2. ABEL MÚLTJA
A csillagos égre meredtem, kábultan, mintha félálomban lennék. A hintaágy csendesen ringatózott alattunk. Fejemet Abel sípcsontján pihentettem, ő pedig a bakancsomnak nyomta állát és úgy gondolkodott. A kert, amiben pihentünk egy kisebb családi házhoz tartozott, amiben nyugodt álmukat aludták a háziak.
– Szóval, mivel próbálsz meg visszatartani attól, hogy berontsak, és átharapjak pár illatos torkot? – kérdeztem merengve. Tudtam, hogy úgysem tenném meg. És ezt ő is tudta.
Hümmögött. Lehunytam a szemem, és csak élveztem a hintaágy ringatózását. Olyan volt, mintha álomba ringatna. És jó volt hinni benne. De ez csupán csak afféle vágy volt, mint a képzelgésem a vérfürdőről a házban. Soha nem válhatott valóra.
– Mi az igazi neved? – pillantottam fel hirtelen.
Abelt meglepte a kérdés. Hosszasan bámult rám mandulavágású, idő előtti szemeivel, aztán elnevette magát.
– Abel – felelte.
– Ühüm… – grimaszoltam. – Nem hiszek neked.
Még mindig nevetett. Különleges vonású arca egészen felderült, és ha nem tudtam volna, hogy mennyire halott a bőre, talán piros kis foltokat is láttam volna rajta.
– Komolyan – mondta aztán. – A világ ahonnan jövök, évezredekkel azelőtt használta a nevemet, minthogy újra felfedezték volna. Szerinted ez olyan lehetetlen?
– Az – mormogtam ismét csukott szemmel. – Át akarsz verni. Soha, semmilyen kérdésemre nem válaszoltál rendesen. Nem tudok rólad semmit.
Hallottam dallamos kacagását, és a hintaágy ütemesebb ringatózásba kezdett alattunk. Nem bántam. Jól esett. Arra koncentráltam, hogy Ben és Calista tizenegynéhány órán belül visszaér, és akkor csillapíthatom égető szomjam, őrjítő éhségem.
– Mindent tudsz rólam – szólalt meg váratlanul Abel. – Többet tudsz rólam, mint bárki a világon.
Naná, hogy így volt. Én voltam az egyetlen lény az egész kerek bolygón, aki lehetetlen hosszú időt töltött el vele, és létezésünk minden pillanatát megosztottuk, amióta csak megkímélte az életemet azon a bizonyos napon. De ettől függetlenül szinte semmit sem tudtam a múltjáról, az álmairól, vagy, hogy hogyan élt, amikor még minden normális volt.
– És mi volt azelőtt? – kérdeztem halkan, persze nem vártam választ, de azért mindig újra és újra próbálkoztam.
Csend lett. Feltételeztem, hogy ez a fajta csend pirkadatig kitart, amikor majd búvóhelyet keresünk magunknak az égető napsugarak elől. Így aztán hagytam, hogy ismét magával ragadjon az álom illúziója. Percekig nem történt semmi, csak a tücsök ciripelt halkan az egyik fa tövében, és hűvös szellő susogott a fák levei között.
– Olyan voltam, mint bármelyik ember – felelte Abel szokatlanul halk és monoton hangon. Mintha a világ, amiről beszélne, csupán egy nem létező álom része lenne. – Dolgoztam, próbáltam életben maradni… és szerettem. Végül mindennek egy csapásra vége lett. Hálás lehetsz, hogy te nem emlékszel semmire.
– Ja, az vagyok – nyögtem kelletlenül. Aztán kinyitottam a szemem és nagyon komolyan Abelre néztem. – Egy amnéziás vérszívó vagyok, aki őrülten vágyik rá, hogy megtudja, milyen is volt emberként élni. Üres a fejem, mintha minden választ kitöröltek volna, mielőtt feltehettem volna a kérdéseket. Nincs múltam, amiből építhetném a jelenem. Csak egy árnykép vagyok… és te még azt is megtagadod tőlem, hogy mesélj az emberi életedről. Hogy legalább elképzelhessem, milyen is lehetett…
Abel kínosan nyelt egyet.
