Raven Black

1. SMINK
Néztük egymást. Mereven, mozdulatlanul, mintha először látnánk a másikat. Nem tudtam szabadulni a rám meredő éjfekete szemektől, a kérdésekkel teli tekintettől, attól a furcsa, mindent átható érzéstől, hogy ismerem valahonnan. De bármilyen mélyen is kutattam sérült elmém emlékei között, nem találtam semmit. Se köd, se álomnak tűnő, felvillanó képek, sem homályos, deja vu-szerű érzések. Semmi. Csak nagy, üres, színtelen semmi. Lassú, talán túlzottan is lassú mozdulatokkal elsatíroztam a szemem alatti fekete festéket, s ő ugyanígy tett. Áttúrtam fekete, derékig érő hajam, és a tükörkép pontosan utánozta. Halovány arca, beesett szemgödrei, lilásnak ható ajka akárkié lehettek volna. De az enyém volt. És én nem ismertem.
Kentem még némi festéket így is túlsminkelt szememre, hogy eltakarjam az álmatlan éjszakák árulkodó nyomait, aztán elfordultam az egyre kíváncsibban bámuló ismeretlen nőtől. És egyenesen a zavart, döbbenetét nagyon rosszul palástoló eladónőre meredtem.
– Ez a legjobb minőség? – kérdeztem halkan, igyekezve, hogy hangom ne tűnjön se túlságosan lágynak, se túlságosan harsánynak.
– Nincs megelégedve vele? – harapdálta a száját a nő. Valószínűleg fogalma sem volt róla, mit kezdjen velem. Nem az az átlagos vásárló voltam, aki este hat után betéved a pláza egyetlen drogériájába.
– Szóval ez a legjobb… – válaszoltam a saját kérdésemre.
Miután már legalább húsz perce próbálgattam a szemfestéket, talán azt hihette, hogy csupán ki akarom használni a próbaanyagok kínálta lehetőséget, hogy elkápráztassam az üvegajtón túl várakozó randipartnerem, aki látványosan unatkozva támasztotta a korlátot, háttal nekünk. Elég ideig bámultam magam a tükörben, hogy tudjam, nem festek bizalomgerjesztő képet. Az acélbetétes bakancs, necc harisnya és egészen rövid farmernadrág a fekete garbóval még nem is volt olyan visszataszító, mint az embertelenül fekete, kialvatlan szemeim ellensúlyozására felkent rengeteg fekete szemfesték, és a mesterséges fényben szürkés-lilának ható bőröm. Betegnek és veszélyesnek tűnhettem. A gondolat megmosolyogtatott. Elmagyarázhattam volna a nőnek, hogy pontosan a szokatlan külsőm miatt kell gondosan megválogatnom a sminkszereket. Az elmúlt évek alatt ugyanis volt időm megtanulni, hogy csak akkor tompíthatom nem emberi megjelenésem durva jeleit, ha valóban időt hagyok magamra. De nem voltam beszédes kedvemben. Éhes voltam. És az éhség agresszívvá tett. Így aztán levettem háromdoboznyi szemfestéket a polcról és az eladónő kezébe nyomtam. Ő pedig döbbenten bámult rám vissza. Feltételezhette, hogy egy aprócska dobozt sem engedhetek meg magamnak, és most leromboltam előítéletektől hemzsegő kis világát.
– Csak ennyi lesz – tettem még hozzá, a fogaim között szűrve a szavakat, amitől még inkább megszeppent.
Sűrűn bólogatva vonult a kasszához, és közölte, mennyit is kell fizetnem. Megtehettem volna, hogy legalább tíz doboznyit vegyek a festékből, de mivel nem az a minőség volt, ami maradéktalanul boldoggá tett volna, beértem azzal a hárommal.
