Ragadozó

Egyedül barangolt a szurdokban, amely nem igazán meglepő módon két hegyet választ el egymástól – vagy összeköt, ahogy vesszük. Rosszabb hangulatban inkább az elválasztás, és neki most rossz volt a hangulata. A rendőrt nemcsak az érdekelte, hogy miért ment át a felezővonalon, mindenképpen meg akarta tudni a nevét is. Ki maga? Egyedül. Azt látom, de mi a neve? Egyedül vagyok. Egyedül János. – A rendőr annyira meghökkent, hogy majdnem visszaadta az iratait, de természetesen egy rendőr nem hökkenhet meg, a rendőr nem a hőkölés népéhez tartozik, még akkor sem, ha egyedül van. És most ketten voltak egyedül, ami kétségkívül érdekes konstelláció.

A két hegy, a Kőszál és a Rika ki sem látszottak a zöld növényzet alól, még a Kőszálnak nevet adó méretes szikla is eltűnt az ecetfák és a gazok dzsungelében. A remete egykori kőfülkéjét most egy hajléktalan foglalta el, aki a pihenő óráiban szorgalmasan mantrázta az Anyád… kezdetű… Om nélkül, de mindegy, hiszen úgysem hallotta senki; erdész, vadőr, egyéb hatósági személy legföljebb véletlenül közelít meg egy kőfülkében megtelepedett hajléktalant. Nem is lehet, mert az oda vezető utat eltorlaszolja az évek óta halmozódó pille palack.

Hogy a hajléktalan merre közlekedik, amikor beszerzi az utánpótlást, az teljes rejtély. Talán egy titkos földalatti járat vezet a Kőszáltól a legközelebbi tecsóig, Egyedül azonban nem merészkedik el oda, legkivált egyedül nem. Szép itt a szurdokban, ahová még alig hatolt be a civilizáció, mindössze a legnagyobb barlangot zárták le. Alapos munka volt, vasrács és lakat, mindenféle fenyegetésekkel a tiltó tábla, arra az esetre, ha valaki mégis kitörné a rácsot. Vajon ki lakott ebben a barlangban, amikor még nem volt civilizáció? Hévizek vájták ki a jól karsztosodó mészkövet? Vagy tévedt erre medve is?

Egyedül a sziklát vizsgálgatja a rács körül. Talán a medve mancsa hagyta itt e hosszú karmolásokat? De az nem lehet, mert a brummogó már 10,000 éve kihalt, és manapság nem jár a szurdokban nagyobb állat, mint az ember.

Szép itt. Hecsedli bokrok a véletlenszerűen szétdobált sziklák körül. Méhek zsonganak, nagy zöld bogarak szikráznak a napsütésben. Rózsaszín virágok. Emlékek egy hajdani lányról, aki nem akarta levenni a rózsaszín ruháját, de aztán mégis. Kérette magát, pedig nem először történt. És ha először, akkor miért? Előbb-utóbb megtörténik az, aminek meg kell történnie. Ezt a lányok is tudják, de a kötelező körök nem maradhatnak el. Gyerünk már, hiszen megígérted. Megígértem, persze, de nem most és nem itt. Végül persze ott és akkor, de már nem esik jól, a sok huzakodás után. Ez is csak egy ribi. Nem érte meg. És milyen elhanyagolt ott lent, azt hiszi, ez így szép, teljesen natúr.

Egyedül matat a sűrű aljnövényzetben, csomós ebir, kutyatej, fátyolka. Ki tudja, hányféle gaz? Aránylag hamar megtalálta a napszemüvegét. Kár lett volna elveszíteni, valódi kínai modell.

Szép itt, de mi ez a furcsa érzés? Mintha nem lennék egészen egyedül. Miféle hang ez? Valaki a bokrok között lappang és szuszog. Nem egyenletesen, de ha nagyon odafigyelek, hallom a szuszogást. Alszik, vagy..? Az út szélén, ahol egykor a pálos kolostor felé igyekeztek az emberek, mindegyik jeles napon? A kolostorból kövek sem maradtak, az utolsót is elhordták az építkezők. Nem is baj, mert az élet erősebb a pusztulásnál, ám ki alszik itt a som közt, a sok hecsedli közt?

Jó, legyen vadrózsa, eglantin, Rosa rugosa, de akkor is.

Egyedül tétován figyelt a bokrok felé. Ha alszik, az teljesen rendben van, aludni szabad. Ha meg nem alszik..? Nem hiszem, hogy segítségre lenne szüksége, ebben a pillanatban. Az lesz a legjobb, ha nem zavarom meg őket… vagy őt.

Visszafordult a rácsos barlang felé, és már látta is. Egy villanásnyira. Két öreg fa között igyekezett a szurdok túlsó vége felé, de ki volt az?