– Rosszul látod, Raven – suttogta ugyanazon a halott hangon, amin az előbb beszélt. – Pontosan tudod, hogy ki vagy. Nincs semmi, ami megmásíthatná mindezt.
Nem értettem egyet, de nem volt kedvem vitázni. Vissza akartam hozni az álom illúzióját, mielőtt teljesen elveszítem benne a hitem.
– Embernek lenni nem volt olyan különleges, mint hiszed – sóhajtotta. – Más volt, de semmivel sem jobb…
Magamban hümmögtem egyet, de nem szóltam. Nem misztifikáltam túl az emberi létezést, nem akartam emberré válni, csupán az emberi emlékeimet akartam. Hogy végre teljes legyek, és elfogadhassam magam. Hogy elhiggyem, hogy ami most történik velem, az valóban a legjobb, ami megtörténhetett.
– Csak egy szerencsétlen pasas voltam, megvalósíthatatlan álmokkal – kezdte Abel, amikor épp lehunyni készültem a szemem. Döbbenten meredtem rá, várva, lesz-e folytatás. – Volt egy feleségem, három lányom és egy kis kunyhóm egészen közel a folyóhoz. És reménytelenül szerelmes voltam… a legszebb nőbe, akit valaha láttam. A nőbe, aki a bátyám asszonya volt. Minden nap minden percében azon dolgoztam, hogy megszabadítsam magam a kíntól. De ahányszor csak láttam, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem, hogy úgy szeressem, ahogy egy férfinek megadatott, hogy szeressen egy nőt – sóhajtott egy nagyot, aztán a csillagokra meredt. – Tudod, ő még élvezte is, hogy gyötörhet… minden alkalmat kihasznált, hogy hozzám simuljon, hogy láthassam csodálatos testét rövidke ruháján át.
Ismét csend lett, még a tücsök is elhallgatott a fa tövében. Abel messzire merengő fekete szemeit figyeltem, ahogy újraélte emberi életének legnagyobb fájdalmát. Lelki szemeim előtt megjelent egy illékony kép egy fiatal lányról, és Abelről, lüktető erekkel a nyakán.
– Aztán minden jobbra fordult – folytatta, pedig igazán nem számítottam rá. – A hozzám hasonló erős fiúkat a városba vitték, és ott felajánlották mindünknek, hogy beállhatunk az uralkodó seregébe. Ez jó pénzt jelentett a családomnak. És megnyugvást a lelkemnek. Távol lenni a nőtől, akit imádtam, ez volt az egyetlen megoldás a problémámra. A kiképzés segített lefoglalni a testem és az elmém, és lassan azon kaptam magam, mennyivel közelebb áll hozzám ez az életforma, mint amit eddig csináltam. Az uralkodót és a családját sosem láttam. Nem voltak sokan, és csak éjjel mutatkoztak, akkor is csak a legfontosabb állami embereknek. Azt rebesgették, hogy olyanok, mint az istenek… az elmúlt nagyjából húsz évben, amióta a lábukat a földünkre tették és átvettek minden hatalmat, még csak nem is öregedtek. Nem hittem benne. Ostobaságnak hangzott. Habár azt meg kellett hagyni, a megjelenésükkel a világunk virágozni kezdett. Mindenhez értettek, mindent megtanítottak, és sosem kértek semmit cserébe. Odahaza hallottam ugyan, hogy a fura, semmire sem jó hatalmas kőépítményeikben emberáldozatot kell bemutatni nekik, hogy továbbra is kegyesek legyenek hozzánk, de olyan világban éltem, ahol az emberáldozat teljesen hétköznapi dolognak számított. És nem is érdekelt túlságosan – rám pillantott, hogy tudom-e követni. Tudtam. – Az életem innentől csak és kizárólag arról szólt, hogy megfelelően szolgáljam az uralkodót, és hogy én legyek a legjobb harcosa, bármi történjék is – újabb képet vetített elém az elmém, amiben Abel mostanra dühös katonává érett, és ezt könnyebb volt elképzelnem, mint a szerencsétlen szerelmest. – Egy napon aztán éjjeli szolgálatra voltam beosztva – beszélt tovább. – amikor a hatalmas és hihetetlenül gyönyörű kertben megpillantottam kettőt közülük. Az egyikük egy törékeny lányka volt, hosszú selyem köntöst viselt, hófehér bőrén lehetetlenül csillogott a hold fénye. A másik egy magas, széles vállú férfi volt, kezét folyamatosan a lány derekán tartotta és ő is egészen sápadt és fura volt. Mondhatni hátborzongató. Lassan, kimérten sétálgattak, miközben halk szavakat sugdostak egymásnak. De amennyit a szél a fülemhez elhozott, tudtam, hogy nem olyan nyelvet beszélnek, amit valaha is hallottam. Mégis, ami a legfurább volt, az a különös hang, amit használtak. Mintha elvarázsoltak volna. Le sem tudtam venni a szemem róluk. Hajnalodott már, mire észrevettem, hogy a varázsos hangjuk ellenére az arcuk szinte visszataszító. A felkelő nap fényében szürkének hatott a bőrük, beesett koromfekete szemüket vastag festékkel hangsúlyozták, hogy ne tűnjön olyan élettelennek. Kezdtem megérteni, miért nem mutatkoznak nappal. Vagy egyáltalán.