Miközben az eladónő elcsomagolta az árut, én ismét az üvegajtó felé fordultam, hogy jól láthassam társam mozdulatlan testét. Abelt nem szórakoztatta túlságosan a vásárlás. Magának való férfi volt, aki túlságosan sok időt töltött egyedül, és mialatt a világ továbblépett, ő maradt, aki mindig is volt. Remete. És harcos. Fekete bakancsáról több helyen lekopott a bőr, a farmerja koszos volt a térdénél, és egy kis helyen el is szakadt, pólóján Ed Hunter feszített kötelek és láncok között. Látszott rajta, hogy hozzám tartozik.
Az eladónő követte a tekintetemet és rosszallóan sóhajtott egyet. Neki nem volt olyan szerencséje, hogy láthassa Abel különös, időtlen vonásokkal tarkított arcát. A fura, sehol sem látott fekete mandulaszemeket, amik alatt a sötét árkok árulkodóan és szélesen húzódtak, a formás, semelyik népcsoportra sem jellemző orrot, és a szépen ívelt, vastag ajkakat, amiket lilásra színezett a mesterséges fény idebent. A nő velem szemben nem láthatta Abel szürkésnek ható, sápadt bőrét, ahogy a homlokába esik ébenfekete hajából egy göndörödő tincs, és olyasféle külsőt kölcsönöz neki, mint a hajdanvolt isteneknek. Ő csak egy szakadt punkot látott, aki a nőjére vár, türelmesen, immáron több, mint húsz perce.
Elvettem a táskát és a visszajárót, aztán egészen lehalkítva a hangomat elköszöntem. A plázában szólt valamiféle irritáló zene, emberek jöttek-mentek az üzletek közötti folyosókon, és az alsó szintről áradt a különféle ételek keveredő szaga. Ez eszembe juttatta az éhséget.
Abel épp csak megmozdult, jelezve, hogy észrevett, de továbbra is a szökőkutat bámulta.
– Éhen halok – mondtam halkan, de elég határozottan ahhoz, hogy komolyan vegyen.
Elhúzta a szája szélét, mintha nevetni készülne, aztán a fejét csóválta néhány pillanatig. De nem szólt egy szót sem, nézte a szökőkutat, mint valami sosem látott csodát. Hátamat a korlátnak nyomtam, előkotortam a táskából az egyik dobozt, és végigfutottam az összetevők listáját rajta.
– Meddig lesz elég? – kérdezte Abel, de még mindig nem fordult felém. A hangja olyan volt, mint a romantikus filmek hősszerelmeseié, búgó és bársonyos, mély és részegítő. Mintha egy egészen más dimenzióból szólna, hogy elvarázsoljon, hipnotizáljon.
Könnyedén ignoráltam.
– Két hét – feleltem nyersen. – De talán nem is lesz rá szükségem… mert éhen halok!
Igyekeztem olyan tartományban tartani a hangomat, hogy senki se figyeljen fel ránk, viszont Abel megérthesse, mennyire agresszívvá tesz a koplalás. Bár a teste mozdulatlan maradt, felém fordította az arcát, és érdekes mandulaszemeivel felmért magának.
– Nevetséges vagy, Raven – jegyezte meg, majd visszafordult az átkozott szökőkúthoz.
Mellettünk két fiatal lányka haladt el, és egyikük meglepetten hátrafordult, amikor meghallotta Abel mindent betöltő, mámorító hangját. Zavartan állt még egy darabig, talán azt remélve, hogy a társam felé fordul, és akkor gyönyörködhet az arcában is, de Abel nem mozdult. A vízcseppek táncát figyelte elmélyülten.
Engem nem érdekelt az ostoba építmény, ami folyadékot spriccel ki magából. Az orrom megtelt az étel semmihez sem fogható illatával, és minden sejtem könyörgőre fogta már. Talán a kezeim is remegtek volna, ha a testem nem olyan rideg és nyugodt. Így csak álltam még egy végtelen percig, mire Abel lassan és kimérten megmozdult végre. Kiegyenesedett, és végigfuttatta a szemét a plázán.
– Sokan vannak – mondta aztán, kerülve a tekintetem. – Induljunk!