Medve. Ragadozó. Négykézláb menekült, mentette a vastag, barna bundáját. Van itt egy málnabokor, és a medve vadmálnát csemegézett. Medve? Mit keresne itt egy bundás, a Kőszál és a Rika között, a parkoló közelében? Inkább egy kutya, egy nagy kutya, így szoktak megszabadulni a terhessé vált állatoktól a lelkiismeretlen emberek, kilökik valahol az országút szélén, séta ürügyén kiszállnak, és ott hagyják őket. Csak a múlt héten volt egy ilyen eset, egy foxi, remegő lábú foxi, nem értette, hogy mi történt, és nagyon félt. A szomszéd fogadta be, mindig van egy csomó kutyája, ez lesz most a harmadik, de befogadja őket, egy rossz szava sincs a gazdájukra. Így hozta a sorsuk! Ő meg csak messziről kedveli az állatokat. Foxi nem kell, mert mindent összerág, bútort, papucsot.

Biztosan egy nagy kutya szuszogott a bokrok között, még szerencse, hogy arrafelé szaladt, a Háromgyűrű forrás felé, jobb ez így, mert végül megsajnálom, és hazaviszek egy büdös kutyát…

De már jött is visszafelé, két lábon jött, mint egy ember, és egészen szőrös volt az arca. Mi a, kezdte Egyedül, és meg sem tudott mozdulni az ijedtségtől, mi ez a szőrös rémség, vagy inkább ki ez? Szegény fogyatékos, elvadult ember… most meg hová lett? Az előbb még itt volt, itt jött az öreg fák között, emberi arca volt, de szőrös, mint egy farkas, egy farkasember, loup-garou.

Egyedül gyorsan átismételte magában azt a sok okosat és kevésbé okosat, amit valaha összeolvasott a farkasemberekről; szerencsétlen emberek, a társadalom számkivetettjei. A 16. század végén, Franciaországban, igen, elfogták és bevallotta, hogy időnként farkassá változik, a fogaival marcangolja az áldozatait. A bíróság hosszú ideig ingadozott, hogy halálos ítélet vagy bolondház, végül a bolondház mellett döntöttek, és becsukták két évre, gyógyuljon meg, ha tud. Egy másik, szintén a 16. században és Franciaországban: a vadászok gyereksírást hallottak, és egy acsarkodó farkast zavartak fel a súlyosan sérült kislány mellől. Úgy vélték, hogy a farkas nagyon hasonlít az egyik falusi szomszédjukra, akit be is zártak a börtönbe, különös kegyetlenségből a feleségével együtt. Egy másik embert Kölnben ítéltek el, azt állította, van egy bűvös öve, annak a segítségével változik át időnként farkassá. Kerékbe törték, lefejezték, majd elégették a fejetlen holttestet – de ez már régen volt, azóta csak bizonyos hollywoodi filmekben kísért a loup-garou.

De akkor ki ez? A szurdok zöldje elsárgult és lehullott, szeméthalmok vigyorogtak a bokrok helyén, rozsdás vasdarabok, leszakított vezeték, gyűrött és mocskos rongyok, széttört sörösüveg, kiürült cigarettás doboz. Egyedül cuppog a sárban, a vízfoltokat benőtte a békanyál, lila kosbor a nádbugák között. Az ismeretlen most már egészen olyan, mint egy ember, az arcára ráfagyott a gonoszság, és hörög. Egyedül összeszedi minden bátorságát, és rászól: Valami baj van? Miben segíthetek?

Szemétdombok és nyomorúság, mint egy lepusztult ipartelep vagy állomás körül. Síri csend, aztán egy vonat zakatol, igen, itt a szurdokban egy vonat, ahol alig van hely két sínpár számára; a vonat nem látszik, láthatatlanul kattog a síneken, elvánszorog a Háromgyűrű forrás felé. De nem, csak egy nagy, barna madár. Fura hangokat hallat. Széles körökben kering a mocsár fölött, aztán egyszer csak lecsap. Zsákmány nincs, madár nincs, eltűntek, mint a kámfor.

Egyedül a bátorsága romjaival, a bátorság minden nyoma nélkül igyekszik vissza a parkoló felé. Nem lehet olyan messze, csak tíz perc, legföljebb tíz perc. A bezárt barlang vasrácsai közül még kitekint egy arc. Medve, farkas és ember, mindez egyszerre, de mégis inkább ember: leírhatatlan, vad és szomorú tekintet. Egyedül már fut, amennyire az éles kövek között lehet.

Lihegve ér a parkolóba, és hosszú ideje először örül annak, hogy átlátható, konszolidált világ veszi körül. A bejáratnál egy nő vattacukrot árul, rámered az érkezőre, a szemei kérdőjelek. Rosszul van?

Nem, nem Rosszul vagyok. Egyedül vagyok. Egyedül János.

A vattacukros nő könnyedén megrázza a fejét, és a mutatóujja elindul a halántéka felé. Nem az a baja ennek, hogy egyedül van, hanem az, hogy bolond.