Abel megmozdult, és a feje alá helyezte a karjait. Még mindig a csillagokat bámulta, mintha onnan olvasná ki a történetet.
– Hónapok teltek el, mire újra láttam egyet közülük. Egy fekete, dús hajú férfi volt, mogorva arccal, ami még félelmetesebbé tette. Az a pletyka járta, hogy az uralkodók összetűzésbe keveredtek. Talán jobban oda kellett volna figyelnem, de nem érdekeltek túlzottan ezek a mesék. Amikor két pártra szakadtak, a mogorva pasi vette át az irányítást. Alapvetően semmi sem változott, mígnem újabb pletykákat hallottam arról, hogy a férfi, akit annak idején a kertben láttam, eltűnt. A bátyja darabokra tépte és szétszórta a tagjait a nagy folyó mentén. Ez sem rázott meg túlságosan. Olyan világban éltem, ahol nem nagyon tudtak meglepni hasonló cselekedetekkel. Két hét után a palotaőrség legbelsőbb köreibe kerültem, ami rendkívül unalmas, időrabló foglalatosság volt. Viszont közelebb kerültünk a szolgálólányok garmadájához, akik kitörő lelkesedéssel fogadták az életerős katonákat. Annak ellenére, hogy nem volt semmi különösebb dolgunk, voltak izgalmas pillanataink – nevetett. – De soha, semmi nem felejtette el velem bátyám fekete hajú, olívazöld szemű asszonyának csodás testét, mosolyát, hangját… mígnem megismertem Khaishát – újabb, jelentőségteljesebb csend következett, és én csak ízlelgettem a különös nevet, aminek hangzása egészen ismeretlen volt a számomra. – Egyike volt a megmaradt uralkodóknak – magyarázta Abel. – Fekete hajú, halott bőrű lány volt, mégis azokban a sosem látott éjsötét szemeikben olyan tűz égett, aminek lehetetlen volt ellenállnom. Ellentétben a többiekkel, ő köztünk járt, néha szólt néhány kedves szót, de többnyire csak bámult minket. A szolgálólányok minden nap vastagon sminkelték, hogy olyanná tegyék, mint bármelyikünk, de lehetetlen volt nem észrevenni a különbséget. A járása ritmusosabb volt, és sokkal gyorsabb, mint amit valaha láttam. A tekintete veszélyesnek és vérszomjasnak tűnt, annak ellenére, hogy alacsonyabb és gyengébb testfelépítésű volt nálam. Éjszaka, ha vele álmodtam, sűrű verítékben ébredtem. Szégyelltem bevallani magamnak is, hogy mennyire megrémít és mégis mennyire a hatása alá kerültem. Menekülnöm kellett volna, de csak egyetlen helyre mehettem volna, vissza a családomhoz. És ha választanom kellett életem szerelmének újabb kínzó jelenléte, és a különös isten-uralkodónő veszélyes, mégis vonzó hatalma között, ez utóbbi tűnt az elviselhetőbbnek. Persze tévedtem.