Követtem a mozgólépcsőkhöz, tartva a tempót, amit ő diktált. Könnyedén utánoztam. Az együtt eltöltött évek hozzá hasonlatossá tettek, még ha az önuralmam meg sem közelítette az övét.
A felfele haladók mind megbámultak minket. Hozzászoktam már. Mindig mindenki bámult. Habár sokat segített, hogy a világ tele volt a dark irányzatok ezrével, és megjelenésemet könnyedén magyarázhatta volna mindez, de az emberek nem voltak hülyék. Sejtették, hogy valami nem stimmel velünk. Ha tudták volna, mi az igazság, biztos egymáson gázolva menekültek volna a kijárat felé. A gondolat boldoggá tett. Halk, elégedett sziszegést hagyta el mozdulatlannak tűnő ajkaimat. Abel megfordult, megragadta a karom és maga mellé húzott. Átöleltem a derekát, és úgy festettünk, mint egy szerelmespár.
– Uralkodj magadon! – súgta a fülembe.
– Éhezem! – nyavalyogtam, már egyáltalán nem ügyelve arra, ki hallja meg.
Ahogy leértünk a csarnokba, igyekeztem kifejteni magam társam erős karjai közül, de ő nem engedett. Megeresztettem egy sokkal hangosabb sziszegést, mire ő kacagni kezdett. A mellettünk elhaladók kivétel nélkül felfigyeltek a szimfóniaszerű, dallamos nevetésre. Végigvonszolt a csarnokon a kijárat felé, ahol legszebb álmaimban már halomban állt a menekülő emberek teste… és lelki szemeim mostanra már vért is varázsoltak rájuk. Rengeteg vért.
Odakint csak lassan engedett el.
– Kiborítasz, Raven – tette még hozzá.
Lekezelően végigmértem. Elég gyér hatással lehetek rá, ha csupán ennyire tudom kiborítani. Az arca nyugodt volt, a szemei békéről árulkodtak. Talán ő volt túl érzéketlen, és nem velem volt a baj.
– Mit akarsz csinálni ma éjjel? – kérdezte aztán, mintha semmi sem történt volna.
Vállat vontam. Nekidőltem a parkolóban egy vörös sportautónak, és megpaskoltam az oldalát.
– Lopunk kocsit? – kérdeztem reménykedve.
Abel ismét elhúzta a száját, egy pillanatig úgy tűnt, mintha kinevetne.
– Ezt? – nézett csodálkozva. – Nézz magadra, nem úgy festesz, mint aki cabriót lop. Neked inkább a motor állna jól, vagy a terepjárók, szívem.
– Hah… – dohogtam. – Ünneprontó vagy.
– Oké – adta meg magát túlságosan is könnyedén. – Mit akarsz csinálni?
Felültem a sportkocsi motorháztetejére, és a pláza fényeit kezdtem figyelni.
– Öljünk embert? – ajánlottam.
Abel mámorító nevetése betöltötte az egész parkolót. Még a legtávolabb állók is megfordultak, hogy lássák, honnan jön a hang. Aztán hirtelen abbahagyta és döbbenten nézett rám.
– Te komolyan gondoltad – állapította meg.
Széttártam a karom és elvigyorodtam, mint akinek nincs titkolnivalója.
– Raven… – csóválta a fejét, és most mintha ő sziszegett volna. – Megnehezíted a dolgom. Miért nem éred be egy kis kocsi lopással, vagy fosztogatással, mint bármelyik rendes lány?
– Milyen lányokkal jársz te kocsit lopni? – kérdeztem. Valóban érdekelt volna.
Abel nem válaszolt, elindult a főút felé, abban a reményben, hogy én majd követni fogom.
– Nem válaszoltál a kérdésemre! – kiáltottam utána. Az emberek körülöttünk most már rám figyeltek. Az én hangom sem volt kevésbé lenyűgöző számukra, mint a férfié mellettem. – Miféle lányokkal lopsz kocsit? – a kérdést már a fülébe súgtam, amikor utolértem.
