Rabságban – 8.fejezet

Barát, vagy ellenség?

Pedro továbbra sem engedte, hogy Andi főzzön, hanem maga készítette az ízletes ennivalókat. Ez a tény roppantmód dühítette a lányt, mert ő maga szeretett és jól tudott a konyhában ténykedni. Még anno a barátnői tanították meg az ételkészítés rejtelmeire; úgy is hívták magukat: a három kukta, és Beáta – a negyedik -, volt a főszakács, aki mindenféle apró trükköt ismert, hogy hogyan legyen jobb a leves, ízletesebb a pörkölt.
Mindenesetre szó nélkül tűrte, hogy kivonják eme tevékenység alól, s helyette inkább félrevonult, és duzzogott. Magában fogyasztotta el a „sültet”.
– Mi a gond? – kérdezte a szakács.
– Semmi – felelte, gondosan kerülve a másik tekintetét.
– De, látom, hogy valami nincs jól. – karolta át óvatosan a lány vállát.
– Miért nem engeded, hogy én főzzek? – nézett rá kétségbeesetten.
– Csak meg akartalak kímélni a plusz munka alól – nevetett fel Pedro -, de, ha szeretnéd… – itt félbeszakította mondandóját, mert hirtelen sikoltozni kezdtek a többiek. – Mi történt? – kérdezte inkább helyette, de ekkor már ő is jól látta a hatalmas fenevadat, ami, mintha csak az égből pottyant volna le közéjük.
Andi tágra meredt szemekkel hátrált a sűrű felé, miközben az ebédje maradéka kiesett a kezéből. Váratlanul erős karok ragadták meg, kiáltani sem volt ideje.
A fejetlenségben senkinek sem tűnt fel, hogy eggyel kevesebben vannak, mindenki a saját bajával volt elfoglalva, és közösen próbálták meg legyőzni az óriási méretű jaguárt. A nagymacska hatalmas mancsával csak úgy osztogatta a pofonokat, mintha csak egy kocsmai verekedésbe került volna.
Végül, közös erővel sikerült legyőzniük a ragadozót, de egyikük halálos sebet kapott, így az ő ápolására kellett fordítaniuk a figyelmüket. Mikor végül, úgy-ahogy bekötözték a sebet, Pedro felállt, és a lány hűlt helyéhez indult. Kezébe vette a tálcát, és hangosan így szólt:
– Az ég vigyázza lépteidet!
Lehajtott fejjel visszament a társaihoz, és ezúttal az ájult Danit vette gondozásba.

– Miért raboltál el? – fordult a férfihoz, majd hirtelen észbe kapott, és spanyolul tette fel a kérdést: – Por qué…?
A férfi – aki valójában a vadász volt -, mindeddig úgy ugrált a fákon, mintha ő maga lett volna Tarzan, és Jane-jét készült volna megmenteni. Most letette őt egy hatalmas faágra, és mellételepedett.
– Ne fáradj, tudok én magyarul – felelte rezzenéstelen arccal.
– De, hát… – akart tiltakozni.
– Azért hoztalak el, mert egy: elpusztított volna a fenevad, kettő: segítened kell kiszabadítani a testvéremet. – mondta, mire Andi körül megfordult a világ, még a dzsungel zajait sem hallotta maga körül néhány percig.
– A testvéredet? – nézett rá gyanakodva.
– Igen, Anasztáziát, akit jöttetek kiszabadítani.
– Nem tudtam, hogy ő a húgod.
– A nővérem – helyesbített. – Azért figyeltelek titeket a múltkor, hogy kikémleljem, ki az, aki el tud vezetni hozzá.
– És úgy gondoltad, Rosita lenne a megfelelő? – állt fel csípőre tett kézzel, hogy majdnem leesett a mélybe.
– Ő makacskodott, és velem akart jönni. Téged akartalak elvinni.
– Ezért kellett megölnöd? – vágta oda dühösen.
– Nem én voltam – felelte halkan.
– Akkor ki volt?
– Fogalmam sincs, pár percre magára hagytam, mire visszatértem már halott volt.
– Miért nem Danit hoztad magaddal, vagy miért nem tartasz a mi karavánunkkal?
– Te ezt nem értheted – csóválta meg a fejét.
– Azért megpróbálhatod elmagyarázni, hátha mégis…
– Ha eljön az ideje, te is rá fogsz jönni.
– Jól van – mondta dühösen. – Most hova akarsz vinni?
– A kunyhómba, itt van pár percre. – felelte nyugodtan, és ismét felkapta a lányt, majd ugyanolyan lendületesen ugrándozott vele egyik ágról a másikra, mintha csak egy apró gyermek lenne.