Csend lett, Abel lehunyta a szemét, és sóhajtott párat. Nem akartam megszólalni. Nem akartam félbeszakítani. Minden részletre kíváncsi voltam.
– Khaisha egy napon magához rendelt. Egy hatalmas pamlagon ült, alig viselt magán ruhát, ami láttatni engedte természetellenesen halovány bőrét. Ahogy előtte térdeltem, a szívem majd kiugrott a torkomon. Lehetetlen volt kontrollálnom az érzéseimet. Akartam őt, annak ellenére, hogy tudtam, a vesztembe rohanok. Egy kedves arcú szolgálólány fordította a szavait, aki sokkal nagyobb távolságot tartott tőle, mint ami logikus lett volna. Khaisha saját őrséget szervezett. Nem értettem, mi szüksége rá, de képtelen voltam nemet mondani. A közelében akartam maradni, még akkor is, ha ez az életembe kerül. A szolgálólány aztán félrevont egy aprócska szobába, megragadta a karom és könyörgő szemekkel nézett rám.
„Ne tedd!” – súgta. „Mondj ellent, és menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz! Pár napon belül visszatér az uralkodó és akkor újra rend lesz a palotában. De addig bújj el… ha élni akarsz.”
„Ostoba vagy” – feleltem magabiztosan. „Az uralkodó meghalt. Senki sem élheti túl, hogy széjjelszaggatják.”
„Nem tudsz te semmit!”- rivallt rám. – „ Az asszonya megtalálta a darabjait, és amint összerakta, dicsőségesen visszatérnek. És akkor végeznek minden fattyúval.”
Őrültnek hittem a lányt, és igyekeztem elfelejteni, amit mondott. Ami egészen könnyedén ment Khaisha társaságában. Bár egy szavát sem értettem, a hangja elbűvölt, és pár nap múlva már bármit megtettem volna, amit kért. És tudtam, mit akar. Férfi voltam, azt hittem, tökéletesen értem a jeleket.
Rám mosolygott, mintha azt várná, kinevetem. De nem nevettem, csak hallgattam csendesen.
– És akkor, egy egészen forró éjszakán magához hivatott. Abban a kevés rongyban, amit ruha címen viselt, mindent láttam furaszínű, mégis tökéletes testéből. Intett, hogy üljek mellé a pamlagra, és megkínált egy pohár kellemes aromájú itallal is, amitől szédülni kezdett a fejem. Aztán végigsimította az arcomat, és hűvös érintésétől kivert a veríték. Az ösztöneim azt súgták, meneküljek. De nem voltam elég okos. Hagytam, hogy magához öleljen, hogy csókolja a számat. És az a csók nem volt fogható semmiféle emberi csókhoz. Hideg volt és… és visszataszító. Mikor feleszméltem, hogy mit is csinálok valójában, Khaisha már a csípőmön ült, és zihálva hajolt fölém. Minden idegszálammal éreztem, hogy nagyobb bajban vagyok, mint amit bármikor is el tudtam volna képzelni. Megpróbáltam felülni, de a nő olyan erős volt, hogy a csuklóm eltörött a szorítása alatt. Üvöltöttem. Ő kacagott. Aztán a torkomra hajolt és belém mélyesztette tűhegyes fogsorát. Amikor felszakadt a bőröm, azt hittem, azonnal meghalok. De a rosszabb rész csak ezután következett. A nő fölöttem szívni kezdte a vérem, és a fura vákuum alatt sajgott az összes ér a testemben. Menekülni akartam, de már arra sem volt erőm, hogy megmozduljak. Szívem zakatolása alábbhagyott és egyre lassabban és lassabban vert. Az ájulás határán voltam, testemben a fogakkal és olyan vérveszteséggel, amibe mindenképp bele kellett volna halnom. Amikor felsikoltott valaki az udvaron, majd őrült morajlás vette kezdetét, csatazajnak hangzott, de nem vettem volna mérget rá. Khaisha dühödten ugrott fel és rohant az ablakhoz. Nem tetszhetett neki, amit ott látott, mert magára kapott egy köntöst és a hátsó kijáraton távozott, miközben én a fájdalomtól üvöltve ott vonaglottam a vér áztatta pamlagon. Azt reméltem, hogy a halál azonnal elragad, de ostoba vágy volt csupán. A halál lett volna a legtökéletesebb, ami történhet velem, annak fényében, ami még rám várt. Kínzó, égető tűz vett körül, pedig lángokat sehol sem láttam. A fejem ki akart szakadni a testemből, a szívem pedig az életéért küzdött.