Vágott egy grimaszt, aztán megfogta a kezem és útnak indultunk. Mint szerelmesek az éjszakába. Kezemben a táska a sminkszerekkel egyre csak zörgött.
– Túl sok gondot fordítasz a külsőségekre – jegyezte meg Abel úgy fél kilométer után. – Talán könnyebb lenne, ha elfogadnád azt, ami vagy, és nem próbálnád elfedni ennyi festékkel.
Hümmögtem. Ujjai még mindig az enyémbe fonódtak, járásának ritmusa megegyezett az én járásommal. Szerettem ezt a gondtalan, céltalan lődörgést. Legalábbis régebben szerettem.
– Pont te prédikálsz nekem? – fordultam felé.
A holdfény rávilágított formás orrára, érdekes arcszerkezetére. Olyan volt, mint egy angyal, akit szépsége miatt űztek el a mennyekből a féltékeny, irigy kerubok.
– Te bújsz el egy rakás szabály meg magad alkotta törvény mögé, minél mélyebbre rejtve azt, aki valójában vagy… én csak festem magam. Mint a nők többsége.
Egészen halkan nevetett.
– Ezek a szabályok tartanak életben – magyarázta aztán, és azt hiszem, mostanra már több mint elégszer hallottam. – Nem elrejtem azt, ami vagyok, hanem megvédem.
– Ühüm – grimaszoltam rá.
– Majd belejössz – tette még hozzá.
Ó, hogy ezt is már hányszor hallottam! És mennyire nem érdekelt. Nem akartam belejönni. Nem akartam olyan lenni, mint Abel. Többé már nem.
– Neked mennyi idő kellett hozzá? Öt-tízezer év? – és hogy elég nyomatékos legyen a kérdésem, meg is álltam. – Nem sok értelmét látom…
Abel is megállt és összeráncolta halovány, gyönyörűséges homlokát. Olyan volt így, mintha valaki erőszakot tett volna egy annál jobb sorsra érdemes kőszobron. Megsimította az arcomat, és megerőltetett egy mosolyt. Ettől csak még torzabbnak tűnt a lámpa fényében egészen szürke arca.
– Túlzásokba esel – sóhajtotta. – És az éhség beszél belőled. Egyedül így van értelme a létezésnek.
– A tiédnek talán – sóhajtottam én is. Felpillantottam a csillagokkal tarkított égre, és keresni kezdtem benne egy biztos pontot. – Mert te tudod, honnan jöttél. Nekem fogalmam sincs róla – visszanéztem rá, egyenesen bele a koromsötét mandulaszemekbe. – Neked vannak emlékeid. Nekem nincsenek.
Teátrális stílusom ez egyszer megtette a hatását. Abel felém nyújtotta a kezét, és gyengéden magához húzott. Széles, erős mellkasának nyomtam a fejem, és hallgattam a hideg csendet, ami belőle áradt.
– Teljesen mindegy, ki voltál azelőtt – suttogta kedvesen. – Az számít, ki vagy most. És erősen kétlem, hogy más lennél, ha lennének emlékeid.
– Még a valódi nevemet sem tudom – motyogtam. – Egy senki vagyok, normális név és emlékek nélkül…
Abel hümmögött. Szorosabbra fogta az ölelést.
– Én szeretem a neved – súgta a fülembe mámorosan.
– Ja, mert te adtad – nyögtem halkan.
Végtelen csend borult ránk, ahogy egymáshoz simulva álltunk az út mentén, mozdulatlan. Az autók fénye néha megtört ölelkező szoborcsoportunkon, és talán azt hihették, valóban szerelmesek vagyunk. Talán régebben én is azt hittem.