– Hova lett Andi? – nézett rémülten körül a magára eszmélő Dani. – Mit csináltatok vele?
– Elrabolták. – hajtotta le fejét Pedro.
– Ez nem igaz! Biztos ti csináltatok vele valamit! – éledt fel a bizalmatlanság a fiúban a társai iránt.
– Na, idefigyeljen fiatalember! – dühödött fel a férfi. – Elegem van a folytonos vádaskodásából, és a feltételezgetéseiből! Most, hogy Andi nincs itt, nem bújhat senki mögé; még egy ilyen, és útjaink különválnak.
Dani bűnbánóan lehajtotta a fejét. Már nagyon megbánta hirtelen felindulását, de nagyon megijedt, mikor barátnője hűlt helyét találta csak.
– Sajnálom – mondta végül.
– Megértette? – kiáltotta még mindig dühösen a vezető, mintha meg sem hallotta volna a másik szavait.
– Igen.
– Akkor azt hiszem, ideje indulni! – adta ki a következő utasítást.
– Andival mi lesz? – csúszott ki a száján, de már meg is bánta, a férfi zord tekintetét látva. Végül a hirtelenharagú bennszülött is megenyhült.
– Sajnos, nem tehetünk semmit, nem tudjuk, hol van.
– Igaz.
– Itt, pedig nem maradhatunk örökkön.
– Értem – bólintott, és ő is elkezdett szedelődzködni.

– Mint a mesékben – nézett körül mosolyogva Andi, az apró kis kunyhóban a fa tetején. A tető igen alacsonyan volt, ezért kétrét görbülve lehetett csak menni benne. Ablakok nem voltak, de szükségtelen is lett volna, mert az ágak jól takarták őket minden oldalról.
– Lentről nem is látni – magyarázta a férfi.
– És, ezt te magad építetted?
– Ki más csinálta volna?
– Nem tudom – vonta meg a vállát -, mondjuk a szüleid.
– Ők meghaltak – jegyezte meg halkan. – Megölte őket a párduc.
– Sajnálom – hajtotta le a fejét, majd lerogyott az ágyként szolgáló prémekre a sarokban. – A barátnőidet is ide szoktad hozni? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában.
– Nincsenek barátnőim. – mondta komolyan.
– Az, hogy lehet? – nézett rá őszinte csodálkozással. – Úgy tudtam, nálatok több lány is engedélyezve van.
– Én az igazit keresem, benne van a véremben… és, ha már itt tartunk, te hogy állsz a fiúkkal? – faggatta a másikat, mire az nyomban elpirult. – Bár, gondolom, az a fiú a barátod, akivel a táborban láttalak.
– Tévedsz, Danival csak barátok vagyunk – mondta zavartan.
– Nem rá gondoltam, hanem Pedrora; úgy falt a tekintetével!
– Pedro? – nézett csodálkozva a beszélőre, aki egy meglazult liánt kezdett el tekergetni a farönkök körül.
– Ne mondd, hogy nem is vetted észre? – kérdezte amaz döbbenten, mire a lány mélyen elgondolkodott. Többször is nagyon figyelmes volt vele az illető, kedves volt hozzá, óvta a többiek élcelődéseitől, és mindig akadt egy-két jó szava részére.
– Most, hogy így mondod… – nem vette észre, hogy szavaira, mennyire elkomorult a másik tekintete.
– Neked tetszik? – kérdezte könnyednek tűnő hangnemben, mire Andi felkapta a tekintetét, és határozottan elmosolyodott. Most már tudta, honnan fúj a szél.
– Nem, túl idős hozzám.
– Értem – bólintott amaz közönyösen, mire Andi elbizonytalanodott. – Gondolom, biztos éhes vagy – jegyezte még meg.
– Igen, egy kicsit – felelte, és eszébe jutott a kaja, melynek nagy részét leejtette a földre a nagy riadalomban.
Vajon mi lehet a többiekkel? – töprengett elszoruló szívvel, mert fogalma sem volt, mi lehetett a küzdelem kimenetele.
– Akkor, most elmegyek vadászni – mondta a férfi, és mire amaz tiltakozhatott, vagy megszólalhatott volna, a bennszülött könnyed mozdulattal kilendült az egyik ablakon, és eltűnt.
Sokáig hallgatta az erdő kiáltásait, s közben azon töprengett, merre lehetnek a társai. Végül egy terv kezdett megfogalmazódni benne.