„Én figyelmeztettelek” – hallottam valahonnan a szolgálólány hangját. Nem volt gúnyos, nem volt fennhéjázó, inkább szomorú és csalódott. Nem tudtam válaszolni neki, bár nem is volt semmi, amit mondhattam volna. Amikor újra üvölteni készültem, a számba tömött egy nagy adag rongyot, amit képtelen voltam kiköpni, és bekötözte a nyakamat. „Megpróbállak elvinni innen.” – magyarázta. „Habár elég nehéznek látszol… de ha itt találnak így, megölnek. Minden fattyút megölnek” Nem értettem, miről beszélhet, de nem is érdekelt. Meg akartam halni. Szerettem volna, ha módot talál arra, hogy megöljön. Ha otthagy, és hagyja, hogy mások végezzenek velem. Ehelyett végigvonszolt a folyosókon, le a pincékbe, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, és elzárt egy kis cellába. Reggelig fetrengtem a kínoktól, mire alábbhagytak. A torkom ugyan még mindig tüzelt, de ez semmi nem volt ahhoz a borzalomhoz, amit előtte kellett átélnem. A tagjaim lehetetlenül könnyűnek tűntek, a kőpadló alattam kényelmesnek és a szívem csendesnek. Mintha már nem is verne. Órák telhettek el, mire rájöttem, hogy a szívem valóban nem ver. A kezdeti pánik után rájöttem, még ha úgy is van, valahogy mégsem sikerült meghalnom, és az jó. És egy utolsó sóhajjal aztán végleg távozott belőlem minden, ami emberi volt. Az utolsó könnycseppektől elázott az arcom, a szám forró, égető anyaggal telt meg a nyálam helyett, és minden záróizmom elengedett. A testem megszabadult a salakanyagoktól, és immáron nem volt más, csupán hideg nyugalom bennem. Hihetetlen jól esett, azok után, amin átmentem.
Lassan felült, és mosolyogva rám pillantott. Én pedig csak bámultam rá, gyanakodva.
– Elégedett vagy? – kérdezte.
– Vége a mesének? – ültem fel én is. – Mert akkor nem.
Csóválni kezdte a fejét, aztán magához húzott és megcsókolta a homlokomat.
– Tudhattam volna, hogy neked semmi sem elég – sóhajtotta.
– Nem hagyhatod félbe a történetet épp most! – mordultam rám. – Hogyan élted túl aztán? Hogyhogy téged nem öltek meg? Mi lett Khaishával? És mi lett életed szerelmével?
Abel elengedett, aztán lassan felállt és körbepillantott. A kerítés felé indult, és én követtem. Ideje volt búvóhelyet keresnünk magunknak a napsugarak elől.
– Az emberi részére voltál kíváncsi – mondta, amikor már az utcán sétáltunk. – És az átváltozásommal véget is ért az emberi rész.
– Kösz a semmit! – morogtam mérgesen.
– Olyan dolgokat meséltem el, amikre én magam sem akartam gondolni hosszú ideje – fordult felém. – Megosztottam veled a legfájdalmasabb emlékeimet… nem ezt vártam…
Lehajtottam a fejem, és sziszegtem egyet.
– Szóval a pasi széttépte a bátyját? – kérdeztem. – És elszórta a darabjait?
– Így van – bólintott.
– A nője pedig megkereste és újra összerakta?
– Ahogy mondod.
– Ismerős sztori – nyögtem.
Nevetett.
– Hát, akkor most jobban érted, miről is volt szó valójában.
Grimaszoltam.
– Vagy csak kerestél egy hihető történetet és úgy adtad elő, mintha a sajátod lenne – mondtam határozottan.
– Nem gondolod, hogy akkor valami nagyobb szerepet szántam volna magamnak? – kérdezte még mindig nevetve. – Mi okom lenne hazudni neked?
– Mi okod lenne elmondani az igazat?