Próbáltam nem gondolni arra, mikor és hogyan talált rám Abel. És arra sem, mit készült tenni velem, amikor megpillantotta, ki és mi vagyok. De az agyam gyorsabb volt, mint szerettem volna, és villámsebességgel száguldott át az emlékeken. Az első emlékeimen. És bárhogyan is igyekeztem, azelőttről nem maradt semmi. Mintha Abel előtt nem is léteztem volna. Ha lettek volna könnyeim, sírva fakadok. De mivel nem voltak, a sminkem tökéletes és érintetlen maradt. A könnytelenség előnyei…
Tovább indultunk az úton, most már szótlanul, még mindig kéz a kézben. Órák teltek el, mire ezzel a sebességgel a kertvárosba értünk. Unalmas hely volt, unalmas házakkal. Az egyetlen hely, ami nem alkalmas éjszakai szórakozásra. A nagyvárosok lüktető belvárosait szerettem, ahol semmi sem különbözött a nappaloktól, és ahol jobban el lehetett rejtőzni, mint bárhol a világban. Ezzel szemben itt voltunk, ahol mindenki aludt, ahol az egyetlen zajt a tücsök ciripelése adta, és ahol az utcai lámpák fényén túl csupán a hold világított. Próbáltam kevésbé csalódottnak tűnni, mint amilyen valójában voltam.
Abel szerette a nyugalmat. A kerteket és a csendet. Létezésének megannyi éve alatt semmit sem változott. Ragaszkodott a bevett szokásaihoz, amiket még akkor vett fel, amikor teljesen egyedül volt. És amikor hitte, hogy egyedül is kell maradnia. Ahogyan a saját életem egy jelentős része is titok volt előttem, úgy fogalmam sem volt róla, valójában mi történt Abellel. Amit tudtam, azt is elejtett mondatokból raktam össze. És ha kérdeztem, kitért a válasz elől. Én tudni akartam a múltam, ő el akarta felejteni. Nevetséges, szánalmas páros voltunk mi ketten.
– Miféle lányokkal lopsz kocsit, rajtam kívül? – kérdeztem váratlanul.
Egy egészen sötét zsákutca végén jártunk már. Abel megállt és mosolyra húzta a száját.
– Calista nem számít – vetettem még oda.
Széttárta a karját.
– Pedig ő beéri a kocsilopással… – válaszolta halkan.
– És kevesebb sminket használ, mint én – tettem még hozzá, most már én is mosolyogva.
Abel két erős, fehér tenyere közé vette az arcomat, és lehelt egy puszit a számra.
– Érdekes… te mégis jobban tetszel – suttogta részegítően.
Talán egy másik világban beleremegett volna a térdem. Most viszont olyan stabilan álltam, mint akit ide öntöttek agyagból és mozdulni sem lennék képes. Soha, egyetlen pillanatra sem volt kétséges, Abel mennyivel vonzóbbnak tart engem, mint Calistát. Soha nem éreztem szükségét, hogy bárkivel is versenyre kelljek a figyelméért. Időtlen idők óta voltunk együtt, és ez olyan kapocs volt köztünk, amivel nem sokan büszkélkedhettek a fajtánkból. Olyan régóta voltunk együtt, hogy kezdett már az agyamra menni.
– Abel, én éhezem – mondtam nyomatékosan. – És ebben a pillanatban semmivel sem tudod elterelni a figyelmemet.
– Dehogynem – mosolygott magabiztosan. – És Calista holnap estére már itt lesz Bennel. Úgyhogy maximum tizenkilenc órára kell elterelnem a figyelmed szörnyű állapotodról.
Hümmögtem.
Calista nem hiányzott túlságosan. Négy napja mentek el Benjaminnal, hogy túrázzanak egyet a környező hegyekben. A hegyek még kevésbé vonzottak, mint a kertváros. Ott aztán igazán csend volt, és unalom.
