, ott próbálunk először szerencsét.
– Ilyen távol is találhat az ember honfitársakat?
– Nem hallottál még a kivándorlásról?
– Rémlik valami.
– 1880-tól 1905-ig tömegesen özönlöttek ki az országból a magyarok. Manapság is nagyon sokan emigrálnak a jobb jövő reményében. Több család itt maradhatott, és amolyan mikronemzetet hoztak létre.
– Olyan sokan vannak? – nézett ámulattal a lányra.
– Na, jó, egy kicsit talán eltúloztam. Talán inkább annyian vannak, mint Budapest lakossága.
– Ez reálisabbnak tűnik – bólintott helyeslően. – Látom, jól elboldogulsz a történelemben, és a földrajz területén.
– Mert annyira csodásak! – lelkendezett.
– Szerintem, csak te látod annak – felelte savanyúan.
– Miért? – nézett rá Andi meghökkenve, hogy abba is hagyta a körömreszelést.
– Unalmas, száraz…
– Helyenként; de, aki nem tudja értékelni az unalmas pillanatokat, annak az érdekes, „mesés” részek sem okoznak örömet.
– Hát, én pont ilyen vagyok, semmi érdekeset nem látok sem a történelemben, sem pedig a földrajzban.
– Akkor neked nincs fantáziád! – pattant fel dühösen.
– Jól van, hagyjuk a vitát – próbálta csitítani barátnőjét -, inkább látogassuk meg a magyarokat.