Abel megindult előre, és én csak pár lépés után követtem.
– A palota pincéi elnyomtak minden szagot, még az olyan kifinomult orrok elől is, mint amilyen az uralkodóé volt – folytatta váratlanul a mesét. – Nem véletlenül oda rejtett el a szolgálólány. De csak nappal jött vissza értem, és miután kinyitotta az ajtót, ledobott néhány tiszta ruhát a földre.
„Gondolom, szükséged lesz rá” – mondta. A sötét ellenére is tökéletesen láttam az arcát. De nem ez volt az egyetlen dolog, amire felfigyeltem. Szívének minden dobbanását hallottam, az ereiben zubogó finom illatú vére pedig megrészegítette az agyam. Nyögtem egyet kelletlenül, de nem mozdultam. „Ha felöltöztél, visszajövök” – mondta még, aztán magamra hagyott. Alig negyed óra múlva jött vissza, addigra a szájüregem megtelt a forró méreggel, amitől csak még jobban vágytam a lány torkát átharapni. De nem volt olyan kellemetlen a kín, hogy ne tudtam volna ellenállni neki.
„Amint lemegy a nap, észak felé elhagyhatod a palotát” – közölte. – „Gyorsan mozogj, és ne állj meg senki kedvéért. Ha felfedeznek, megölnek”
„Miért segítesz?” – kérdeztem értetlenül. – „Hisz nem is ismersz”
„Tudom mi lettél” – felelte. – „És most, hogy meghálálhasd, amit érted tettem, változtass át engem is!”
Döbbenten figyeltem, azt hittem, elment az esze. Nem akarhatja ezt az egész kínt, hogy aztán egy életen át kelljen menekülnie az uralkodótól, aki biztosan őt is meg akarja majd ölni. Akkor még fogalmam sem volt róla, mivé lettem, így azt sem érthettem, miért is vágyik rá ő oly nagyon.
„Hatalmasak lehetünk, akárcsak ők!” – magyarázta. – „Ha elég sokan leszünk már, meg tudjuk védeni magunkat, és akkor senki sem uralkodhat felettünk!”
„Nem érdekel” – mondtam magabiztosan. Egyre jobban égette a kín a torkomat. Egyre nehezebb volt ellenállni a vágynak, hogy átharapjam a torkát.
„Nem tudod, mit beszélsz” – nevette el magát a lány. – „ Fogalmad sincs, mekkora hatalomra tettél szert. Szerinted miért pusztít el mindenkit az uralkodó, aki hasonló lesz hozzá? Hogy ne legyen senki, aki riválisa lehetne. Végtelen erő és végtelen élet vár rád. Megszűnt minden határ, minden törvény, ami valaha meghatározta azt, ami voltál. Isten lettél. Egy közülük.” És én kinevettem. Mire a lány kibújt a ruhájából és egészen közel állt hozzám. Őrülten vágytam a vérére. De semmi mást nem éreztem. Női szépsége még csak meg sem érintett. A testem azon funkciói, amik miatt régebben férfinak éreztem magam, egy az egyben kihaltak az emberrel együtt, aki meghalt az éjjel.