Emlékszem, milyen volt, amikor először láttam Calistát. Vérrel borított felsőtesttel feküdt a földön, és kétségbeesetten küzdött az életéért. Fölé tornyosult Benjamin nagy és erős teste, mintha meg akarná védeni őt. Szemben velük pedig két vérszomjas, vicsorgó fenevad állt, méregetve a zsidó fiú gyenge pontjait. Én is ezt tettem. A kettő nem zavart. Abellel az oldalamon bármikor leterítettem volna őket. De Ben más volt. Félelmetes. Visszahúzta száját a felső fogsoráról, jelezve, hogy nem adja a prédáját harc nélkül. Ajkai két oldalán vastagon csorgott a friss, forró vér, szemében veszett düh örvénylett. Olyan volt, mint bármelyikünk, feldühítette, ha étkezés közben törtek rá. A két másikat bizonyosan a vér szaga vonzotta ide. Minket pedig az övék. Bármerre is jártunk Abellel, ha hozzánk hasonlókba botlottunk, kíméletlenül legyilkoltuk őket. Ez volt az életben maradásunk egyik alapvető törvénye. Soha senkit nem hagyhattunk életben a fajtánkból. És most egy olyan hatalmi harcba csöppentünk bele, amit egyikünk sem kívánt magának. Szerencsére előző nap étkeztünk, így Calista vére nem vonzott annyira, hogy elveszítsem az eszem tőle. Ben kérdőn ránk nézett és vicsorogni készülhetett, amikor Abel támadásba lendült és ledöntötte a lábáról a közelebb álló fenevadat. Küzdeni kezdtek. A táncnak tűnő, szépen koreografált mozdulataik mindig lenyűgöztek. Készen álltam, hogy azonnal támadjak, ha Abelt veszély fenyegetné, és szemmel tartottam Bent. Ő pedig engem nézett, majd a lábai előtt vonagló Calistát. Végül rávetette magát a másik fenevadra, vissza-visszapillantva, nehogy közben meglépjek a prédával. De fel sem merült bennem. Nekidőltem az egyik épület falának, és vártam. A harc gyors volt és egyszerű. A lángoló testek látványa pedig hátborzongató. Abel átfogta a vállam, és megeresztett egy aprócska, de annál többet mondó mosolyt. Tudtam, hogy Bennel is végezni akar. Nincs kivétel a szabályok alól.
Ben közben visszasétált Calista vergődő teste mellé. Fintorogva megemelte a fejét, megszaglászta, aztán hagyta visszaesni a talajra.
– Erről ennyit – morogta mérgesen. – Most vadászhatok újra.
– Nem végzel vele? – kérdezte meglepetten Abel.
Benjamin csípőre tette a kezét, aztán értetlen képpel meredt ránk. Magas, robosztus alakja akár egy harcosé is lehetett volna. Göndörödő vörösesbarna haja a válláig ért, fekete szemei egyáltalán nem illettek szürkéslila bőréhez. Ha egyedül találkoztam volna vele, azonnal kitérek az útjából. Hiába tanultam ki a harcművészetek ezernyi módját, biztosan semmire sem mentem volna vele.
– Minek? – dörgölte meg az állát Ben. – Nem teljesen mindegy?
– Nem – felelte Abel nyugodtan. – Csak egy újabb éhes száj… feltételezem, nem kell elmagyaráznom, mit és mennyit fog enni. És minden egyes éhes szájjal nekünk egyre kevesebb marad. Végül mind elfogynak. És ha ők meghaltak, mi is meghalunk.
Rövid és velős összefoglalása volt annak, miért is irtottuk a fajtánkbelieket. Persze nem hinném, hogy lett volna bíróság, ahol megállta volna a helyét, de nekünk elég indok volt, és ez az egy számított csupán.
– Felőlem – vont vállat Benjamin.
Mégsem mozdult, mintha arra várt volna, hogy mi végezzük el helyette a piszkos munkát. Abel nem tétovázott. Odalépett a haláltusáját vívó Calistához, és kelletlen grimaszba torzult az arca.
– Kérlek… elégek… – könyörgött a lány. Nem lehetett több tizenhét évesnél, hajának nagy része is vérben ázott már, és szíve egyre lassabban és lassabban vert.
– Bizony, égni fogsz – sóhajtotta Abel. Sosem láttam még könyörületesnek. Talán csak azon az egy különleges napon. Velem.