„Érzed?” – kérdezte sejtelmesen. – „Érzed, ahogy hív a vérem?” – és egészen közel nyomta a torkát a számhoz. – „Harapj meg, és csillapítsd a szomjad! De el kell engedned, mielőtt lassulni kezdene a szívem… különben megölsz.” Bólintottam, hogy értem. Most már olyannyira kínzott a vágy, hogy mindenképp megharaptam volna. Megragadtam a fejét, és magamhoz húztam, aztán belemélyesztettem a fogaimat vajpuha nyakába. Olyan egyszerű volt, mintha mindig is ezt csináltam volna. Amikor pedig a számat beterítette semmihez sem fogható zamatos vére, megrészegülten csak még többet és többet akartam. A lány vonaglott a karjaim között, menekülni próbált, de vergődése hasztalan volt. Sokszorosan erősebb voltam nála. Örökké bírtam volna inni a véréből, de amikor a szíve lassulni kezdett, minden erőmet összeszedve elengedtem. A földre esett és zokogott, jajgatott, de bármennyire is szerettem volna, nem hatott meg. Nem éreztem sem könyörületet, sem szomorúságot miatta. Csupán egy szerencsétlen lény volt, aki a földön küzd az életéért. Ezzel szemben én hatalmassá nőttem. A finom vér megtelítette a gyomromat, azon keresztül eljutott minden sejtemhez, amik örömmel fogadták be az életet újra maguk közé. Olyan kielégítő élmény volt, mint semmi, amit korábban emberi életemben tapasztaltam. Ez az újszerű eufória leírhatatlan, megfogalmazhatatlan élmény volt számomra, és tudtam, hogy képtelen leszek mostantól ellenállni a vonzásának. Amikor sötétedett, elhagytam a pincéket. A szolgálólány még mindig vad tűzben égett, de nem akartam vele maradni. Menekülni akartam, minél messzebbre innen, hogy át tudjam gondolni, mi is történt velem. És a végzetem a családom felé sodort. Féltem tőle, hogy bántani fogom a lányaimat, vagy bárkit, aki elég drága nekem, de nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy még egyszer utoljára lássam őket.
Hosszabb szünet következett, ahogy elhagytuk a kertvárost, és áthágtunk a dombokon. Előttünk rozoga kerítéssel körbevett elhagyatott telek állt.
– Borospince? – kérdezte Abel mosolyogva.
– Hát, ahogy elnézem, itt senki sem zavarja meg a napunkat – mosolyogtam vissza.
Átmásztunk a kerítésen, és a dombba vájt borospincéhez közelítettünk. Keleten megjelentek az első napsugarak. Finomak voltak és erőtlenek, semmi okunk nem volt igyekezni. Szomorúan néztem a fény irányába, aztán visszafordultam Abelhez, aki könnyedén felfeszítette a pince ajtaját, majd szélesre tárta előttem.
– Ígérem, kiveszünk egy lakást valahol – mondta közben.
– Nem számít – ráztam meg a fejem. – Bár jól esne, ha nem kellene minden reggel új búvóhelyet keresnünk.
A pince büdös, dohos szagot árasztott. Abel résnyire nyitva hagyta az ajtót, amin könnyedén becsusszant egy kevéske napsugár, épp csak annyi, hogy kellemes félhomály legyen. Lekuporodtam az egyik sarokba, fejemet a térdemre hajtottam, és vártam, hogy folytatódik-e a mese. Abel mellém ült, élettelen kezébe fogta az enyémet, aztán sóhajtott egy nagyot.
– Khaisha meghalt – mondta szárazon. – Láttam a testét égni. Ugyanúgy, mint a többinek. A szolgálólányról nem hallottam semmit, de erősen kétlem, hogy túlélte volna. Én viszont éltem, annak ellenére, hogy a testem halottnak tűnt. És össze voltam zavarodva. Amikor elértem az egykori falumat, már tudtam, hogy hiba volt odamennem. A vér illata jobban vonzott, most, hogy már átéltem az általa okozott eufóriát. Mindenhol csak a dobbanó szívek zenéjét hallottam, és az emberek finom, csalogató illatát hozta a szél. Ha nem tudtam volna, mit művel az uralkodó a fattyúkkal, talán vérfürdőbe kezdek. Így viszont csak abban reménykedtem, hogy senki sem akadt a nyomomra. Az erdőben elbújva vártam, hogy lemenjen a nap. Addigra már értettem, hogy nem a különös megjelenésük tartotta vissza az uralkodókat attól, hogy napközben mutatkozzanak, hanem a kín, amit a napsugarak okoztak. A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen is az, amikor a