– Kérlek… segíts… – nyögte Calista, miközben a torkából vérbuborékok törtek fel.
Csend lett. Abel mellé térdelt, két hűvös kezébe fogta a lány arcát és érdeklődve figyelte a szemeit. Hosszasan nézte, mint aki keres valamit benne. Ben értetlenül nézett rám, én pedig csak vállat vontam.
– Honnan jöttél? – fordult váratlanul Benhez.
– Izraelből – válaszolta az, majd felmérte magának Abel szokatlan ábrázatát. – Te ugye egyiptomi vagy?
Abel elmosolyodott. Szerettem ezt a mosolyát. Ilyenkor mintha bepillantást engedett volna életének azon részébe, amiről nem tudtam semmit.
– Onnan jöttem, amit ma Egyiptomnak hívnak – felelte halkan, és lassan megemelkedett.
Ben felé nyújtotta a kezét, és Abel elfogadta azt.
– Abel vagyok – mutatkozott be.
– Nem kifejezetten egyiptomi név – húzta el a száját Ben.
– A társam, Raven – mutatott rám. – Írországban találtam.
– Nem kifejezetten ír név – folytatta Ben. – És még csak nem is ír arc.
– Így van – helyeselt Abel, de nem bonyolódott hosszú találgatásokba származásomat illetően.
Csend lett. Calista hörgött csak a földön, küzdve a méreg ellen, amit Ben eresztett belé, amikor megtámadta. Mostanra már elérte a szívét is, és az pumpálni kezdte minden apró kis sejtjéhez, hogy átváltoztassa valamivé, amiről eddig jó esetben fogalma sem volt.
– Mi lesz a lánnyal? – kérdeztem zavartan.
Abel megfordult és sóhajtott egy nagyot.
– Úgysem éli túl – mondta komolyan. – Nem lesz elég erős, hogy megvédje magát.
– Itt hagyjuk? – döbbentem le. Sosem tettünk még ilyet.
– Végül is, csini kis pofija van – szólalt meg Ben. – Én meg túl régóta vagyok magányos.
– Őt is itt hagyjuk? – mutattam Benre. Nem gondoltam, hogy Abel életben hagyná.
– Merre mentek? – kérdezte Ben.
– Dél felé – intett Abel a város déli irányába.
A másik hümmögött.
– Vigyázzatok a hordákkal – mondta aztán. – Állítólag nem sokan élik túl a velük való találkozást.
– Talán velünk jöhetnétek délre – ajánlotta Abel. – Persze, ha a kis hölgy túlvan a nehezén.
Calista még órákig vonaglott tehetetlenül, néha segítségért könyörgött, máskor üvöltött, aztán egyszer csak elhallgatott, és csupán mellkasának ziháló hangja figyelmeztetett arra, hogy életben van. Vagy legalábbis egy olyan állapotban, ami nem egyezik a halállal.
Abel kiváló harcos volt, és mindemellett elég okos is ahhoz, hogy tudja, a déli hordákkal való találkozás kettőnkre nézve igen kétes kimenetelű lehetne. Ben megjelenése és ereje viszont nagyban hozzájárult a mi sikerünkhöz. Arról nem is beszélve, hogy Calistával immáron négyen voltunk, és senki sem lehetett olyan őrült, hogy megtámadjon egy ekkora létszámú csapatot.
Calista és Ben egészen mások voltak, mint Abel. Soha senkit nem hallottam még annyit beszélni, mint őket. Mintha a szavakon kívül nem létezne más közlési forma számukra. Ben életének minden apró pillanatáról részletesen beszámolt, és ha kellett, többször is elmondta a meséket. Calista pedig állandóan kérdezett, állandóan lelkesedett, és úgy viselkedett, mintha az átváltozással élete legnagyobb lehetőségét kapta volna meg.
Bizonyos napokon nem értettem, miért is hagytuk életben őket. Máskor pedig azt vártam, Abel mégiscsak meggondolja magát, és egy szép pillanatban végez velük.