közvetlen napfény átégeti a halottnak tűnő testet, és égető hólyagokat hagy maga után. Szerencsére hamar gyógyultam, de be kellett szereznem néhány erős szövésű, csuklyás köpenyt. Ez ugyan nem védett teljesen a nap ellen, viszont eltakarta az iszonyú nyomokat, amiket hagyott rajtam, és senkit sem rémítettem halálra – Abel hatalmasat sóhajtott, aztán elengedte a kezem. Sejtettem, hogy a neheze csak most jön. – És amikor lement a nap, előjöttem a fák közül, és ahelyett, hogy a saját kunyhómat kerestem volna, a bátyámé felé indultam. Nem tudom, miért… nem emlékszem, hogy konkrét tervem lett volna. Messziről éreztem már, hogy odabent csak egyetlen szív dobog. Az a bizonyos szív, amiért ölni tudnék. Amikor beléptem és ő meglátott, tátva maradt a szája a döbbenettől. Talán mosolyogtam rá, talán mondtam is valamit… mielőtt rávetettem magam és átharaptam a torkát. Jobban kívántam azt a nőt mindennél, és abban a pillanatban csak az enyém volt. Úgy volt az enyém, mint soha senkié. És a vére… soha nem kóstoltam még édesebb, mámorítóbb vért. Teljesen elvette az eszemet, el sem akartam engedni. Csak szívtam magamba az életet belőle, mintha azzal örökre velem maradhatna, és sosem veszíteném el. Sikoltozott… őrült, vérfagyasztó sikoly volt az, ami betöltötte az egész éjszakát. Amíg erő volt benne, megpróbált lefejteni magáról, persze hasztalan. Hagytam, hadd küzdjön, tudtam, úgysem tehet ellenem semmit. A szíve pedig nem bírta tovább a kínt és lassulni kezdett… és ahogy egyre lassabban vert, úgy ittam még nagyobb kortyokban a vérét, hogy kárba ne vesszen ebből az édes nedűből egyetlen csepp sem. Akkor már nem volt ereje sem tiltakozni, sem sikongatni, csupán fájdalmasan nyögött és jobban várta a halált, mint én a palotában. Hallottam, ahogy a falu a segítségére siet. Tudtam, hogy elbánhatnék minddel, de nem volt erőm szembenézni senkivel sem a múltamból. Elengedtem hát a drága testet és szorosan a szájára tapasztottam az enyémet, hogy még a halála előtt az enyém legyen az utolsó csók, amit érez. Aztán addig álltam fölötte és néztem könyörgő olívazöld szemeit, amíg meg nem hallottam az ajtóban az embereket. A maradék vére átáztatta gyönyörű fekete haját… örökre belém égett a képe. Amikor kiugrottam az ablakon és elértem az erdő szélét, hallottam, ahogy utolsót dobban a szíve. Nem néztem vissza… egészen mostanáig…
Szívfacsaró, üres csend lett. Abel megtörten, halott tekintettel bámult a sarokba, és én nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Így aztán hallgattam, amíg a nap odakint felmászott az ég tetejére és bevilágította a környéket. Nem volt megterhelő egy helyben ülni, mozdulatlanul. Sokkal könnyebb volt, mint emberire lelassult mozdulatokkal közlekedni a világban. Ez lehetett talán létezésünk valódi természete. Nyugodtan kivárni, amíg eljön a vadászat órája.
– Hogy hívták a lányt? – kérdeztem végül, több órányi hallgatás után.
– Hát neked semmi sem elég? – mordult fel Abel. – A lelkem legmélyebb titkaiba avatlak be, és még több kellene?
– Ó, ha tudnád, még hány kérdés merült fel bennem – húztam el a számat.
– Akkor nyeld le őket, Raven – nézett rám komolyan.
Bólintottam, hogy értem, de néhány dolog mégsem hagyott nyugodni.
– Azért hagytál életben, amikor rám találtál, mert ugyanolyan fekete a hajam, mint a lányé, igaz?
– Így igaz – sóhajtotta Abel tehetetlenül. – Pontosan a feketének azon árnyalata, ami neki volt. Ugyanolyan hosszú… ugyanolyan selymes… és a vértől ugyanúgy ragadt a testedhez…
– Hmm… – mondtam, mert más nem jutott hirtelen az eszembe. – És Calistát azért nem ölted meg, mert neki olívazöld szemei voltak…
– Ja – nyögte Abel. – Rohadt szentimentális vagyok.
Hátrahajtottam a fejem, és tűnődni kezdtem a hallottakon. Ekkor Abel hozzám fordult, és két hűvös tenyerébe fogta az arcomat.
– Nézd, Raven – kezdte. – Azért hagytalak életben, mert rá emlékeztettél. De azért szerettelek meg, aki vagy. És csak ez számít.